Bebuktam.. A tavalyi év viszonylag könnyed Spártája után merész álmokat kezdtem szövögetni. Illetve, úgy érzem vmennyire reálisakat. Az idei versenyek ha sokszor is a kemény küzdésről szóltak, de teljesítve lettek, nagyjából a terveknek megfelelően. A felkészülést megfelelőnek éreztem, ráadásul végre sérülésmentesen csináltam végig. Novembertől kezdődően kb. 7100 kilit teljesítettem, ez a mennyiség megnyugtató kellett, h legyen. A jótifuti a hegyi szakaszaival is csak erősített, ennek éreztem is a hasznát a verseny alatt. Az erő velem volt, ha nem is olyan kirobbanó mint tavaly, de nem féltem a megpróbáltatásoktól (haha, ha tudtam volna mi vár rám, akkor inkább már a rajtnál beszálltam volna a buszba:)). No de ne menjünk ennyire előre, kezdjük a kályhánál.

Szóval az már tavaly eldöntetett, hogy idén újra nekivágok. Ráadásul idén bevezették a “fapados” nevezést, azaz a 200 EU nev. díjat, amibe a verseny tartozott, a szállást, kaját önerőből kellett megoldani. Hálás köszönettel tartozom a Made In Run webáruháznak (ők biztosították a nevezési díjat), és a Nutrend székesfehérvári üzletének a gélekért és az iso-ért. Szóval a nevezés biztosított volt, szállást viszonylag könnyedén találtunk, kaján nem problémáztunk. A kijutást is sikerült leszerveznie Végh Attinak, így 25-én egy kis csapat (mateve, Edina, márkusöcsi, Végh Atti, Szabó Sanya és jómagam) vágott neki a hosszú útnak egy mikrobusszal. Az út során akár kisebb szociológai felmérést is végezhettünk volna a benzinkútak mellékhelyiségeiről, ha megálltunk, csak azért tettük, h könnyítsünk magunkon:) Nisben tartottunk egy hosszabb pihenőt, megnéztük az éjszakai belvárost.

Athén előtt kisebb ijedtség, a busz látványosan kezdett gyengülni, szerencsére nem állt le, Glyfadáig elvitt minket a szálláshoz. Aztán Öcsiék indultak is tovább a márkaszervízbe, hátha lehet vmit kezdeni vele péntekre, no  meg a  hazaútra. Nem jöttek vissza jó hírekkel, de másnap egy másik szervíz megoldotta a problémát. No de vissza versenyhez, illetve az előkészületekhez. A regisztráció után egy kis beszélgetés a már ott lévő magyarokkal, aztán vissza a szállodába, elkészíteni az előreküldendő frissítőket. Nem volt nagy kunszt, minden zacsiba ment egy Nutrend gél és egy adag Isodrink por maltovit-el keverve (utóbbi asszem nagy hiba volt, mármint a keverés). Hasitasiba mentek a kokszok (sótabi, koffeintabi éccakára, NR-Peak, Mg, fájdalomcsillapító, Karnitin. Sótabi óránként, a többi 3-4 óránként adagolva kis testemnek). Mivel a busz is bizonytalan volt még akkor, ezért a ruhákat, fejlámpát is úgy variáltam, h közös taliponton landoljanak. Mert Öcsiék eltökéltek voltak, bármi áron de segítenek és kísérnek. Szóval cucc bezacsizva, lehetett másnap vinni a tett színhelyére. Reggeli után még egy “rituáléfutás”, csavargás, délután technikai értekezlet, frissítők leadása.

Tömören ennyi a csütörtöki nap, az adrenalinemelkedésről, a lázas készülődésről szót sem érdemes vesztegetni. Még megbeszéltük az “időtervet”, hol, hánykor találkozunk, versenyruha gondosan előkészítve, aztán szunya is. Nekem - ahogy többször írtam is - minden verseny ünnep és mivel ünnep, az alkalomhoz illően szeretek felöltözni (lehet, h ez ügyben kicsit konzervatív vagyok?), tehát hosszabb vívódás után jött velem Rút Kiskacsa (sokat vacilláltam melyik cipőben fussak, a másik jelöltem Green Snot volt, végül a döntő tényező az volt, h jobban passzolt Kiskacsa a nadrágomhoz:D), a nadrág kis kedvencem Under Armour gatyó volt, fehér habtestemen pedig Varga Ági fantasztikus kalocsai festésű pólója feszített:).. Mert, ugye cseppet sem vagyok bájgúnár:D

Az Akropolisz tavaly óta semmit sem változott.. Mi magyarok ugyanott gyülekeztünk, lelkesítettük egymást, gondolatban már mindenki Korintosz fele járt. Persze a Garminomat a nagy izgalomban elfelejtettem időben bekapcsolni, így a stoppert még műhold nélkül indítottam el, ami elég nagy baki volt részemről. Aztán annyira beszélgettünk, h egyszercsak azt vettem észre, h elindult a mezőny:) Igyekeztem nem elrohanni már az elején, nagyon ügyeltem a tervezett pulzusra és iramra. Most többet nézelődtem, igyekeztem felidézni a tavalyi képeket, mennyire emlékszem az útvonalra. A sztráda már nem volt olyan ijesztő, ismerősként üdvözöltem az emelkedőket, vidáman ereszkedtem le a lejtőkön. Ekkor még minden happy volt.

Persze, ahogy tavaly is, a tenger mellett újra üdvözölt kisbarátom, Oldal Szúrás úr, aki támogatásáról biztosított, h velem tart egy ideig az idén is. Közben becsatlakozott Has Csikarné is, neki már kevésbé örültem.. Kerestem a lehetőséget, h mielőbb lerázzam, végre aztán találtam egy nagyobb bokros részt. A jó nyolc perces kényszerpihenő után még a tervezett időn belül voltam, bár szoros volt, de teljesíthető. 50-nél jött Krach bácsi gyerekével Combizom Fájdi-val, aki spártára igen komoly felnőtté cseperedett:( Szóval elkezdett fájni mindkét combfeszítőm, de piszkosul. Írhatnám, h egyből lemerevedtem az ijedtségtől, de akkor az már megtörtént. Pánikhangulat még nem volt, bíztam benne, h csak átmeneti, ahogy a közelgő holtpont is.

A melegre nem is érdemes a szót vesztegetni, felkészültem rá, szinte minden ponton vizeztem a sapimat a hűsítő kendőt, meg magamat. Ittam szorgalmasan, kulacsból, pohárból, üvegből. Nem hagyhattam, h az UB féle hőguta újra elkapjon. Nagyon vártam már Korintoszt, gondoltam egy pár perc pihi, egy kis sör, tali kísérőimmel, rendbe teszi majd a combomat. A tervek nagyjából meg is valósultak, csak az utóbbi nem változott..Tehát vittem magammal, közben örömmel konstatáltam magamban, h a táv ⅓-a megvan. Ha már senki nem vigasztalt ezzel a ténnyel:) Nemea-ba 10 perc késéssel érkeztem, de ez még megbocsátható volt számomra és kísérőim sem tették szóvá. Közben örömmel vettem észre, h a fájdalomcsillapító hatására legalább a hátfájásom elmúlt. A semminél azért több. Egy norvég sráccal kerülgettük egymást elég sűrűn, már vigyorogtunk egymásra, egy pontnál ő leült, én tovább mentem. Akkor azt hittem, h kipipálva, legalább is utána már nem láttam. Más kérdés, h vhol beelőzött, mert ötödikként futott be. Nemea előtt még Ádámot előztem be, egy kicsit beszélgettünk, majd hagytam, hogy étkezzen tovább. Asszem itt volt az a pont, amikor először hittem, h eltévedtem, volt az úton egy jobbos kanyar, elbambultam, mentem tovább egyenesen. Egy idő után kezdtem pánikolni, gyors telós segítségkérés, de nem volt gond, jó irányban haladtam. A fájdalom egyre jobban lassított, képtelen voltam kiiktatni. Ennek ellenére bizakodva vártam a hegyhez vezető szerpentint, közben egy osztrákkal kezdtük egymást kerülgetni.

Néha elcsodálkoztam, h jééééé, tavaly is erre járhattam-e vajon, mert tökre nem volt ismerős. Persze kétségem nem volt felőle, de akkor érdekes gondolatok voltak.  No. Lényeg, ha nehezen is, de odaértem a hegy lábához jó másfél órás késéssel:( Variáltam, h felvegyem-e a hosszú pólót, közben Editnek adtam a fejlámpát. Sokat nem akartam tökölni, láttam az osztrák éppen ücsörög. Elindultam, gyönyörködtem közben a kivilágított ösvényben, majd felfele néztem és a hátam közepére nem kívántam a hegymászást. És sokkal, de sokkal messzebnek tűnt a hegy csúcsa:( Majd hirtelen nagy sötétség, akkor tudatosult bennem, h a fejlámpám Editnél maradt:) Először beleüvöltöttem a nagy csendbe, h “Eeeeeeedit”, majd gyors telefon, közben ők is észrevették a bakit:) Elindultam visszafele, Öcsi is jött, vigyorogtunk egyet aztán jöhetett újra a mászás. Most bezzeg nem volt semmi gondolatom, csak szenvedtem, a csúcs nem akart közeledni. Közben hallottam, h az osztrák csörtet mögöttem, majd mellettem, előttem. Ezt már láttam is. Tavalyi emlékem szerint, lefele már futottam, most csak néztem, h az osztrák szalad lefele. Próbáltam én is, de a fájdalom most megálljt parancsolt. Aztán végre feltűnt Sagas utcája, nagy megkönnyebülés. Még egy kis hullámvasút várt rám, mielőtt végre futhattam egy kis síkot. Közben a fejlámpám is kezdett lemerülni, ez egy nem várt dolog volt, hiszen zsír új elemeket kapott. Szerencsére megláttam a kisbuszt, benne a békésen szunyókáló barátaimmal. Nem akartam bezörögni, inkább felcsörgettem őket:) Gyors elemcsere, majd folytattam a küzdelmet.

Az út során volt pár alkalom, hogy úgy éreztem, pont, itt a vége ebből nekem elég. Elég a fájdalomból, elég a szenvedésből. Elég mindenből. Aztán eszembe jutott, h Edit és Öcsi saját szabadidejét, pénzét áldozta azért, h itt lehessenek, h szurkolhassanak, segíthessenek. Nem hagyhattam őket cserben, ahogy a Magyarországon értem, értünk szurkolókat, a barátaimat. És ami még nagyon motivált, h sajnálattal hallottam, h futótársaim, sorra szálltak ki, mi magyarok egyre kevesebben maradunk. Nagyon fájt értük a szívem.. Ezek a gondolatok vittek már csak előre, egyszerűen nem adhattam fel. És amíg Editék a hisztijeimet elviselték, addig meg nagy gond sem lehetett. Nagyon hosszúnak tűnt az éjszaka, pedig az elején nagyon vártam, hátha rámtör az UB feeling és feltámadok. Ez most nem jött össze, így most csak futottam a nagy büdös semmiben, ahol fogalmam sem volt, h éppen hol járok:) Végre egy kis sík út következett, 3 kilin keresztül egy kiskutya is hozzám csapódott. Nem volt rossz ötlet, max. annyiban, h jobban felhívtuk magunkra a figyelmet a kerítés mögött levő őrző-védő blökikre:) Vmiért úgy emlékeztem, h mielőtt rákanyarodok a spártai útra, egy darabig párhuzamosan megyek vele. Vártam ezt a szakaszt, annál nagyobb volt a meglepetés, h ilyen szakasz biza nem létezik. Így hirtelen egy nagy STOP tábla meredt előttem, és elémtárult a spártai út. No, ettől a szakasztól féltem a legjobban. Ennek ellenére bátran indultam neki, mentem, toltam, nem törődtem semmivel. A jó 50 kilis szakaszból az első harmincat még úgy ahogy teljesítettem. Egyre melegebb, egyre forróbb lett az idő. Égetett a nap, a kidörzsölések egyre jobban fájtak, a combom már említést sem érdemel. Aztán az utolsó 20-25 kili maga volt a rémálom. Nem ment, képtelen voltam futni. Azaz próbálkoztam, figyeltem a mozgásomra, féltem nagyon, h a görögök kiszednek. Azóta sokat gondolkoztam, h milyen lehet a végkimerülés érzése. Valójában most sem tudom, de azt hiszem, vhol nagyon a közelében lehettem. Gyaloglásnál is nagyon fájtak a combjaim, mármár tökmindegy volt, h futok-e, vagy gyaloglok.

Annyi volt a gáz, h a futáshoz már nemigen volt erőm. De nem volt mese, tudatosítottam a mankókban, h nincs apelláta, ma ők visznek be, semmi autóba való ücsörgés nem lesz. Végre a benzinkút, smink kiigazít, jótifutis póló fel, séró belő.. Jöhetett az utolsó tíz kili, bár inkább ott is a gyaloglás dominált inkább. Aztán már vártak a bringás kölkök, a városban mindenhol tapsoltak, üdvözöltek,  nem volt mese, muszáj volt a végét megfutni. Végre ráfordultam a térre, ahol már vártak a barátaim.

Gyors ölelkezés, zászló kézbe, irány a szobor. Az endorfin még lökött rajtam egy kicsit, őrjöngve, önkívületben futottam a szobor lábához. Megérintettem, elmorogtam egy üdvözlő szöveget, már megkönnyebülve ittam a “szűz lány” által átnyújtott “Evrotasz” folyó vízéből. Fejemre került a koszorú, örömmel vettem át az emlékplakettet. Fényképezés, majd orvosi ellátás.

Fáradtság, kimerültség a köbön. A rémhírekkel ellentétben a Sparta Hotel nem zárt be, így itt foglaltunk szállást magunknak. Jöhetett a nagyon várt pacsálás, egy kis pihi, de mivel a mankók nem engedték, így kerestünk vmi vacsizó lehetőséget.

Pöttyedt nyűgösek voltunk már, nemigen volt a szánk ízére való étel, de aztán nagy nehezen találtunk egy éttermet. Az ünnepségre az idén sem mentem el, semmi erőm nem volt, pihenésre vágytam, alvásra. Bár a lábak nemigen engedték, időnként fel- feljajdulva,  de sikerült vmicskét aludni. Másnap indulás előtt még egy kis városnézés, majd indultunk a közös ebédre. A szervezők nagyon kitettek magukért, finom falatokat hoztak elénk. Késő este értünk vissza Spártába, szállásfoglalás, és már alvás is. Hétfőn egy kis kocogásszerű vmi, csavargás, este bankett.

A bankett után már indultunk is vissza Magyarországra, nem volt egyszerű móka ülni a buszban, illetve aludni sem. Bár órában nem volt hosszabb az út, mégis sokkal, de sokkal hosszabbnak tűnt. Aztán végre magyar föld, és mínusz 15fok:)

Bebuktam.. A verseny teljesítve, a célkitűzés viszont nem, messze elmaradtam a 28 órás álomhatártól. Boldog vagyok, h teljesítettem, ugyanakkor csalódottság van bennem. Nehéz, nagyon nehéz volt az idei Spartathlon, igazi extrém körülményekkel.. Számomra legalább is. Az út során többször felmerült bennem, h egy ideig messze elkerülöm még a gondolatát is, h ide pár éven belül újra eljöjjek. Azóta átértékeltem a dolgokat. Ha lesz jövőre is egy elvetemült ember, aki úgy gondolja, h támogatásáról biztosít, akkor nekiugrok harmadszor is. Mert hiányérzetem maradt, no meg három a magyar igazság. És igaz, amit az “öreg, rutinos” rókák emlegetnek. Vmiért ez a verseny mindig visszavár.

Nagyon, végtelenül hálás vagyok a segítőimnek, a szurkolóknak, a barátaimnak. Köszönöm mindenkinek a buzdítást, az sms-ket, amiktől mindig sikerült erőre kapnom.