Edzésleírás

Árvizi emlékmű oda vissza.

Zoli átvert. Abban a hitben ringatott futás elején, hogy lazázunk. Meg is örültem neki, mert a szeptember nem az én világom futásilag. Vissza kell szokni a melóba, ahol napi 4-6 órát álldogálok, ami ott és akkor nem tűnik fel, de délutánra eléggé le tudja szívni az erőmet, emiatt nehezen megy a futás. Persze minden ősszel visszaszokok szépen, fokozatosan.

Baromi lassan kezdtünk. Zoliban jobban lett volna erő, de ő szokta hagyni, hogy diktáljam az iramot és alkalmazkodik. Ezt tökre szeretem benne, mert szerintem iszonyú ritka az ilyen. Persze olykor kifejti, mire szeretne készülni, milyen extrát szeretne az edzésbe, de mondom, ma - akkor még úgy tudtam - lazázunk. 22:12 lett az első fele. Ez olyan 6:20-as tempó. Ez van - plötty vagyok, na.

Visszafelé alapvetően nem sok minden változott: kocogtunk, beszélgettünk, megálltunk inni pár korty vizet, én pedig alig vártam, hogy hazaérjünk.
Az utolsó zebránál, miután átjöttünk, Zoli vázolta, hogy mi lenne, ha megnyomnánk a hazáig hátralévő részt. Sok mindenre vágytam akkor már, kellemes sétára, langyos fürdőre, de hogy én most kilépjek a komfortzónámból, arra pont nem. Kértem is vagy 30 méter sétát, hogy hajlandó legyen elgondolkodni legalább a kérdésen, aztán nekivágtam. Kár, hogy nem nyomtam részidőt, de nem voltak illúzióim afelől, hogy 200 méternél úgysem bírom tovább. Mondjuk ott jött a lejtő, gondoltam ott majd szerzek egy kis lendületet. És szereztem. Mindegyik mellékútnál megpróbáltam még egy kicsit ráerősíteni, mire úgy 500-zal a vége előtt érzékeltem, hogy Zoli le van maradva. Amennyire hátranéztem, láttam, hogy halad azért, tehát nagy gáz nincs, de mivel én nyilván nem vagyok nála gyorsabb, sejtettem, hogy valami azért közbejött, de ha már ott voltam, gondoltam, csak végigcsinálom. Kiderült, Zolinak beszúrt a tüdeje, és mivel pár hete a dereka húzódott meg, kockáztatni nem akart, de állítólag motiválta, hogy én milyn szépen haladtam. Hát, mondhatni csodálatos érzés vizuális élményértéket biztosítani, de a végén, megállás után az arcom vörösbe hajlott és kellett vagy három perc, mire újra úgy éreztem, hogy eltalálnak hozzám az oxigénmolekulák is. Az összidő 41:53 lett, és ha azt veszem, hogy az első 5,8 km-t 6:20-ban nyomtam, akkor az utolsó 1,2 km olyan 4:20 körül lehetett.
Ennyit a fokozatos ráhangolódásról.
De azért jó volt. :)