Sport

(verseny)

Edzés ideje

02:06:59

Távolság

20.55 km Szint: 69 m

Tempó

06:11 p/km (9.71 km/h)

Edzésleírás

A héten nem futottam, úgy voltam vele, hogy adok pár nap pihenőt a szervezetemnek a maraton után. Aztán Feri postolt a FB-on egy linket a Várpalota Félmaratonról... Felcsillant a szemem, hiszen a kenesei hétvégén terveztem futni egy hosszút. Várpalota közel van, kicsi versenyen pedig még nem indultam soha. Úgy tűnt, hogy itt az idő. A versenyközpont a várpalotai sportcsarnokban lett kialakítva, ahol kézilabdázó előéletemben többször is pályára léptem. Nagyon furcsa volt, hogy mindenkinek a verseny előtti percekben kellett nevezni. A BSI versenyeken edződött szememnek szinte minden furcsa volt: 3 fős nevező asztal, 10 méteres rajtfolyosó, kétszázvalahányas legnagyobb rajtszám, egészen furcsa chip. Nem ismertem a környék útjait, így nem tudtam, hogy mire kell készülnöm. Mivel nem terveztem semmit, így azt gondoltam, hogy miért ne úgy futnék neki ennek a versenynek, hogy megjavítom az egyéni csúcsomat? Elindultam a szokásos bemelegítő kilométeremre. Szomorúan tapasztaltam, hogy nekem bizony fáj a derekam a bal oldalon, a pulzusom pedig az egekben jár az 5:40-es tempónál is... Mi folyik itt Várpalotán? Mi van velem? Pár perc volt még a rajtig, ezért úgy voltam vele, hogy a derékfájás majd biztos elmúlik, a pulzusom pedig nyilván rendben van, csak az órám mért valamit félre... Elindultunk. Az első ezrem 4:34-nél zárult, de szomorúan láttam, hogy a pulzusom 175-ig kúszott. Ez meg hogy lehet? Sebaj, majd biztos visszaesik. 4:47 következett, 175-ös átlagpulzussal. Ez nagyon rossz vicc. 5:02, de a pulzusom még mindig 174... Ismét 5-ös alatt, 4:58, hozzá 173-as átlagpulzus. Az 5. kilométert 24:20-nál ütötte le az órám, horror átlagpulzussal. Ekkor értünk ki a pálya legunalmasabb részére, a Várpalota-Ősi közötti műútra. A szervezetem megkezdte a fokozatos leszabályozást így a 10. kilométernél már 6 perces ezreknél jártam, amihez azonban még mindig 169-es átlagpulzus társult. Mondanom sem kell, hogy a derékfájásom egyáltalán nem csökkent, hanem fokozatos erősödött, így a mozgásomra sok szépet biztosan nem lehetett elmondani. A lelki törés a 14. kilométernél érkezett el, amikor az ősi tiszteletkört követően az immáron Ősi-Várpalota műúton szedtük a lábunkat. Elkezdtem sétálni. 7 kilométerre voltam a kocsimtól, és tudtam jól, csak a  táv leküzdése árán tudom felszámolni a szenvedést, hiszen ebből a versenyből tényleg nem lehet kiszállni. Aki itt kiszáll, az a keselyűk martalékává válik. :) Szomorúan tapasztaltam, hogy séta során még jobban fáj a derekam, mégsem voltam képes újra futni. Másfél kilométer gyaloglás után mellém ért egy hatvan fölött bácsi, aki nagyon szépen mozogva húzott el mellettem egy Hajrá! kíséretében. Első lendületből elkezdtem neki magyarázni, hogy fáj a derekam, mert biztos megviselte a vasárnapi maraton, de mindezt kimondva elszégyelltem magamat, és után eredtem. Két és fél kilométerig társául szegődtem, és beszélgettünk. Azt hittem, hogy ezek a 6:45 körüli ezrek alkalmasak lesznek arra, hogy bekocogjak, de elgyengültem, és ismét megálltam. Az Öreg persze ment tovább. Sétáltam egy újabb teljes kilométert, és közben sajnáltattam magamat. Szegény én, bibis a derekam... :( Ekkor elhúzott mellettem egy törékeny lányka, és a fejemen lévő kendőről nyert információk alapján Hajrá SUHANJ! biztatást küldött felém. Szavai áramütésként értek. Úristen, hogy van pofám a fejemre húzni ezt a kendőt, ha egy kis derékfájástól meg akarok pusztulni? Mit nem adnának egyes SUHANJ!-os Sporttársak, ha akár 3-szor ekkor fájdalommal is, de futhatnának a saját lábukon? Megindultam! Nem érdekelt semmi. Úgy éreztem, hogy mennem kell, mert a kendőm felelősség. Ezt korábban nem éreztem, de ebben a percben megvilágosodtam. Nem néztem rá az órámra, nem érdekelt a pulzusom, csak mentem, előzgettem. Nem éreztem fájdalmat, és egy nagyon furcsa érzés kerített hatalmába. Percekkel korábban az idei év legrosszabb döntésének tartottam, hogy ma reggel rajthoz álltam ezen a versenyen, most pedig már azt gondolom, hogy erre szükségem volt. Ezt a harcot ma meg kellett vívnom, pont így. A befutást követően megvártam a lánykát, akit végül pár száz méterrel megelőztem. A befutója során a speekertől megtudtam, hogy Dórinak hívják. Odaléptem hozzá, és megköszöntem neki, hogy felnyitotta a szememet, és kirángatott az önsajnálatból.

1 hozzászólás

Palesz 3857 napja

Ez volt az év versenye, Peti. Szép küzdelem, győzelemmel! A Sporttársak büszkék lesznek rád.