Boronkay Péter paratriatlonista olimpiai bajnok akar lenni

Boronkay Péter kétszeres világbajnok és négyszeres Európa-bajnok paratriatlonista legnagyobb álma vált valóra azzal, hogy a 2016-os Rio de Janeiró-i olimpián már triatlonban is rendeznek versenyt. A bal alsó kar nélkül született sportoló június 25-én negyedik EB-aranyérmét szerezte meg a spanyolországi Pontevedrában rendezett rövidtávú Európa-bajnokságon. Már csak az olimpiai arany hiányzik a tarsolyából... 

- Amikor 2005-ben elkezdtem a triatlont, akkor még szó sem volt arról, hogy ez egy olimpiai szám lesz. Most, hogy elérhető közelségbe került az, hogy a 2016-os riói olimpián indulhatok triatlonban, felcsillant a remény, hogy álmom valóra válhat. Pontevedrában a sprinttávon - 750 méter úszás, 20 kilométer kerékpározás, 5 kilométer futás - sikerült ismét győzni. Mindent meg fogok tenni azért, hogy öt év múlva jól szerepeljek - mondja az MTI-Pressnek a magabiztos sportember, aki határozottan állítja: nem érzi magát hátrányban azért, mert így született.

- Ha valaki így születik, az a személyiségét megerősíti. Ez azonban a neveltetésen is múlik. Engem úgy neveltek, mint egy ép testű gyereket, és nem voltam kivételezett helyzetben. Kamaszkorban voltak kisebb csúfolódások, az első ismerkedéseknél volt egy kis önbizalomhiány, de ezt az élet hozta, ezek elmúltak. A sikerek megerősítettek. Úgy hiszem, hogy az én életemben nincs annak kiemelt szerepe, hogy hiányzik a bal alkarom. Teljes életet tudok élni. Mindig, mindent meg tudtam csinálni.

- Hogyan kezdődött sportolói pályája?
- Nagyon fiatalon, 6-7 éves koromban kezdtem el úszni, annak érdekében, hogy erősödjön a bal kezem is. Az első érmem 10 éves koromban, egy gyereknapi úszóversenyen nyertem. Volt ott egy úr, Málnai István, akit én második apukámnak tekintek, ő vitt bele a komolyabb sportba, illetve Rogicsné Erika néni, aki megtanított úszni. Attól kezdve folyamatosan jártam úszóversenyekre. Akkor még nagyobb lehetőségem nem volt, hogy versenyszerűen csináljam. Elindulgattam versenyeken, de a felkészülés még nem volt olyan szintű, hogy Eb-ről vagy vb-ről lehetett volna szó. Egészen 13 éves koromig úsztam, majd két vagy három évig vízilabdáztam. Azt hiszem, én voltam az egyetlen leigazolt végtaghiányos vízilabdás az országban. Az épek között játszottam a Kecskeméti Villanó Fókáknál. Rájöttem arra, hogy a vízilabda nem az én világom, az egy csapatjáték. Ha úszóként akarok érvényesülni, akkor nekem úszni kell, nem vízilabdázni. Amikor elkezdtem a főiskolát, a legjobb eredményeket akkor értem el. Szegeden az Egészségügyi Főiskolán szociális munkás szakon végeztem. Úszóként voltak nemzetközi eredményeim is: Eb-n voltam hatodik meg nyolcadik, illetve a 2002-es világbajnokságon Argentínában egy 11. és egy 14. helyezést értem el.

- Minden parasportoló óriási akaraterővel rendelkezik. Mi ad pluszt ahhoz, hogy ilyen eredményesen tud versenyezni?
- A családom, a munkám, a kedvesem az a háttér, amely roppant nagy hajtóerőt jelent. Ha az ember valamilyen sportágat űz napi szinten, egyfajta függőség alakul ki benne. Attól érzem jól magam, ha ezt tudom csinálni. Az edzések döntő hányada kemény és fárasztó, fogcsikorgatva kell végigcsinálni. Korábban már elgondolkodtam azon, hogy miért is csinálom, hiszen már Eb- és vb-győzelem van a tarsolyomban, többet nem érhetek el, csak az érmek számát szaporíthatom.

- Az athéni olimpia előtt úszásban már kerettag volt, de végül csak szurkolóként jutott ki az ötkarikás játékokra. Milyen élmények érték ott, ami máshoz nem hasonlítható?
- Mint néző kimentem az olimpiára, és nagyon jó volt, hogy több sportágat megismertem a parasport világából. Akkor hatott rám először megdöbbentő módon a magyar Himnusz. Ha jól emlékszem, Pásztori Dóri 200 vegyesen világcsúccsal nyert, és vele együtt sírtam végig a Himnuszt. Akkor fogadtam meg: azon leszek, hogy egyszer értem is szóljon. Erre hét évet kellet várnom, de megérte. Pontevedrában eljátszották a győzelmem után a Himnuszt, ami először fordult elő a parasportolók Európa-bajnokságán. Ez a negyedik Eb-m volt, meg volt három vb is, amelyek közül kettőt megnyertem, de azokon még nem hangzott fel a győztes versenyző hazájának a himnusza. Örülök, hogy ez most megadatott nekem, és remélem, hogy minél többet fog szólni a győzelmeim után. Pontevedrában könnyek szöktek a szemembe a Himnusz alatt. Nem is csak azért, mert nyertem, hanem annyi nyomás és feszültség halmozódott fel bennem a verseny előtt, ugyanis volt egy balesetem. Kimaradt közel két hét az Eb előtt a kerékpározásból. Tartottam tőle, hogy ezt a lemaradást nem tudom behozni, mert egy kéthetes kimaradást egy hónap alatt lehet bepótolni. Ennek ellenére sikerült.

- Öt év múlva egy olimpiai bajnoki cím is elképzelhető?
- Megadatik ez a lehetőség, hogy paraolimpián indulhatok, és esetleg nyerhetek is, ez óriási lehetőség. Egy Isten adta lehetőség, hiszek abban, hogy ezt valahol fönt intézték, aminek nagyon örülök, hiszen életem vágya válik valóra, ha sikerül kijutnom versenyzőként a paraolimpiára. A jelenlegi mezőnyből nekem van a legjobb esélyem arra, hogy kategóriámban ott legyek a dobogón. A többit meg majd meglátjuk. Én győzni megyek.

- Pedagógus fizetéséből hogyan tudja előteremteni a versenyzéshez szükséges pénzt?
- Az utazásaimat segíti egy édesapám által létrehozott alapítvány, valamint a fő szponzorom a kecskeméti UNIVER Szövetkezet. De eredményeim miatt állami támogatást is kapok a Magyar Triatlon Szövetségen keresztül. Azt érzem, hogy a pedagógusi munka mellett egyre nehezebb a versenyre történő folyamatos felkészülés. Ellenfeleim között már többen csak a versenyekre készülnek. Parasportolóként nem kapok egyetlen fillért sem a címeimért. 

Forrás: MTI
Képek: Jámbor Tímea