Az ilyen edzések után kezdek elgondolkodni azon, hogy valamivel komolyan magamra haragítottam magam.
Egy nap csúszás miatt kimaradt a pihenőnap, de csütörtökről péntekre rágyógyultam az smr hengerre, és szó szerint éjjel-nappal hengereztem (hellló vizsgaidőszak, viszlát alvás). Szóval fizikailag egészen klasszul sikerült kikerázni magam, de aztán pénteken gondosan megvártam míg besötétedik és elered az eső (pedig még világosban értem haza). Úgy éreztem, hogy a sötét, az eső, a sár és a szaruhártyagyulladás miatt letiltott kontaktlencse helyett viselt szemüvegben való futás önmagában nem teszi a helyzetet elég kalandossá, ezért a derekamra kötöttem a vizslát, akit sajnos fűtött a tettvágy. Így egy egészen sajátos, börleszk jellegű órát töltöttünk kint, aminek a során a vizsla megtalálta önmagában a szánhúzó ősök ösztöneit: felváltva rohant a motivációtól hajtva és azért mert megijedt vaamitől (többnyire az árnyékától.) Eközben úgy csúszkáltam mögötte a sárban, mint egy reumás, nyugdíjazott prímabalerina, mert vagy a pocsolyákat próbáltam egy tank kecsességével átugrani, vagy a megtáltosodott vizsla rántásától elvesztett egyensúlyom igyekeztem visszanyerni (bokamobilizációs gyakorlatok level végtelen). 
A részegek és a gyermekek védőszentje valószínűleg a szellemileg kihíváskkal küzdő futókra is vigyáz: -azon kívül, hogy egyszer guggolva visszahívtam a vizslát, aki ráugrott a térdemre, ami ennek követeztében megreccsent - kül- és besérelmi nyomok nélkül sikerült visszaérni a futásból. (A térdem másnapra összeszedte magát).
Említettem már, hogy én ezt az egész maratoni felkészülés-dolgot végtelenül élvezem? :D