Egy Kouros-csúcs megdöntésének története - Joe Fejes versenybeszámolója az ATY 72órásról

A neten barangolva, ráakadtam Joe Fejes beszámolójára, amelyet a szilveszteri 72 órás Across The Years versenyről írt. Az eredmény nem csupán győzelmet jelentett számára, de a legendás Yiannis Kouros korábbi pályacsúcsát is megdöntötte a 329 mérföldes teljesítményével. Remélem, ti is olyan érdeklődéssel és szívesen olvassátok sorait, mint én tettem. 

 

 

 

Across the Years 2011/2012

 

Előző évben 2011. december 29. és 2012. január 1. között 280mérföldet sikerült összehoznom az Across the Years (ATY) háromnapos versenyen, amelyet a Camelback Ranch-en, az LA Dodgers és a Chicago White Sox edzőkomplexumában tartottak. Ugyan megnyertem a versenyt, de elmaradtam a 300mérföldes célomtól.  Mindössze két futónak sikerült ez, az egyik John Geesler, a másik Yiannis Kouros volt. Elhatároztam, hogy a következő évben teljesítem a 300mérföldet, ezért már a 2011/2012-es verseny után pontosan kiterveltem a stratégiát. Jelentős fogyást terveztem és intenzívebb edzésmunkát.

 

 

Súlycsökkenés

 

78kg-ot  nyomtam amikor a 2011/2012-es versenyt futottam. Egy év múlva csupán  66,7kg-ot. Ezt a több mint 11kilót 30 nap alatt adtam le április-május között igencsak szigorú éhezős diétával, javarészt nyers gyümölcsön és salátákon élve. Ez a fajta diéta persze nem orvos által javasolt és bizonyára nem egészséges (Nem javaslom senkinek!) , azonban rendkívül hatékony volt.

 

Magas intenzitású edzések

 

Változtattam az edzésmunkán is, hetente végeztem magas intenzitású pályaedzéseket és tempófutásokat a szokásos futásaim mellett. Bevezettem a napi dupla edzéseket amivel jelentősen megnöveltem a heti kilométereimet,  heti 100-ról körülbelül 145-re. A fogyás és az intenzívebb edzés mellett úgy gondoltam, a nagyobb tapasztalat segíthet elérni a 300mérföldes célt. A 2011-es versenyen első alkalommal próbáltam ki a multiday versenyzést és elég sok tipikus kezdő hibát vétettem. Azóta azonban 7 24órás versenyen vettem részt amelyek által rengeteg tapasztalatot szereztem:

 

 

•          December 15: Desert Solstice  meghívásos 156.62 mérföld (252,1km)

•          December 1: Shazam 24 órás pályaverseny 139 mérföld (223,7km)

•          Sept 29: Hinson Lake (egy futótársnak nyulazva) 103 mérföld (165,8km)

•          Sept. 9: Világbajnokság 147 mérföld (236,6km)

•          Június 2: Fans 24 135 mérföld (217,3km)

•          Május 5:  North Coast 24 142 mérföld (228,5km)

•          Március 31: Operation Endurance 24 117 mérföld (188,3km)

 

 

Megfogadtam, hogy nem követem el ugyanazokat a hibákat még egyszer. Ha odafigyelek az apróságokra, biztosan javítani tudok az eredményemen.

 

Versennyel kapcsolatos aggodalmak

 

Hiába voltam tökéletesen formában, aggódtam az időjárás, az esetleges betegség vagy sérülések miatt, hiszen ezek körül bármelyik összetörhette volna az álmomat.

 

 

.

Időjárás

 

Kritikus ám általam nem befolyásolható körülmény az időjárás. Ahogyan Supermant legyengíti a kryptonit, Joe Fejest legyengíti a hőség. Tavaly sznvedtem rendesen a második és a harmadik napon, mert az évszakhoz képest meleg volt, a hőmérséklet 26fok fölé ment. A 300mérföldes célom eléréséhez hűvösebb időjárás kellett.

 

Betegség

 

Az ATY a téli ünnepek alatt zajlik, amikor összejön a család, barátok és körbeadogatják a bacikat, vírusokat. Nagyon reméltem, hogy el tudom kerülni a betegséget a verseny előtt és alatt, hiszen 3 napig folyamatosan futni önmagában is épp elég nehéz. Szerencsére nem kaptam el semmit.

 

 

Sérülések

 

A sérülésekkel azonban nem voltam ilyen szerencsés. A verseny előtt néhány nappal meghúztam a hátam. Igazából nem tudom, hogyan történt, talán a rokonoknál töltött éjjel az idegen ágyon vagy a karácsonyi cipekedés, mindenesetre a hátam alsó szakaszán érzett görcsök és feszülés kényelmetlenné tette a futást. Mentolos hűtő tapaszokkal, ibuprofennel és forró sós fürdövel kezeltem, valamint jelentős mennyiségű whiskey-vel. Két nappal a verseny előtt még mindig előfordultak izomgörcsök és nagyon aggasztott, hogy a 4órás repülőút Phoenix-be tovább ront az állapotomon. Vajon le tudom egyáltalán futni a versenyt? Féltem, de próbáltam nyugodt maradni.

 

A versenyről

 

A versenyeket általában előre megnézem az Ultrasignup vagy az Athlinks weboldalon, hogy lássam, milyen a mezőny, milyenek a feltételek, esélyek. Az ATY-on elsődleges célom a 300mérföld elérése volt, de hazudnék ha azt állítanám, hogy nem akartam győzni is. Joe nem fut buliból. Minden versenyemen igyekszem a lehető legjobban teljesíteni és a legjobb eredményt elérni. Itt címvédőként indulta és aggódtam kissé, mert általában jobban teljesítek ha nem nagy esélyesként, kedvencként futok egy versenyen hanem sokadik egyszerű résztvevőként. Néhány fiatal induló a 72 órán, a 32éves Anthony Culpepper és a 25 éves Michale Carson nálam sokkal gyorsabb és erősebb terepfutó. Anthony negyedik lett a Wasatch 100-on, 22órán belüli futással, valamint szintén negyedik helyen végzett a Mount Mitchell Challenge-en. Korábban 82mérföldet ment egy 12órás versenyen a Freedom Parkban. Michael harmadik volt a Chimera 100mérföldesen 18 órás idővel, akárcsak a Javelina Jundred százason, a nagy Karl Metzer mögött. Tudtam, hogy mindketten képesek 300mérföldet teljesíteni ha akarnak. A haverom, Michael Miller szintén nevezett, de tudtam, hogy ő még nem heverte ki teljesen a 48 órást Ultracentric futást. Volt egy futó akiről nem tudtam semmit, Eoin Keith, Írországból. Ha megnéztem volna a blogját, tudtam volna, hogy:  

 

 

•          5. helyen végzett a 2009-es 24órás Világbajnokságon Bergamo-ban , 237km ír országos csúccsal

•          11. volt  Sierre Chevalier-ben az ultra terepfutó világbajnokságon

•          27. helyezett volt  2011-ben a Connemara 70km terep vb-n

•          Teljesítette a  Raid the North Extreme 6-napos kalandversenyt Brit Columbiában

•          2300 indulóból 34.  2011-ben az Ultra Trail du Mont Blanc 169km távján

•          21. volt  2011-ben az Adventure Racing világbajnokság 9napos versenyén Tasmaniában

•          az ír csapat kapitányaként vett részt  2010-ben a 24-órás világbajnokságon

•          részt vett a 8napos Trans Alps Mountain Bike versenyen (a hegyi bringások Tour de France-a)

•          ír csúcstartó 24órás futásban atlétika pályán ( Tooting Bec 235.7km)

•          ír csúcstartó 100mérföldön, pályán

Másszóval, Eoin egy „állat”! 72óra futás számára gyerekjáték. Ha tudtam volna, hogy kivel állok szemben, talán veszem a sátorfámat és hazamegyek.

 

 

Zene

 

A zene a mindenem futás közben. Hallókészüléket viselek és nélküle semmit sem hallok, így reménytelen a társalgás a többi futóval. Szerencsére, az utazás előtt rengeteg zenét töltöttem az ipodomra, leginkább déli rocklegendákat: Marshall Tucker Band, Outlaws, Pure Prairie League, Molly Hatchet, Bob Dylan, Blackfoot, Ram Jam, Allman Brothers, stb., így készen álltam egy 72órás bulira.

 

 

 

A verseny – Across The Years 2012/2013

 

 

December 28. péntek : az utazás napja (Time to Fly ha már Hoka J

 

 

Kora reggeli járattal utaztam Atlantából Phoenix-be. Összeszedtem a holmimat és felpattantam a reptéri buszra, a sofőr fogta a nagy „USA Track and Field” bőröndömet, amelyet a 24órás vb-n kaptam szeptemberben, és berakta a csomagtartóba. Szemben velem egy húsz körüli lány ült a szüleivel és úgy tűnt, a szintén USA Track and Field hátizsákomat nézik. Gondoltam, bizonyára azt hiszik, hogy atlétika edző vagyok, vagy versenyző. Amikor megálltunk a reptérnél, a lány fogta a USA Track and Field bőröndöt és elindult vele. Hölgyem, az az én bőröndöm – kiáltottam utána.

A fiatal nő morcosan nézett rám, Nem uram, ez az én bőröndöm. A magáé fent van a tartón.

 

Megvilágosodtam, nem én vagyok az egyetlen aki ilyen táskával jár. Hogyan is gondolhattam! Milyen nagyképű barom vagyok. Hiszen csak azért kerültem a csapatba mert Jon Olsen nem tudott menni. Rájöttem, hogy sürgősen meg kell szabaduljak az ilyen nagyképű, túl magabiztos hozzáállástól mielőtt Phoenix-be érek. Michale Henze 24órás futó ideáljaim legnagyobbika egyszer így írt a blogjában: Mentálisan teljesen OTT  kell lenned egy 24órásra, különben nem fogod teljesíteni.  Úgy érzem, ez a reptéri buszos eset egyfajta figyelmeztetés volt egy magasabb rendű hatalomtól, hogy jobban teszem ha szerényen, alázattal és kiéhezve állok oda a rajthoz.   De egy múló pillanatra az is eszembe jutott, hogy ez talán jel a jővőre nézve.

 

Phoenix-be érve, bejelentkeztem a szállodába és elmentem futni egy lazát, hogy lássam, rendben van-e a hátam. 6-7mérföldet mentem, fájdalom nélkül. Ugyan kissé feszült a hátam, de tudtam, hogy egy Epsom sós fürdő, mentholos tapasz és jó alvás után reggelre rendben leszek.

.

A futás után elmentem egy szupermarketbe és vettem egy hűtőládát és egy hálózsákot, feltankoltam egy karton kólával, vaníliás Boost fehérjeitallal és egy adag banánnal.  Beszereztem még hat doboz csirkés tésztalevest arra az esetre, a nem ízlene az amit a versenyen adnak.

 

 

.

Vásárlás után a Camelbak Ranch-re mentem felvenni a rajtszámot. A Coury testvérek már mind ott voltak, az utolsó simításokat végezve a szervezésen. Nem semmi munkájuk van ezzel a versennyel. Több száz sátrat kellett például felállítani a futóknak akik igényelték. Én is foglaltam egy sátrat, kempingággyal, bár nem terveztem hogy sokat használnám, de szerettem volna ha a ruháim és egyéb holmim kéznél van, valamint emlékeztem, hogy előző évben szétfagytam éjjel ha szunyókáltam egyet, mert sajnáltam a pénzt a szállásra.

 

A regisztrációnál elvegyültem a futók közt. A várakozás izgalmától szinte vibrált a levegő. Bill Schultz és Josh Irvan Pennsylvaniából utazott ide. Anastasia ’Supergirl’ Rolek Chicago-ból vezetett idáig. Fred ’Wildman’ (vadember) Willet az észak-nyugati partról jött. A barátaim Georgia államból, Phillip és Rhonda Sustar, Willy ’Natureboy’ Syndram, Kena Yutz, Perry Sebastian, Molly Freeman, Ed és Sandra Compton mind ott voltak. A mentorom Ray Krowelwicz Dél-Karolinából autózott. Michael Miller helyi futó volt, a tavalyi versenyen és a Desert Solstice-en barátkoztunk össze. Valójában az itteni önkéntesek jórésze ott volt a Desert Solstice 24óráson is. A társaság igazán laza, baráti közeget teremtett, szinte mint egy ultrafutó családi találka.

 

Vacsorázni a Saddle Ranch Chop House étterembe mentem és egy jó nagy marhasültet, spenótot valamint töltött, egyben sült krumplit ettem.  Este 10-kor már ágyban voltam és izgatottan vártam a másnapi rajtot.

 

 

 

A verseny első napja – December 29. szombat

 

 

Amint felébredtem, az első dolgom az volt, hogy ellenőrizzem az időjárást. A verseny idejére 6 és 18 fok közti hőmérsékletet jósoltak, minimális eső lehetőségével, ami számomra ideális.

Verseny terv- Első nap

A feleségem kérdezte, honnan tudja majd, hogy rendben megy  a futás. Azt mondtam, ha a hátam jól viselkedik, körülbelül 135mérföldet (217km) kell megtennem az első napon. Ha a hátam nem tökéletes, visszaveszek és konzervatív kezdéssel 115mérföldet (185km) megyek.

 

 

A már kissé viseltes, saját kezűleg átalakított Hokámat viseltem, ebben versenyeztem az elmúlt pár hónapban. Tudtam, hogy a cipővel nem lesz gondom a vízhólyagokon kívül, amit a kivágott oldalsó rész okozhat, de ezt elviselem. A nyitott lábujjrész viszont valószínűleg felszedi majd a kavicsokat, de ez csak apró bosszúság, nem több.

 

 

Az idő hamar annyira felmelegedett, hogy napközben póló nélkül futottam kora estig. Sok futó ngyon be volt öltözve egész nap. A tempótervem szerint 10:25-ös köröket kellett fussak, ami 9:55-ös mérföldeket jelentett (kb 6perc/km). Ha így haladok, 145mérföldet teszek meg az első napon ami ideális volna a 300mérföldes célomhoz, nem mellesleg egy jó 48órás időt jelentene amivel bekerülhetnék az első tízbe az USA 48órás listán.

 

Egy 24órás versenynek mindig az első 12órája a legnehezebb számomra. A maratoni „fal” – mely szerintem nem más, mint amikor a szervezet átvált és a glikogén helyett zsírból nyeri az energiát – adja nekem általában az első pofont. A durva megborulás elkerülése érdekében elsősorban folyadék alapú frissítésre hagyatkoztam, Boost és kóla formájában, kiegészítve némi banánnal. A banán kivételével igyekeztem kerülni a szilárd ételeket.

 

Ha jól emlékszem, a maratoni táv körülbelül 3:45-nél ért és kényelmesen haladtam. A 70mérföldet (112,7km) 11óránál értem el, ami a mentorom szerint 140 mérföldes naphoz lenne elég ideális körülmények közt. Semmi gondom nem volt és 141mérfölddel (226,9km) zártam az első napot. Egyáltalán nem figyeltem magára  a versenyre, fogalmam sem volt, hogy ki jön utánam és milyen messze van. Tudtam, ha követem a tervemet, van esélyem elérni a 300mérföldet és megnyerni a versenyt.

 

 

 

A verseny második napja - December 30. vasárnap

 

 

A második napra csak annyi volt a célom, hogy kevesebbet aludjak, mint előző évben. A pár hónapja futott 28órám a Big Dog Backyard Ultra elnevezésű eseményen megerősített abban, hogy képes vagyok rá.  Visszavettem a tempót a korábbi 10:25-ről 12-15perces mérföldekre (7:30-9 perces km), ezzel is bőven a célomon belül voltam. Fizikálisan és mentálisan is jól voltam. Egyetlen dolog okozott csalódást, nagyon ritkán éreztem úgy, hogy szívesen felpörgetném a tempót. A lábaimat nehéznek éreztem, amit a két héttel ezelőtt a Desert Solistice 24óráson lefutott 156mérföldnek tulajdonítottam. Ian Sharman blogjából tudom, hogy a többiek akik ott is futottak (Ian Sharman, Michale Arnstein, Dave James) ugyanígy éreztek. De nem aggódtam különösebben a lábaim miatt, hiszen itt már nem volt szükség gyors futásra, csak annyit kellett tennem, hogy lassan, egyenletesen futok.

 

Körülbelül a 10óránál kezdtem úgy érezni, hogy a köreim egyre lassulnak. Megkérdeztem Ray-t és Perry Sebastian-t, hogy aludjak-e egyet és engedélyeztek nekem egy 90perces szunyókálást. A pihenés enyhítette a térdem merevségét és kissé visszatöltötte az energiáimat. Keletkezett egy csomó vagy dudor a bal Achillesemen ami kicsit érzékeny volt, de Perry egy csontkovács barátja kezelésbe vett és az segített valamicskét. Az orvosi sátornál ellátták a vízhólyagjaimat is. A dokik nem szúrhatták fel a hólyagokat, így azt elintéztem magamnak egy szikével. Így remélhetőleg egy darabig minden rendben lesz.

Folytatni a futást egy hosszabb szünet után mindig nagy szenvedés. Majd megfagysz ahogy elindulsz és muszáj haladnod hogy felmelegedj. Elkövettem a hibát, hogy hosszú alsót vettem fel, egy kör után máris túlmelegedtem.

 

 

Az étkezési gyakorlatom teljesen megváltozott a második és a harmadik napon. A gyomrom idén teljesen rendben volt, így váltottam a kizárólagos folyadékról és ettem mindent amit a frissítőállomás kínát: babos quesadillas-t (töltött tortilla-szendvics), makarónit kevés szósszal, csirkés-tésztás levest, hideg pizzát, gumimacit, sütit, szusit (imádom, bár a wasabi szószba mártogatás nem volt jó ötlet!). Továbbra is nagy mennyiségű kólát ittam, valamint elkezdtem egy Succeed elektrolit italt is inni ami ízre gyengébb mint a Gatorade vagy Powerade, de igazán hatásos volt. Alkalmanként bevettem egy-egy  sótablettát, elektrolit pótló kiegészítőt(Salt Stick, S!cap, Endurlyte) , csak hogy biztos lehessek benne, hogy beviszem a szükséges anyagokat.

 

A második nap végére körülbelül 235mérföldnél (378km) tartottam. Tudtam, hogy nem értem el a legendás Roy Pirrung korosztályos csúcsát ami 237mérföld, de azt mondtam magamnak, ma nem az volt a cél.

 

 

 

A verseny harmadik napja - December 31, hétfő

 

 

Ügyvédként, nem kifejezetten erősségem a matematika. Sikerült azonban kiszámolnom, hogy ha 15perces mérföldeket(kb 9perc/km) tudok futni akkor 96mérföldet (154km) teszek meg az elkövetkezendő 24órában, amivel elérem a 300mérföldes célomat és megpróbálhatom megközelíteni Yiannis Kouros 323mérföldes ATY pályacsúcsát.  Megjegyzés: Yiannis Kouros futott már 385mérföldet is 72órán, egy 6napos verseny részidejeként (!) Amikor az ATY-t futotta, igazából egy jó 48órást tervezett és a harmadik napon csak pihengetett és baklavát evett. Habár tudom, hogy a közelébe sem érhetek, azért titkon vágytam egy kis visszavágóra amiért 56évesen fél mérfölddel legyőzött a 24órás vb-n.

Ian Sharman, Michael Arnstein és Dave James a 24órás versenyt futották a harmadik napon, ez felébresztett. Ők azok a srácok akiket igazán elit futónak nevezek. Mindannyian futottak már 13órán belül 100mérföldet – kb 2órával gyorsabban mint én. Mivel egy jó napjukon simán tudnak 150mérföld felett, Nick Coury helye az USA 24órás csapatában veszélyben volt. Bár Nick számára előny volt, hogy az ATY pályája nem kifejezetten kedvez a 24órásoknak, ráadásul az elit hármas még nem pihente ki a Desert Solstice 24órást. Az itteni pályában van pár kisebb emelkedő és a földes felület becsapós, nem olyan könnyű rajta a futás.

 

A harmadik napon, körülbelül 250mérföldnél úgy éreztem, fel kell töltődnőm egy kicsit. Mostanra figyelnem kellett, hogy ki jön utánam és mennyi a különbség köztünk, de mivel kb 15mérfölddel vezettem, úgy döntöttem, nem túl kockázatos még egy 90perces alvás, mint utolsó pihenő. Ekkor még semmit sem tudtam Eoin Keith-ről aki nagyon jól haladt.

Amikor felébredtem és visszatértem a pályára, Eoin már csak 9mérföldre volt! Basszus, a francba! – gondoltam. Eoin a győzelemre hajt. Nem azért repült ide Íroszágból, hogy második legyen. Nem tudván semmit a múltjáról, abszolút döbbenten álltam.

 

Világos, hogy nem tanultam a reptéri buszos alázat leckéből. Talán mégis előjel volt…

Folytattam a futást és hamar észrevettem, hogy Eoin körei percekkel gyorsabbak az enyémnél. Aggódtam, hogy talán elérem a 300mérföldet, de elvesztem a versenyt! Rémült voltam. Elmondtam Ray-nek és Perry-nek, hogy Eoin üldöz és sürgősen tennem kell valamit. Amikor Eoin legközelebb mellém ért, odaugrottam a pályára és szorosan a sarkában maradtam, felkészülve a hajrára. Megjegyzés: az Ultralist-en (ultrás levelezőlista) kaptam hideget-meleget azért  a szokásomért, hogy túl közelről követem a többi futót. Azt is mondták, hogy karikagyűrűt kell hozzak ha ennél is közelebb akarok menni. Megszívlelve a kritikát, figyeltem, hogy hagyjak pár lépésnyi helyet Eoin és köztem.  

 

Körbe körbe haladtunk, Eoin minden körben fokozta a tempót. A legrosszabb rémálmom látszott valóra válni – egy verseny ahol a végén pusztán a gyorsaság számít. Próbáltam pszichésen hatni ellenfelemre, minden körben kedveskedve rácsaptam Perry hátsójára amikor elmentem mellette,  azt a látszatot keltve, mintha ez a tempó csupán laza kocogás volna számomra, bár valójában majd kiköptem a tüdőmet. Ian Sharman bekapcsolódott egy kör erejéig, mert szeret gyorsan futni. Ed Ettinghausen, udvari bohóc-szerelésében virítva mint mindig, szintén becsatlakozott mellénk és körülbelül a negyedik kör után még jobban fokozta a tempót. Mindent beleadva megelőztem Eoin-t és Ed mellé álltam. Eoin végül lassított. Még egy kör és kidőltem volna. Azonban tudtam, hogy amíg nem tartok nagyobb pihenőt, képesnek kell lennem távoltartani őt. Nagyon kemény ellenfél és ráadásul erősebb futó nálam.

 

Az utóbbi néhány óra gyorsabb tempójának köszönhetően, az eredményem egyre közelebb volt a 300mérföldhöz. Ilyen iramban várható volt, hogy újév éjjelén éjfélre elérem a célul kitűzött távot, és még 9órám marad 24mérföld (38,6km) megtételére, hogy megdöntsem Kouros pályacsúcsát. Jól voltam, de most igyekeztem észben tartani, hogy ennyi idő alatt még bármi történhet. Továbbra is 15perces mérföldeket futottam. Eoin-nal viccelődtünk kicsit a mini versenyünkről. Amikor elértem a 300mérföldet, mentem tovább, eltökélten, hogy megpróbáljam a 323-at. Hallottam, hogy Eoin azt tervezi, megáll 300-nál, megkönnyebbültem, hogy nem fog üldözni az utolsó néhány órában.

Amikor meg volt a 324mérföld és ezel megdöntöttem Kouros rekordját, meg akartam állni. Mindenem azt visszhangozta, kész, elértem a célom. De Ray K. brutálisan kijózanított „Ez egy 72 órás verseny. Még nincs vége. Fuss tovább.”

Ja, igen…a 72 óra. No meg a győzelem.

Engedelmesen végigkocogtam-lötyögtem az utolsó két órát Ray-jel és együtt ünnepelve a többiekkel.

329mérfölddel (529,5km) fejeztem be , boldog voltam.

Az első helyezés sem esett rosszul.

 

 

 

 

 Forrás: run100miles.com

Fotó: run100miles.com, facebook.com/AravaipaRunning (rengeteg fotó!)

 

.