Az 1948-as London Olimpia magyar bajnokai
A brit főváros 1908 után másodszor 1948-ban rendezhetett nyári játékokat. Eredetileg Londonnak az 1944-es olimpia "jutott" volna, ám az - akárcsak a négy esztendővel korábbi is - a második világháború miatt elmaradt.
A világégést követő három békeesztendő elmúltával, 1948-ban azonban végül mégiscsak a brit fővárosban kerülhetett sor a XIV. nyári olimpiára, bár a sorszám közben kettővel "ugrott", miután a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) megtartotta az eredeti besorolást úgy, mintha a 40-es és a 44-es sportolói csúcstalálkozó is lezajlott volna.
Az első londonival összevetve persze jóval grandiózusabb esemény következett, amely azonban magában hordta a háborús időszak súlyos következményeit, mindenekelőtt a szegénységet. A játékok idején is folyt még a romeltakarítás, a bombázások nyomainak eltüntetése. Nem jutott pénz például olimpiai falu építésére sem, és a versenyzőket vagy kaszárnyákban, vagy - és ez jobbára a női "részlegre" vonatkozott - iskolai kollégiumokban helyezték el. Innen kellett, mivel a szállítás és közlekedés sem működött gond nélkül, olykor órákig tartó várakozás után a versenyszínhelyekre eljutniuk az érintetteknek. Mivel a briteknél még ekkor is jegyrendszer volt érvényben, számos csapat ennivalót is magával vitt.
A megnyitót a már akkor is híres Wembley-stadionban rendezték, és akárcsak négy évtizeddel korábban, 1948-ban is a brit uralkodó engedte útjára hivatalosan a játékokat. Jelesül VI. György király mondta ki a bűvös szavakat: "Az olimpiát megnyitom!".
A közel 90 ezer néző előtt sorra került ceremónián - amelynek részeként hétezer galambot röptettek magasba és huszonegy ágyúlövés is eldördült - ott volt a magyar csapat is, a háborús szerep sportbeli következményeként ugyanakkor Németországot és Japánt nem hívták meg Londonba, ahol ekkor még csupán megfigyelői státuszban voltak jelen a későbbi olimpiákon oly eredményes Szovjetunió delegáltjai.
Eredményhirdetés - magyar zászló nélkül
Az olimpia sztárjává egy holland kiválóság vált: a kétgyermekes anya, Fanny Blankers-Koen, aki nem kevesebb mint négy számban diadalmaskodott. Mint a távolugrás világcsúcstartója akár az ötödik aranya is meglehetett volna, de - mivel egybeesett a kettő - a "gödör" helyett a 80 méteres gátfutást választotta.
Biggyesszük ide: szerencsére, mert így az első helyet Gyarmati Olga szerezte meg, aki csaknem 570 centis ugrással bizonyult a legjobbnak. Akárcsak a termetre a legkevésbé sem óriás, viszont nagyon erős és főleg roppant technikás Németh Imre kalapácsvetésben, holott nem ő volt a legesélyesebb. Még akkor sem, ha az olimpia előtt alig egy hónappal világrekordot dobott a tatai edzőtáborban 59,02 méterrel. A Wembleyben ugyan csaknem három méterrel kisebbet produkált, de ez is bőven elég volt a diadalhoz a magyar csapat zászlóvivőjének, aki a piros-fehér-zöld színekben fellépők közül az első aranyat vehette át. Az eredményhirdetés azonban nem ment zökkenőmentesen. Az egyik felhúzó zsinór tudniillik elszakadt, és csak a megreparálás után, jóval az éremátadást követően vonták fel a győzelmi árbocra nemzeti lobogónkat.
A sportok királynőjéhez kapcsolódó másik magyar vonatkozású érdekesség, hogy a férfiak 4x100 méteres futóváltójában egy ideig - bár nem sokáig - a mi csapatunk joggal érezhette magát dobogósnak. Már pusztán azért is, mert a medálosztó ceremóniánál a mieink át is vették a harmadik helyért járó érmeket. Csakhogy az eredendően első, ám egy rossznak ítélt váltás miatt utóbb diszkvalifikált amerikai csapat sikerrel óvott. A zsűri helyt adott a tengerentúliak panaszának, visszaállította az "alapállapotot", az USA kvartettje lett az olimpiai bajnok a britek és az olaszok előtt, a magyaroknak meg - átmeneti birtoklás után - vissza kellett szolgáltatniuk a bronzérmeket.
Koros sikeremberek (is) a magyar csapatban
Amúgy nem csupán atlétáink tettek ki magukért: győzött a brit fővárosban - páratlan bravúrral megvédve ezzel az 1936-ban, Berlinben megszerzett, stílusosabban: a német fővárosban kivívott címét - Elek Ilona, a magyar sport első női olimpiai aranyérmese.
Ő - elárulható: 41 éves volt ekkor - hat asszót nyerve tőr egyéniben utasított maga mögé mindenkit, és így cselekedett a pályafutása egyetlen egyéni olimpiai bajnoki titulusát éppen Londonban kiérdemlő Gerevich Aladár is. A kardot módfelett elegánsan forgató, 1910-es születésű pengeművész hét győzelemmel lett a legjobb szólista a fegyvernemben, egyszersmind duplázott is, hiszen az általa fémjelzett csapat - benne még Berczelly Tiborral, Kárpáti Rudolffal, Kovács Pállal, Papp Bertalannal és Rajcsányi Lászlóval - a döntőben az olaszokat elpáholva szintén győzött.
Gerevich már 1932-ben is olimpiai aranyérmes volt a válogatottal, és évtizedeken át tartó pályafutása alatt - mindmáig abszolút legeredményesebb magyarként - összesen hétszeres olimpiai bajnokká avanzsált. Utolsó aranyát a kardcsapattal az 1960-as római olimpián, ötven esztendősen szerezte.
Ami azt illeti, nem volt már nagyon fiatal a birkózó Bóbis Gyula sem, de ez csöppet sem zavarta abban, hogy Londonban a sportági csúcsra érjen: közel a negyvenhez és harminc kilóval karcsúbban is két vállra fektette a nálánál 12 évvel fiatalabb svéd ellenfelét a szabadfogásúak nehézsúlyú - vagyis 87 kilogramm felettieket felvonultató - mezőnyének döntőjében.
A fekvő ellenfélből nem lett győztes
Másik nehézatlétikai sikerágazatunkban, az ökölvívásban is kiemelkedő állomásnak bizonyult a brit főváros. Merthogy ketten is nyertek a mieink közül: egyfelől a védekezni nemigen tudó, ezért aztán minden meccsét parádésan végigtámadó 54 kilós Csík Tibor harmatsúlyban "pofozta le" minden riválisát, aki csak elébe került a ringben, másfelől Papp László kezdte meg nagy ívű karrierjét londoni sikerével. A később a profik között is remeklő bokszzseni a középsúlyban, vagyis a 73 kilósok között vágott rendet, három olimpiai aranya közül az elsőt begyűjtve 1948-ban.
A dicséret azért jár ki kettejüknek külön is, mivel az ökölvívásban a pontozói elfogultság (már akkor is) érvényre jutott. Olyannyira, hogy a hazaiakat olykor egészen arcátlanul segítő ítészseregnek - a nyolcvanvalahány pontozónak és ringbírónak - mintegy háromnegyedét (!) ki kellett zárni a nyilvánvaló részrehajlás miatt. Meglehet, innen datálódik Papp Laci egyik híressé nemesült, és megannyi kiütésre alapozott mondása, amely szerint "fekvő ellenfelet még soha nem hoztak ki győztesnek"... Ő éppenséggel ezt a tételt egy angol, tehát hazai bokszoló példáján illusztrálta, aki az aranycsatában kis túlzással többet volt padlón, mint álló helyzetben.
Takács Károly sportlövészetben alkotott maradandót: az ötalakos gyorspisztolyos számban végzett az élen úgy, hogy ekkor már bal kézzel lőtt. Tudniillik tíz évvel korábban egy hadgyakorlaton felrobbanó gránát leszakított a jobb kézfejét. Ezek után tanult meg a másik kezével lőni, és lett belőle Londonban olimpiai bajnok. Hogy aztán ötkarikás sikerét 1952-ben, Helsinkiben megismételje, de ez már egy másik történet.
A gumiember, aki gyárkéményen is gyakorolt
Viszont nagyon is az 1948-as játékok tényeihez tartozik, hogy megszületett - a sorban utolsóként - a tizedik magyar olimpiai aranyérem is a gumiembernek becézett Pataki Ferenc jóvoltából, aki a tornászok között, műszabadgyakorlatával hódította el az első helyet.
Az előélet persze ez esetben is számított, tinédzserként ugyanis cirkuszi artistaként kezdte a szakmát, hogy aztán tömegeket borzasszon el olyan élőben bemutatott "szabad gyakorlataival", mint amilyen - miután fogadást kötött rá - a kézen állás volt háztetőn vagy éppen gyárkéményen.
Az olimpián elegendő volt talajgyakorlatát előadnia ahhoz, hogy a pontozók is rá "fogadjanak". Az ő győzelmével lett teljes a 128 versenyzőt felvonultató magyar csapat londoni diadalútja: a tíz aranyhoz még öt ezüst és 13 bronz is társult, minden idők egyik legeredményesebb ötkarikás szereplésének bizonyítékaként. Magyarország az éremtáblázaton az ötödik helyen végzett, a nem hivatalos pontversenyben pedig - az első hatban végzetteket értékelő számítás alapján - a negyedik lett.
Vállon vitték a magyar hősöket
A teljesítmény értékét önmagában minősíti, hogy - szemben az első londoni olimpia számaival, amikor is 22 nemzet 2035 versenyzője vetélkedett 110 versenyszámban - az 1948-ason a földkerekségnek már 59 országából 4104 sportoló küzdött meg 136 versenyszámban a minél jobb helyezésért.
Ha az 1952-es helsinki csúcsprodukció (16 arany, 10 ezüst, 16 bronz, illetve harmadik hely az érem- és a ponttáblázaton) hazai fogadtatásához teljesen nem is mérhető, azért a Londonból megérkezett magyar csapatnak is jócskán kijutott az ünneplésből. Az egykori krónikások beszámolója szerint a Keleti pályaudvarnál több tízezren várták Papp Laciékat, a Rákóczi úton megállt az élet - a forgalom mindenképp -, és a vállukon vitték az emberek London magyar hőseit a Nemzeti Színházig.
Forrás: MTI/Jancsó Kornél
Képek: dailymail.co.uk, stephensliberaljournal.blogspot.hu, nemzetisport.hu, ego.nolblog.hu
Hasonló cikkek
Munka után, metróval ment versenyezni az 1948-as olimpián a brit atléta
Atlétika - doppingvétségen érték London ezüstérmesét
Két új tábla őrzi Peking és London bajnokainak nevét a TF-en
Benépesült az egykori olimpiai falu Londonban
2 hozzászólás
egyetertek, nagyon jol megfogalmazott es erdekes cikk. :)
utolag, nagyon szep olimpiat es paralimpiat zart szerintem a magyar csapat, eleg sok itt emlitett sportagban is. :)
Még több címke
Ironman edzésterv kezdőknek: 9-20. hét 1
Első 5 kilométerem 498
Első 5 kilométerem 498
Első 5 kilométerem 498
Nagyon jó cikk. Micsoda legendás nevek....micsoda teljesítmények...még 50 évesen is olimpiai aranyérmet nyert, miután egy gránát leszakította a fél karját, megtanult a másik kezével lőnni.....
Elgondolkozik az ember néha, hogy azokban az időkben, jóval kevesebb technikai, és edzéselméleti ismerettel, na és persze jóval spártaibb korülmények kozott végzett felkészülés során is tudtak ezek az emberek maradandót, és aranyat érdemlőt alkotni...
Jó lenne ha magyar csapat néhány hét múlva, legalább annyi éremmel térne haza, mint eleink 1948.-ban Londonból.