Zahorán Ádám - újra edzésben

pen | 2010-07-04  | 6 hozzászólás

• cimkék:
• ultrafutás, 
• Fáradásos törés, 
• Zahorán Ádám, 
• interjú, 
• sérülés, 
• regenerálódás 

Tweet

Tihanyban, az Ultrabalaton céljában találkoztunk össze Zahorán Ádámmal, aki a versenyen Peter Tubaast, a norvégok válogatott versenyzőjét kísérte végig kerékpárral. Örömmel hallottam, hogy sérülése után nem egész egy évvel már újra fut. A tavalyi fáradásos töréséről, a műtétet követő rehabilitációról és az újrakezdésről beszélgettem vele.

- Tavalyelőtt teljesítetted az Ultrabalatont. Milyen érzés volt segítőként közreműködnöd?

Z.Á.: Számomra fontos az, hogy azt a sportolót, akit segítek egy adott versenyen, nagyon jól ismerjem, kölcsönös bizalom, és akár kiváló barátság legyen köztünk. A sikeres együttműködésnek szerintem ez egy alapvető kulcskérdése. Éppen ezért a Békéscsaba-Arad Szupermaratonon Bogár Janit segítettem, az Ultrabalatonon pedig Peter Tubaast.

Ez egy kicsit hasonló, mint a Forma-1-es kerékcserélők helyzete. A siker háttérstáb nélkül elképzelhetetlen, mégis a babérokat a sportoló aratja le, a segítőkről csak egy nagyon szűk réteg vesz tudomást.

Ez nem túl hálás feladat azoknak, akik önös érdekből, hírnévért akarják segíteni a kiszemelt versenyzőt. Nekem ellenben hatalmas élmény volt segítőnek lennem mindkét versenyen, hiszen rengeteg élményben volt részem a hosszú-hosszú órák során, emellett nagyon sok tapasztalatot gyűjtöttem. Fantasztikus volt – a tapasztalataimat kamatoztatva – segíteni mindkét versenyzőt, felemelő érzéssel tölt el az a tudat, hogy az ő sikerük az részben az én közreműködésem gyümölcse.

- Tavaly májusban szenvedtél fáradásos combnyaktörést. Elmesélnéd, hogyan történt?

Z.Á.: Sajnos 2009. májusában utolért a sportolók rémálma, a sérülés. Ráadásul nem akármilyen sérülésről van szó, hanem az egyik legösszetettebb, legvitatottabb típusról, a fáradásos törésről. Mivel ez egy multifaktoriális sérülés, ami tucatnyi kiváltó tényező eredménye, ez mindenkinél másképp jelentkezik. Sokaknál a baljós előjelek ignorálása, netán fájdalomcsillapítóval történő tompítása vezetett odáig, hogy stressz fraktúra következett be a futóművükben. Én a másik véglet vagyok: nálam semmi sem utalt arra, hogy életem legsúlyosabb sérülésének a kapujában állok.

A Békéscsaba-Arad Szupermaratonon érzésre, de egyúttal – kétszeres teljesítés rutinjával a tarsolyomban - egy előre kitervelt taktika szerint haladtam. Nagyon jól ment a futás, 90 kilométernél még nem éreztem semmilyen fájdalmat, majd az első intő jelek 95 kilométernél jelentkeztek. Ekkor először deréktáji panaszok, majd néhány perccel később azok drasztikus felerősödésével párhuzamban a combomban is égető, görcsszerű fájdalmak jelentkeztek. Eleinte egy makacs becsípődésnek véltem, viszont 98 kilométernél kezdett gyanús lenni, hogy komolyabb a helyzet, mint amilyennek gondoltam eleinte. Ekkor már alig tudtam futni, sokszor bele kellett gyalogolni, eközben próbáltam jegelni, de hiába: ahelyett, hogy a fájdalom és a gyulladás csökkent volna, egyre nagyobb kínokkal kellett megküzdenem. A végén már járni alig tudtam, de nem akartam feladni a versenyt. 7:27 alatt értem el a 100 kilométeres jelzést, de ekkor már képtelen voltam megemelni a lábamat, ráállni pedig már végképp nem tudtam. Nem csak fizikálisan, de lelkileg is kemény döntést kellett meghoznom: korábban még sosem adtam fel versenyt, viszont itt nem volt más választásom, hiszen járásképtelenné váltam. Másfél óra hiábavaló próbálkozás után – a reménytelen helyzetemet felismerve – levettem a rajtszámot, és kiszálltam a versenyből.

- Ezután először is egy műtét várt rád..

Z.Á.: Csapattársam, Dobrocsi Nándor emberségből jelesre vizsgázott nálam: Hazahozott az autójával a Békéscsabai Réthy Pál Kórházba, ahol a Sürgősségi Osztályon - a kikérdezésemet és a röntgenvizsgálat elvégzését követően – fáradásos combnyaktörést diagnosztizáltak. Mikor tudatták velem a szörnyű hírt, így reagáltam: „Nem lehet, hogy ilyen csúfos véget érjen az a rengeteg, sportban eltörlött gyönyörű szép esztendő. Nekem még le kell futnom a Spartathlont!” Az ügyeletes főorvos a következőket válaszolta erre: „Örüljön, ha fog tudni járni, felejtse el a futást.” Szerencsére a műtőorvosom sokkal, de sokkal empatikusabb és lelkiismeretesebb volt. Nem hitegetett egy percig sem, hanem objektíven felvázolta a tényeket és a lehetőségeket. Felvilágosított, hogy a teljes felépülésem egy hosszú folyamat lesz, amihez kellő türelem szükségeltetik, viszont az, hogy tökéletes-e a rehabilitációm és képes leszek-e még futni, az a csavarok egy évvel későbbi kivételét követően válik ismertté.

Dr. Tóth Zsolt az átfogó felvilágosítást követően a mielőbbi műtétet javasolta, így még aznap este a műtőbe toltak, ahol rögzítő csavarokkal fixálták az eltört csontot. Nagyon fájdalmas volt az orvosi beavatkozást követő néhány nap, így megfogadtam, hogy ezt a rehabilitációt birkatürelemmel végigjárom, egy új esélyt adva magamnak, viszont ha még egyszer fáradásos combnyaktörést szenvedek, akkor a futócipőmet mindörökké elcsomagolom.

- Műtét után mit mondtak az orvosok, mikor kezdheted újra sportolást?

Z.Á.: Eleinte az a koncepció határozta meg a rehabilitációmat, hogy fél évvel a csavarok transzplantációját követően ismét futócipőt húzhatok. A hideg, csúszós utak, illetve a rögzítő csavarok meglazulása miatt Dr. Tóth Zsolt további türelmet kért tőlem, azt javasolva, hogy az első edzésekkel várjak mindaddig, amíg a csavarokat el nem távolítják egy ismételt műtéttel. Természetesen voltak, akik megpróbáltak a céljaimtól megfosztani. Volt olyan orvos az egyik viziten, aki nem köntörfalazott: „Fiatalember, nem lesz nyomorék, de váltson sportágat.” Hiába a szkeptikusok hitetlenkedő gondolatai, illetve a barátok, sporttársak biztatásai, csakis és kizárólag a műtőorvosom véleményével foglalkoztam. Dr. Tóth Zsolt a későbbi kontrollok eredményeit nyugtázva kijelentette, hogy van még keresnivalóm az élmezőnyben, rengeteg kimagasló eredményt érhetek még el, viszont ehhez továbbra is türelmesnek kell lennem, a fokozatosságot mindig betartva.

- Mennyire jelentett kudarcot számodra ez a súlyos sérülés?

Z.Á.: Sokáig kudarcként fogtam fel, de az utóbbi időben átértékeltem az életemet. Boldog párkapcsolatban élek, a szüleim támogatnak, nagyszerű barátaim és sporttársaim vannak határon innen és túl. Mindemellett az élet bármely más területén is összejöttek az álmaim, a vágyaim, emiatt egy roppant szerencsés, vidám embernek érzem magam, akinek nincs miért keseregnie. Egy ideje úgy érzem, hogy egy természetfeletti erő, egy felsőbbrendű hatalom segíti a boldogulásomat, vigyáz, hogy mindig a helyes úton járjak. Rájöttem, hogy a fáradásos combnyaktörésem az nem egy tragédia, amiért bosszankodnom kellene, hanem éppen ellenkezőleg: most már hálás vagyok. Ráeszméltem, hogy letértem a jó útról azzal, hogy túl fiatalon, túl hosszú versenyeket futottam, azokat is túlságosan gyakran. Realizáltam, hogy nekem még gyorsulnom kell, sok-sok 10.000 métert, félmaratont és maratont futnom, és ezek mellett évente mindössze egy-két ultramaratont bevállalnom. Ha ezt az utat fogom járni, akkor nem egy kiégett ultramaratonista leszek, hanem az ominózus sérülésem előtti önmagamhoz képest egy még sikeresebb sportember. Ehhez a felismeréshez kellett egy roppant fájdalmas sérülés.

- Mikor és mivel kezdődött a rehabilitációd?

Z.Á.: Már a műtétem másnapján nekiláttunk egy tudatos munkának, amikor is az első gyógytornának nekirugaszkodtunk Homoki Mónikával, aki mindvégig lelkiismeretesen nyomon követte az állapotom javulását. Az első „tornaóra” nagyon lehangoló volt, mert elviselhetetlenül feszült a műtéti sebem, továbbá a combnyakamtól is hasogató fájdalom sugárzott ki részben a törés miatt, részben pedig azért, mert több lyukat is kellett fúrni a rögzítő csavaroknak. Természetesen egy percig sem vesztettem el az elszántságomat, mindvégig sziklaszilárdan tartottam magamat ahhoz az elhatározáshoz, hogy egyszer visszatérhessek a futóversenyek világába. Emiatt mindvégig zokszó nélkül teljesítettem a gyógytornászom utasításait, így napról napra egyre nagyobb szögben be tudtam hajlítani a térdemet, emellett az izmaim karbantartása érdekében rendszeresen pipáló mozdulatokat, illetve a sérült lábammal jobb-bal oldalirányú mozgásokat kellett végeznem, eleinte 10 fokos szögben, majd azt is fokozatosan növelve. Mindemellett napi rendszerességgel kellett a térdhajlítóm alá egy gumilabdát tenni, hogy a lábam hajlítva legyen. Ebből a helyzetből kellett kiemelnem a lábamat, érzés szerint szériázva.

A szabályokat, utasításokat mindvégig betartottam, emiatt nem léptem rá a lábamra hat héten keresztül. Mankóval jártam mindenhova, akárcsak az azt követő hat hétben, amikor azonban már egyre nagyobb testsúllyal lehetett rálépnem a sérült lábamra. Először tíz kilogrammal, majd egy héttel később már 20 kilóval lehetett ránehezednem a műtött végtagomra. Ezt az ütemet betartottam mindvégig, amíg el nem értem a teljes testsúlyomat.

Sokan kérdezik, miként lehetséges kitapasztalni, mennyi is az a 10 kilogramm, amivel ránehezedek a jobb lábamra. Szerencsére a Sherlock Holmes összes 1. rész pont ugyanolyan vastag, mint az otthoni fürdőszobamérlegünk, így bal lábbal a híres irodalmi alkotásra álltam, míg a jobb lábammal a fürdőszobamérlegre. Nem egyszer több mint egy órát igényelt, hogy ráérezzek, mennyi az annyi. Nem volt könnyű, ráadásul hihetetlen precizitást és türelmet igényelt. Szerencsére ezekben nem szenvedtem hiányt egy percig sem.

- Emlékszel még, mikor végezted az első igazi edzést?

Z.Á.: A csavarjaim meglazultak, emiatt a műtőorvosom a második operációig mindenféleképp a vertikális kompresszióval járó mozgások (futás, szökdécselés) nélkülözését javasolta. Emiatt az első igazán megerőltető edzésekre úszás, kerékpározás és konditermi tréningek során került sor. Ezek során ügyeltem arra, hogy ne csupán a lábra gyúrjak, hanem a mély-hátizmomat és hasizmomat is erősítsem.

- Idén februárban pedig következett egy második műtét, majd nem sokkal utána az első futóedzés..

Z.Á.: Február 8-án vették ki a csavarjaimat. Épp ideje volt, mert az intenzív csontképződés a rögzítő fémelemeket sem kímélte: a műtét során vésni kellett, hogy a csavarokat eltávolíthassa az orvosi stáb. Utána három napot töltöttem a Békéscsabai Réthy Pál Kórházban, majd az előző műtéthez képest egy sokkal gyorsabb rehabilitációnak néztem elébe. Orvosi utasításra egy héttel a műtétet követően már mankó nélkül jártam, majd három héttel később (március 8-án) már futócipőt húztam, és abszolváltam a legelső futóedzésemet.

- Hogy bírtad ki ilyen sokáig futás nélkül?

Z.Á.: Számomra a futás, különösképp az ultramaratoni futás több mint sport. Nekem ez a meditáció egyik legtökéletesebb formája, a test és a lélek közötti harmónia megteremtésének az egyik legjobb módja. Ez a kiegyensúlyozottság számomra megszűnt létezni a sérülésemet követően, emiatt a tekintélyes fizikai fájdalmak mellett komoly lelki nehézségeken kellett átesnem. Szerencsére a rengeteg barát, rokon átsegített ezen a lelki mizérián.

Természetesen mindig is hiányzott a futás, hiszen a felgyülemlett energiámmal valamit kezdeni kellett. Ebben kiváló segítséget nyújtott a kerékpározás, az úszás, és persze a konditermi edzések.

Hiába a szeretett sportomnak, a futásnak a mérhetetlen hiánya, az, hogy a gyógytornászom és műtőorvosom tanácsára fittyet hányva idő előtt elkezdjem a futást, eszembe sem jutott. Egy meggondolatlan, felelőtlen lépésnek tartottam volna, főleg, hogy Dr. Tóth Zsolt és Homoki Mónika mind emberileg, mind pedig szakmailag megőrizték a szememben a hitelességüket. Minden szavukat elhittem, tanácsaikat megfogadtam. Most látom igazán a gyümölcsét annak, hogy helyesen cselekedtem.

- Most hogy mennek a futóedzések? Mennyire mered terhelni a lábad?

Z.Á.: Nagyon harapok a futásra, úgy érzem, hogy szét tudnám szaggatni az aszfaltot. Ezt az egy év kihagyást fizikálisan még érzem, viszont lelkileg felfrissültem, a reneszánszomat élem. Nagyon ambiciózus lettem, különösképp az elmúlt hetekben. Szeretnék versenyeken indulni, azokon nagyokat futni, viszont nem felejtem el, hogy mi történt tavaly, május 23-án. Azért, hogy még egyszer ne fordulhasson elő fáradásos combnyaktörés, próbálom a lelkesedésemet higgadtan kezelni, az elszántságomat az előnyömre fordítani.

A hősködések helyett nagyon figyelek a szervezetem válaszreakcióira. Ügyelek arra, hogy az edzésintenzitást, a tréningjeim hosszát egyenletesen emeljem, ezzel betartva a doktoraim által is szajkózott kulcsszót, a fokozatosságot. Jelenleg heti 60-70 kilométert tudok futni, intervallumos edzésekkel megspékelve. Nagyon jól esik a futás, jó ismét a pályán lenni, hiszen sokkal frissebbnek, elszántabbnak, lelkesebbnek érzem magam, mint valaha.

- Mikor láthatunk újra versenyezni?

Z.Á.: Jövőre két ultramaratonit tervezek, közülük az egyik Norvégia legnehezebb hegyi futóversenye lesz. Ez komoly előkészületet igényel, nem csupán állóképesség tekintetében, hanem gyorsaságot illetően is. Ebben nagy segítséget nyújt nekem az edzőm, a Bécs-Budapest Szupermaraton hatszoros győztese, Bogár János.

A hosszas kihagyás és a relatíve rövid felkészülési idő ellenére a Békéscsaba-Arad Szupermaraton váltóversenyében és a Tusnádfürdői félmaratonon a vártnál sokkal jobban szerepeltem. Nem tagadom, hogy ősszel további versenyeken (Nike félmaraton, Budapest Maraton) való indulásomat tervezgetem, viszont 2010 számomra egy felkészítő év lesz.

- Köszönöm az interjút és további sérülésmentes futást kívánok!