GEL-Trabuco 11 WR, a „kétéltű jármű"


Így kezdődött, dióhéjban:
Gyerekkori „megfertőződés", majd kamaszkori hirtelen leállás a rendszeres mozgásról és törvényszerű, csúnya elhízás. Dühös voltam az egész világra és kijelentettem, hogy utálok futni...

1992-ben nagy tervek, nagy újrakezdés. Persze hol kell először megpróbálni? Naná, hogy a Fenyőgyöngye- Udvarház közötti szakaszon, bele is haltam néhányszor. Lefelé menet pedig belelépve egy ronda gödörbe, elszakadt a bokám, szóval jól kezdődött az újdonsült futóéletem...

Maradványként együtt kellett élnem a szétnyúvadt bokaszalagjaimmal, sajnos instabillá vált az ízület, és terepen, ahogy mondani szokás, sokszor kibicsaklott a lábam. Imádtam terepen futni, ahogy gyerekkoromban is, de a baleset után szó sem lehetett futásról. 2005-ben elmenekültem otthonról, hogy rendbe tegyem a kisiklott életem és végre emberi külsőt öltsek. Jöttek a szégyenlős, fújtatós, hajnali kocogások a strand homokjában, először 10 percig. 10 kiló mínusszal jöttem haza, majd elindult a lavina, egymást érték a versenyek, mohón zabáltam a kilométereket: Gatorade10km, Nike Félmaraton, Plus Maraton, BéBu, Sárvár 12 óra, majd a másik nagy álom, a tavalyi Terep 100-as, amihez elég sokat futottam terepen. A cipők és egyéb futófelszerelések tekintetében bevallom, nagyon garasoskodó voltam, részben azért, mert tényleg szűkösek voltak az anyagi lehetőségeim, részben pedig, mert nem ismertem föl a cuccok minőségének jelentőségét. Azt gondoltam, az egyik olyan mint a másik, legfeljebb dizájnban különböznek, no meg az árban. És rajtam aztán egyik sportszergyártó cég sem fog meggazdagodni...

Nagy célokhoz komoly felkészülés, megfelelő eszközállomány
Nekem minden évben egyetlen egy Nagy Álmom van (értem úgy, mint futócél). Ezt néha igen érdekesen, sőt véletlenszerűen álmodom meg, 2008-ra, mint tudjuk, itt volt az UB. Ispi rengeteg, nagyon változatos terepfutós feladattal bízott meg, volt köztük dombfutás, amikor minden egyes emelkedőt lendületesen kellett megfutni, aztán lejtőfutás, ami ennek pont az ellenkezője, aztán volt hegyi aszfalt, meg csak úgy egyszerűen szimpla terepfutás is. Ezek a sokféle, igen változatos ingert jelentő edzések komoly terhet róttak az én megtépázott bokáimra, és hirtelen azon kaptam magam, hogy mániákusan keresem a nekem legmegfelelőbb futócipőt, hogy a korábbi sérülések ne veszélyeztessék a felkészülésem sikerét.

Terep kontra aszfalt
Sokat gondolkodtam én ezen a terepfutás-kérdésen, azaz csak próbáltam megfejteni, hogy miért kötődöm annyira az erdőhöz, a fák és az állatok közelsége miért nyújt ekkora megnyugvást számomra? Vagy miért érzem magam annyira másképp, mind fizikailag, mind mentálisan, ha a természetben edzek, mint mikor itt egerészek az aszfalton? Nem, nem lebecsülöm, vagy becsmérlem az aszfaltos futásokat, hiszen ezeket én is nagyon szeretem. Nem is lehet ez másképp, ha Sárváron képes vagyok 12 órát körözgetni az egy kilométeres várkörön, nem igaz?

Aztán egyik éjszaka egy érdekes kisfilmet „láttam" álmomban, sok-sok lassított felvétellel, sok trükkel, látványos megoldásokkal tarkítva. Kint futottam terepen és láttam, szinte beleláttam a bokámba, sőt, a lábfej minden egyes ízületébe, hogy mi történik a csontokkal, szalagokkal mozgás közben. Mint mikor egy tudományos kisfilmet nézel a Spektrumon, és a jeleneteket kiegészítik számítógépes animációkkal, csak a pontosabb megértés céljából. Volt benne csörtetés árkon-bokron keresztül, úttalan utakon haladva (csak nem bevillant a zirci pókos, okátés futás??:-)). Leugrás kövekről, felkapaszkodás sziklákra, mint a Vadálló- köveknél. Közelkép arról, mennyire kapaszkodnak ilyenkor a lábujjak, hogy stabilizál az előláb, mennyire nyúlik az achillesz... Gyors váltás és egy gyökeres-kavicsos, poros úton haladok, rálépek egy nagyobb kőre, billeg a bokám jobbra-balra, az alsó ugróízület és a hozzá tartozó szalagok keményen tartanak. Elrugaszkodás egy csermely átugrásához, majd talajfogás a nyálkás-csúszós avaron. Aztán sártengerben úszok, mint Gyalogbélával, mikor Öreg-kő után lábszárig süllyedtünk az áttrutyósodott szántásban és egymáson röhögtünk, mikor a cipőnk ott akart maradni a mocsárban. Emlékszem, úgy csúsztak széjjel a lábaim, mint egy zsiráfnak, mikor lehajol a tóhoz inni... hjajj, azok a szép, varacskos-mocskos idők! :-)

Hirtelen tör rám a megvilágosodás, hogy mennyire nehéz dolog terepen jól futni, vagy egyáltalán csak futni. A terepviszonyok végtelen sokfélesége komoly alkalmazkodást követel a lábtól, annak minden egyes porcikájától. Nagy kérdés, hogy váratlan helyzetekben sikerül-e és hogyan korrigálni a kicsúszásokat, a megbotlásokat, a félrelépéseket, a kiálló gyökerekben való elbotlásokat, vagyis van-e megfelelő cselekvésbiztonságunk a meglepetésszerű szituációkban? Szóval értem már, miért annyira más kint futni. A hosszú, lassú, aszfaltos edzéseknél, amikor egyenletes tempóban és közel azonos futóstílusban futok, viszonylag szűkebb mozgástartományban terhelődnek az ízületeim, az izmaim. Például megvan, hogy hány fokos szögben mozgolódnak a csípőízületi alkatrészeim egy egyszerű hajlítás-feszítés során és ez igaz a térdeimre, vagy a bokámra is. Amire a csípőm képes, azaz a nagy mozgáskiterjedésre, arra egyáltalán nincs kihasználva a lassú futások során és ez vonatkozik a többi testrészemre is. Hát ezért tudok én olyan iszonyatosan fáradt lenni terepfutás után az aszfaltedzésekhez képest...

Végzetes hiba
Az ubés felkészülés egyik részében kezdtem a kés élén táncolni. Talán fáradt voltam, talán túlzottan buzgó mócsing, vagy éppenséggel mindkettő, nem tudom. Épp a T100-on voltam segítő, és emlékszem, emiatt kimaradt egy hosszú edzésem, amit úgy akartam behozni, hogy hozzácsaptam a kimaradt etapot a másik napihoz, és így egyben akartam lefutni a kettőt. Egy okátés szakaszt szándékoztam bejárni, de az utolsó 14km-hez már nem volt erőm, és egyébként is lámpa nélkül voltam és már sötétedett. Aznap, mikor felhúztam a futócipőmet, éreztem, hogy valami nem stimmel, de annyira megfoghatatlan volt, és gyenge az impulzus, hogy legyintve csináltam a dolgomat tovább. Igen, létezik egyfajta futós rutin, főleg, ha nagyon sokat fut az ember. Felkel, és hozzálát ugyanazokhoz a mozdulatokhoz, amikhez már teljesen hozzászokott, akár ki sem kell nyitnia a szemét ahhoz, hogy felhúzza a gatyáját, hogy befűzze a cipőfűzőjét, satöbbi, olyan ez, mintha futószalagon folynának az események. Ez érthető, mégis, néha nem árt ellenőrizgetni a dolgokat, ahogy a sofőr is időnként fékpróbát végez indulás előtt.

Nagy hibát vétettem, nem vettem észre, hogy a terepcipő, amiben régóta futok (abban készültem a tavalyi T100-ra is), kezd elöregedni. A sarkán a párnázottság átkeményedett, meggyűrődött és kifeslett, a korábbi finom puhasága pedig teljesen eltűnt. Mikor panaszkodtam Ispinek, hogy gáz van az achilleszemmel, ő mondta, hogy ugyan nézzem már meg, milyen állapotban vannak a cipőim és akkor vettem észre a bajt. Pedig ez a cipő hatalmasat alakított anno. Először is, ócó volt. Másodszorra kényelmes is, bár nagy eufóriát nem éreztem soha, mikor magamra húztam. Viszont megcsináltam vele azt az őrültséget, hogy első alkalommal megfutottuk a Dorog-Szárligetet (64km), miközben majdnem végig esett az eső, mindezt egy nyikkanás, egy pirinyó vízhólyag, vagy egyéb bántás nélkül. És ez nem semmi. Szóval roppant elégedett voltam az ár/érték aránnyal és ez így le is ülepedett, ahogy telt az idő. Tanulság: ami egykor szuperül működött, egyszer menthetetlenül elöregszik. Ezt megelőzendő, időnként alapos szemrevételezéssel meg kell győződni a cipő állapotáról, mert nagyon csúnya dolgokat csinálhat, lásd az én achilleszemet is remekül kicsiszatolta. Szegények egyébként is kezdtek elfáradni, de ez a több órás erőteljes smirgliződés elég volt a kegyelemdöféshez. Azt hiszem, egy életre megtanultam, milyen fontos a jó, illetve a jó állapotban lévő cipő. Lehet spórolni egy felsőn, egy gatyón, vagy egyéb dolgokon, de a futócipőn soha.

Nyúlparaméterek és egyéb fontos tudnivalók
Azért a sok futástól egy ideje egészen emberi formám van. A 155 cm-hez alap estben 54-58 kilo körül mozgolódok, de az igazi versenysúlyom, amiben tapasztalatok szerint a legjobban funkcionálok, az az 52 kilogramm. Futóstílusom egészen neutrális, szerencsére nincsen lúdtalpam és egyéb lábnyavalyák sem gyötörnek. A kis buddhista lelkemhez pedig remekül passzol a hosszú, szemlélődős lassú futás, és mivel mátrai gyerek vagyok, és erdőben nőttem fel, a terepfutás a szívem csücske.

A legaktuálisabb és egyben legérdekesebb helyzetet teremtő körülmény pedig az, hogy a cipő átvétele után néhány héttel kiderült, hogy állapotos vagyok, szóval ketten fogunk cipőt tesztelni, Kisnyúl és én... :-)

Az első időszak bonyodalmai
Szintén csak dióhéjban, mert a blogomban már mindent elpanaszoltam. Szóval az orvosom eltiltott szinte minden mozgástól. Én megbíztam benne, engedelmeskedtem, de két hónap alatt minden elromlott és a visszájára fordult. Orvosom közben meghalt, magamra maradtam, majd találtam egy másikat, aki szintén eltiltott. Közben a saját háziorvosom helyre tette a nyúlagyamat és kimondta az életmentő végszót, hogy fussak nyugodtan annyit, amennyi csak jólesik mindkettőnknek. Így aztán futok és boldog vagyok, hogy végre egy orvos megtámogatta a belső hangomat. :-)

Viszont kiderült, hogy a tesztcipőt most nem fogom elvinni Dorog-Szárligetezni, mert az túl sok lenne a pocaklakónak. Persze már ebben sem vagyok annyira biztos, de mindegy... A vágtázásoktól is valószínű el kell tekintenem, mert a túl magas pulzusszámú mozgás is árthat, mégis úgy véltem, hogy ha jól érzem magam, akkor bátran kipróbálhatom az egyéb ötleteimet. Nagy papírt vettem elő és felkutattam az emlékeimben szunnyadó legszivatósabb terepeket és mindet összeírtam. Nagyon jó volt újra átgondolni és átélni a korábbi nagy futós poénokat... Eszembe jutott, hogy most aztán, mint gyerekkoromban, újra disznózhatok a pocsolyákban, nyakig merülhetek a trutyiban és nem szólhat rám senki, hiszen nekem alibim van, kérem, nekem ez a dolgom, hiszen cipőt tesztelek. ;-) És nincs könyörület, ütöm-vágom majd a cipőt, nem kímélem egy cseppet sem, mutassa csak meg, hogy mire képes!
A vége cirka 200 km lett, 30 edzésből.

Még egy gondolat a tesztelésről, mielőtt belevágnánk a közepébe...
Tudom én, hogy minden láb más és más. Azt is tudom, hogy a cipőgyártó nagy cégek jellemzően másféle cipőket készítenek, emiatt van, hogy az egyszeri futó, aki kipróbált különböző márkákat, általában 1-2 típusra esküszik, mert azt találja számára a legmegfelelőbbnek. Mivel másfajta a lábunk, másfajta cipő is kell rá, bár kétségtelen, hogy az lenne a legjobb (és a legdrágább) megoldás, ha az ember elmenne egy tüzetesebb vizsgálatra, ahol szétanalizálnák a lábait és a mozgását, aztán pedig ráöltenék a legtutibb futócipőt, amiben aztán nem lenne hiba... Jó, ne csorgassuk a nyálunkat, hanem kutassunk a meglévő készletekben, amikről tudjuk, hogy bizonyos szempontból „egy kaptafára készülnek". A nagy kérdés mindig az, hogy ebből az egykaptafaságból mikor emelkedik ki a cipő és mikor válik a mi lábunkhoz simuló, ahhoz alkalmazkodott jószággá.

Gondolkodtam rajta, hogy vajon mennyi türelmi időt kell megszavazni egy új cipőnek? Ok, felveszed, kényelmesnek tűnik. Topogsz, ugrálsz benne, jössz-mész a boltban, esetleg még egy pár métert futhatsz is a folyosón, aztán hazaviszed és jönnek a komoly feladatok, a mindennapos futások. Ha mégis makacskodik a futócipőd a többszöri próbálkozás ellenére, mikortól, hány kilométer lefutása után döntöd el, hogy feladod, és mondod, hogy ez a cipő számodra alkalmatlan?

Nehéz kérdés, ezért sem egyszerű egy cipőt tisztességgel letesztelni. Tisztán kell látni, objektíven véleményezni. Tudni, hogy a hiba ténylegesen a cipőt terheli, vagy egyszerűen csak összeférhetetlenség van közöttetek és pusztán arról van szó, hogy ez a cipő neked nem megfelelő, de attól még másnak tökéletes partnere lehet.

Amikor hallottam erről a tesztelésről és kitöltöttem hozzá a kérdőívet, azt hiszem, volt egy olyasmi kérdés benne, hogy mit várok el egy futócipőtől. Ha jól emlékszem, azt (is) válaszoltam, hogy „Ne bántsa az achilleszemet!" Ez egy gyenge pontom, nekem ez fontos, hogy a lábamnak ezen részét kellő módon óvja, mi több, kényeztesse. Írtam még mást is, de ez volt közülük a legfontosabb, ez, tudva az előzményeket, azt hiszem, érthető. Az állapotosságom azonban megváltoztatta az elvárásaimat. Ha már azt lehet olvasni a Trabiról, hogy „stabil, jól csillapított terepcipő, alkalmas vegyes használatra", akkor nézzük meg, hogy valóban beváltja-e ezt az ígéretét. Ha az én mackóssá vált döcögésemet is képes puha hullámvasutazássá alakítani a baba számára, azt hiszem csillagos ötöst fog érdemelni az értékelés során. A másik kérdés pedig, hogy igaz lesz-e a grönlandi mondás Kántól, miszerint „aszfaltcipő terepre nem való"... (no és fordítva???) Bevallom, kicsit kritikusan álltam ehhez a bizonyos „vegyes használathoz", vagy ahogy én neveztem, a „kétéltűséghez". Nincsenek túl jó tapasztalataim az univerzális termékeket illetően, nem szeretem a kettő az egyben samponokat sem és még sorolhatnám. Súlyos minőségbeli romlást idézhet elő az efféle kierőltetett kompromisszum, azaz a történet arról fog szólni, hogy a végén a szuper termék sem erre, sem arra nem lesz igazán jó, pedig jobban jártak volna, ha inkább meghagyják egyetlen dologban a terméket kiteljesedni. Tehát csillapítás és kétéltűség, ezekre a jellemzőkre azt hiszem, nagyon rá fogok startolni...

Feladatok
Összeírtam a legkülönfélébb terep-, és időjárási viszonyokat, amiket feltétlenül ki kell próbálni. A le-és föl, ill. a terep-, és aszfalt viszonylatában minden, ami szem-szájnak ingere! Legyen száraz, porral, vagy anélkül. Épphogy csak nedves, meg nyálkásan csúszós, aztán vizes, meg tocsogós-cuppanós, cipőmarasztalós. Havas-latyakos, alul alattomosan jeges, meg nyakigérően sáros, amolyan anyaszomorítós! Legyenek benne lecsiszatolt, földben ülős kövek, meg a talpunk alól lavinaszerűen kigördülősök is, végül ne felejtsük ki a patakátkelések meglepetésszerűen kibillenős darabjait sem, azok aztán tudnak!

Amit a cipőről tudni kell
Stabil, jól csillapított terep futócipő, a rendkívül népszerű Trabuco 10-es teljesen felújított „követője", mely alkalmas vegyes(terep-aszfalt) használatra is.
Súlya: női - 324 gramm, férfi - 420 gramm
Legjellemzőbb technológiai tulajdonságok:
- A cipő oldalához kivezetett hátsó és első GEL csillapítás a rezgések elnyerésére.
- DUOMAX támasztórendszer a megfelelő stabilitást biztosítja
- Rock Protection Plate-Speciális talpelem az első lábrészben, mely védi a lábat az éles kövekkel és egyéb hegyes tárgyakkal szemben
- P.H.F.(Personal Heel Fit) Az achillest körülvevő „memóriás" hab.
- AHAR+ talpbevonat, mely a külső talp magas kopásállóságát biztosítja



Első benyomások

„De szép!"- mondtam az üzletben, mikor először megláttam. Hát igen, nagyon impozáns darab, valóban. A szunnyadó női lelkem rögvest elégedett volt a küllemmel és a cipő „öltöztető" tulajdonságával. A lazac-szürke-ezüst színkombináció kellemes vizuális élményt nyújt, divatosnak mondható, de visszafogottsága miatt egyáltalán nem hivalkodó. Inkább az ízléses megjelenés a szembetűnő, és az igényes kidolgozottság, van min legeltetni a szemem.(Előre vigyorgok, hogy majd én, az őstehetségű varacskos, adok majd ennek a szép, szűzies fizimiskának!). Tetszik a cipőfűző a mintájával együtt, de a kételkedő kisördög előre dörzsöli a kezét: „Majd meglátjuk, hányszor fog a legalkalmatlanabb pillanatokban kikötődni, háháá!!" Kézbe kapom, rögtön érződik, hogy „van benne anyag", hát igen, 340g, ez már terepcipő-tömeg. Az esztétikum után jön a funkcionalitás: látni, hogy erős, masszív a talpa, érdekesen futnak rajta a kapaszkodó günyőkéi. Vizslantó tekintettel fürkészem, vajon hol van a kutya elásva? Hol van a titok nyitja, ami miatt ez a cipő kétéltűként is megállja a helyét? Az orrát is igen jól felvértezték a kavicsfelverődés és egyéb hegyes tárgyak, faágak ütése, szúrása ellen, így remélem, kevésbé fogok csillagokat látni, ha belerúgok egy tekintélyes méretű kőbe... Sarok és oldaltámasztása bizalomgerjesztő és felfedezem a gél puhaságát is a sarok közepén. És igen! Milyen puha az achilleszt körülölelő része a cipőnek! Nagyon örülök neki, és bizakodom, hogy beváltja a hozzá fűzött reményeket. Na, de nézzük tovább a nyelvet. Puha, mondhatni érkímélő és két oldalt egy-egy gumiszalag-rögzítés akadályozza meg, hogy mozgás közben félrecsússzon. A felsőrész nagyon laza szövésű gyöngy vászon, amely még a cipő oldalán is folytatódik, és komoly szellőzést ígér. A fény felé fordítom a Trabit és belekukkolok, aha... a középrész sötétsége után az orrban akkora fényesség uralkodik, mint egy alagút végén, szóval bizony, hogy szellőzik! Kíváncsi vagyok, mennyire fog átázni esős időben.

Aztán hirtelen türelmetlen leszek, fel akarom már próbálni. Megkapom a párját is, belebújok és... elolvadok. Nincs mese, lekenyerezett; úgy érzem magam, mint mikor Hamupipőkére ráadják a topánját. Szélesszájú kisbéka-vigyorral állok a boltban és egyszerűen örülök. :-) kezdődhet a tesztelés!!

Az első futásunk
Augusztus 29-én kezdtük a munkát, jó melegben. A Normafa-libegő közötti könnyű, erdei sétaösvényt választottuk (1700m, 45m szintkülönbség, sok 10-20m-es hullámból adódóan), ez elég populáris terep, de beavatásnak tökéletesen megfelel. Az emelkedők-lejtők aránya és mértéke kiegyensúlyozott, nincsenek benne komolyabb nehézséget okozó terepviszonyok. Az út széles, a sok járókelő már keményre taposta, enyhén köves, helyenként csatornafedelekkel tarkított. Lassan haladunk, mert a meleg, párás levegő nagyon fáraszt. A cipőt egyáltalán nem érzem idegennek, jól fekszik a lábamon és a direkt hanyagul megkötött cipőfűző sem bomlik ki. Ez ám a tapadás! A Libegő előtti szakaszon kövesebb az út, a bokát helyenként erősebb szögben dönti meg a terep, de szinte észre sem veszem a különbséget. A végén kedvem támad felegerészni az Erzsébet-kilátóba, ez már egy új, aszfaltozott rész, gőzömsincs-szögben emelkedik (300m-en 40m), de tényleg nagyon meredek. A sarkam elemelkedik a talajtól, szinte pipiskedve kocogok felfelé, Trabi pedig úgy kapaszkodik az aszfaltba, mintha 10 karma lenne. Még a fejem is gőzölög, olyan melegem van, jaj, de jól jön a cipő „klímaberendezése"! Lefelé vigyázok, hogy ne trappoljak, egyébként is rossz érzés ebben az állapotban, hogy az ember mellei a nyakába ugrálnak. Steve már lent malmozik, mire én szép komótosan leérek, nekem első a biztonság. Ügyes-ügyes, konstatálom magamban... a lábfejem nem csúszott előre, nem ütődött az orr-résznek, hanem szépen megtartotta a lábam. A vége 4.3 km lett, abszolút sikerélménnyel zárult az első nap. Jók voltunk együtt!



Apropó, cipőfűzés...
Régen azt hittem, hogy csak én vagyok ennyire szerencsétlen, meg béna, hogy sohasem tudom rendesen megkötni a cipőfűzőmet, de sok futóismerőssel beszélgetve kiderült, hogy áá, nem, ebben mások is profik. Mert nem elég, hogy kell készítened egy tartós csomót, annak mindkettő cipőn kényelmesnek és szimmetrikusnak is kell lennie! Én mindig itt a ház előtt, a tábla mellett adtam elő a változó hosszúságú magánszámaimat... megkötöm az egyiket, ok. Megyek egy kicsit, kiderül, hogy a másik lazább, így hát próbálom hozzáigazítani, húzok rajta egy keveset. Ha nem húzom túl, akkor kiderül, hogy a legelső, kényelmesnek hitt kötés is rossz, szóval sztornó az egész, kezdem a műveletet elölről. És ezzel remekül el tudtam szórakoztatni magamat és a kocsma közönségét is. :-)

Ebben az évben hozzám szegődött egy remek futócipő, életem legjobbja, egy Kayano. Szent célokra volt szánva, például, hogy körbefussa velem a Balatont. Azért bejáratni be kellett, és többször elvittem kisebb-nagyobb futásokra, de szinte mindig elbaltáztam a megkötését... hogy lehetek ennnnyire ügyetlen!!

Néha már sírni tudtam volna, hogy egy ilyen kicsiség miatt nem fogom tudni használni a bónusz cipőmet. Cipőt kötni elvileg óvodás szintű feladat lenne, elég cikinek gondoltam, hogy ilyen bagatell dologban kérjek segítséget, de a végén megtörtem és megkértem az Ispit, hogy mutassa meg, hogy ő hogyan csinálja.

Rém ecccerű mozgássor: fogja a cipőt, kiüti belőle az esetleges apró kavicsot, beleköltözött skorpiókat, stb., majd ha szükséges, meglazítja a fűzőt. Felveszi a lábára mindkettőt, leguggol és most tessék figyelni! Először visszafeszített lábfejjel „lekoppintja" a talajra a cipő sarkát, hogy a láb teljesen hátracsússzon benne, majd visszafekteti a lábat a talajra. Ezután „cicahátat" csinál a lábfejével, vagyis feldomborítja a lábhátat amennyire csak tudja és ebben a helyzetben köti meg a cipőt normál szorosságra, majd ha kész, ellazítja a lábfejét és megismétli a másik lábon ugyanezt. Ez a cicahátas dolog azért jó, mert ezt mindkét lábnál közel szimmetrikusan meg tudja az ember csinálni és így a megkötés is közel azonos mértékű lesz. Az ellazítás után pedig kapunk vissza egy kis helyet, amiben a láb kényelmesen el tud helyezkedni.

Nem biztos, hogy mindenkinek beválik ez a módszer, de gondolatébresztőnek jó lehet, ha vannak cipőkötési problémáink.

A teszt folytatódik
Sokat gondolkodtam, hogy hogyan bonyolítsam le ezt a cipőtesztet. Válasszak ki 5-8 edzést különféle terepeken és azt írjam le részletesen? Vagy jelöljek ki néhány futóterepet, ahol elég változatosnak látom a viszonyokat és látogassam meg ezeket többször is, különböző időjárási viszonyok mellett? Esetleg adjak még hozzá néhány extra-terhelésű (már amennyire az állapotomból kitelik) edzést, hogy feszegetve legyenek a cipő határai? Ez utóbbi mellett döntöttem. Nagyon szerettem volna ezt a cipőt jó alaposan megismerni, és szép lassan megszelídíteni, csak úgy, mint az történt a Kis herceg és a Róka esetében. Az egymáshoz szokás kritikus időszaka bár sok információt tartalmaz, mégsem lehet teljes értékű...

A kiválasztott futóterepek és bónuszok


* A gát. 5.54 km hosszú, futható fönt, így teljes szakaszban aszfalt, van benne egy kb.30m-es emelkedő is; ill. futható lent, itt belekóstolhatunk a kitaposott földútba, amely helyenként keskeny sávban engedi a lábakat mozogni (igény szerint kikerülhető). Található benne fűbuckás rész, kevés betonsávval (hajólejáró) megtűzdelve, de alapvetően sík és könnyen futható. Ha keresztbe-kasul száguldozik rajta az ember, dombfutásos edzésre is kiváló. Ismerem, mint a tenyeremet, minden futócipőmet nagyrészt itt koptattam el, kipróbálva a legkülönfélébb, legszélsőségesebb időjárási viszonyokat is.