Őszi futócipő teszt: Asics GEL-Trabuco 11 WR

pen | 2008-12-29  | 12 hozzászólás

• cimkék:
• futócipő, 
• ASICS GEL-Trabuco, 
• ASICS, 
• teszt 

Tweet

Az Asics GEL-Trabuco 11 WR modell szerencsés volt, ugyanis egyszerre hárman is tesztelték. Nyúl, Kisnyúl és Steve magukat és a cipőt sem kimélve futottak benne a HHH szintúton, a Rám-szakadékban, sőt, még a Vezúvon is. Igazán személyes hangú, sokszor mosolygásra késztető beszámoló következik Trabiról, a "kétéltű járműről".

GEL-Trabuco 11 WR, a „kétéltű jármű"

Így kezdődött, dióhéjban:
Gyerekkori „megfertőződés", majd kamaszkori hirtelen leállás a rendszeres mozgásról és törvényszerű, csúnya elhízás. Dühös voltam az egész világra és kijelentettem, hogy utálok futni...

1992-ben nagy tervek, nagy újrakezdés. Persze hol kell először megpróbálni? Naná, hogy a Fenyőgyöngye- Udvarház közötti szakaszon, bele is haltam néhányszor. Lefelé menet pedig belelépve egy ronda gödörbe, elszakadt a bokám, szóval jól kezdődött az újdonsült futóéletem...

Maradványként együtt kellett élnem a szétnyúvadt bokaszalagjaimmal, sajnos instabillá vált az ízület, és terepen, ahogy mondani szokás, sokszor kibicsaklott a lábam. Imádtam terepen futni, ahogy gyerekkoromban is, de a baleset után szó sem lehetett futásról. 2005-ben elmenekültem otthonról, hogy rendbe tegyem a kisiklott életem és végre emberi külsőt öltsek. Jöttek a szégyenlős, fújtatós, hajnali kocogások a strand homokjában, először 10 percig. 10 kiló mínusszal jöttem haza, majd elindult a lavina, egymást érték a versenyek, mohón zabáltam a kilométereket: Gatorade10km, Nike Félmaraton, Plus Maraton, BéBu, Sárvár 12 óra, majd a másik nagy álom, a tavalyi Terep 100-as, amihez elég sokat futottam terepen. A cipők és egyéb futófelszerelések tekintetében bevallom, nagyon garasoskodó voltam, részben azért, mert tényleg szűkösek voltak az anyagi lehetőségeim, részben pedig, mert nem ismertem föl a cuccok minőségének jelentőségét. Azt gondoltam, az egyik olyan mint a másik, legfeljebb dizájnban különböznek, no meg az árban. És rajtam aztán egyik sportszergyártó cég sem fog meggazdagodni...

Nagy célokhoz komoly felkészülés, megfelelő eszközállomány
Nekem minden évben egyetlen egy Nagy Álmom van (értem úgy, mint futócél). Ezt néha igen érdekesen, sőt véletlenszerűen álmodom meg, 2008-ra, mint tudjuk, itt volt az UB. Ispi rengeteg, nagyon változatos terepfutós feladattal bízott meg, volt köztük dombfutás, amikor minden egyes emelkedőt lendületesen kellett megfutni, aztán lejtőfutás, ami ennek pont az ellenkezője, aztán volt hegyi aszfalt, meg csak úgy egyszerűen szimpla terepfutás is. Ezek a sokféle, igen változatos ingert jelentő edzések komoly terhet róttak az én megtépázott bokáimra, és hirtelen azon kaptam magam, hogy mániákusan keresem a nekem legmegfelelőbb futócipőt, hogy a korábbi sérülések ne veszélyeztessék a felkészülésem sikerét.

Terep kontra aszfalt
Sokat gondolkodtam én ezen a terepfutás-kérdésen, azaz csak próbáltam megfejteni, hogy miért kötődöm annyira az erdőhöz, a fák és az állatok közelsége miért nyújt ekkora megnyugvást számomra? Vagy miért érzem magam annyira másképp, mind fizikailag, mind mentálisan, ha a természetben edzek, mint mikor itt egerészek az aszfalton? Nem, nem lebecsülöm, vagy becsmérlem az aszfaltos futásokat, hiszen ezeket én is nagyon szeretem. Nem is lehet ez másképp, ha Sárváron képes vagyok 12 órát körözgetni az egy kilométeres várkörön, nem igaz?

Aztán egyik éjszaka egy érdekes kisfilmet „láttam" álmomban, sok-sok lassított felvétellel, sok trükkel, látványos megoldásokkal tarkítva. Kint futottam terepen és láttam, szinte beleláttam a bokámba, sőt, a lábfej minden egyes ízületébe, hogy mi történik a csontokkal, szalagokkal mozgás közben. Mint mikor egy tudományos kisfilmet nézel a Spektrumon, és a jeleneteket kiegészítik számítógépes animációkkal, csak a pontosabb megértés céljából. Volt benne csörtetés árkon-bokron keresztül, úttalan utakon haladva (csak nem bevillant a zirci pókos, okátés futás??:-)). Leugrás kövekről, felkapaszkodás sziklákra, mint a Vadálló- köveknél. Közelkép arról, mennyire kapaszkodnak ilyenkor a lábujjak, hogy stabilizál az előláb, mennyire nyúlik az achillesz... Gyors váltás és egy gyökeres-kavicsos, poros úton haladok, rálépek egy nagyobb kőre, billeg a bokám jobbra-balra, az alsó ugróízület és a hozzá tartozó szalagok keményen tartanak. Elrugaszkodás egy csermely átugrásához, majd talajfogás a nyálkás-csúszós avaron. Aztán sártengerben úszok, mint Gyalogbélával, mikor Öreg-kő után lábszárig süllyedtünk az áttrutyósodott szántásban és egymáson röhögtünk, mikor a cipőnk ott akart maradni a mocsárban. Emlékszem, úgy csúsztak széjjel a lábaim, mint egy zsiráfnak, mikor lehajol a tóhoz inni... hjajj, azok a szép, varacskos-mocskos idők! :-)

Hirtelen tör rám a megvilágosodás, hogy mennyire nehéz dolog terepen jól futni, vagy egyáltalán csak futni. A terepviszonyok végtelen sokfélesége komoly alkalmazkodást követel a lábtól, annak minden egyes porcikájától. Nagy kérdés, hogy váratlan helyzetekben sikerül-e és hogyan korrigálni a kicsúszásokat, a megbotlásokat, a félrelépéseket, a kiálló gyökerekben való elbotlásokat, vagyis van-e megfelelő cselekvésbiztonságunk a meglepetésszerű szituációkban? Szóval értem már, miért annyira más kint futni. A hosszú, lassú, aszfaltos edzéseknél, amikor egyenletes tempóban és közel azonos futóstílusban futok, viszonylag szűkebb mozgástartományban terhelődnek az ízületeim, az izmaim. Például megvan, hogy hány fokos szögben mozgolódnak a csípőízületi alkatrészeim egy egyszerű hajlítás-feszítés során és ez igaz a térdeimre, vagy a bokámra is. Amire a csípőm képes, azaz a nagy mozgáskiterjedésre, arra egyáltalán nincs kihasználva a lassú futások során és ez vonatkozik a többi testrészemre is. Hát ezért tudok én olyan iszonyatosan fáradt lenni terepfutás után az aszfaltedzésekhez képest...

Végzetes hiba
Az ubés felkészülés egyik részében kezdtem a kés élén táncolni. Talán fáradt voltam, talán túlzottan buzgó mócsing, vagy éppenséggel mindkettő, nem tudom. Épp a T100-on voltam segítő, és emlékszem, emiatt kimaradt egy hosszú edzésem, amit úgy akartam behozni, hogy hozzácsaptam a kimaradt etapot a másik napihoz, és így egyben akartam lefutni a kettőt. Egy okátés szakaszt szándékoztam bejárni, de az utolsó 14km-hez már nem volt erőm, és egyébként is lámpa nélkül voltam és már sötétedett. Aznap, mikor felhúztam a futócipőmet, éreztem, hogy valami nem stimmel, de annyira megfoghatatlan volt, és gyenge az impulzus, hogy legyintve csináltam a dolgomat tovább. Igen, létezik egyfajta futós rutin, főleg, ha nagyon sokat fut az ember. Felkel, és hozzálát ugyanazokhoz a mozdulatokhoz, amikhez már teljesen hozzászokott, akár ki sem kell nyitnia a szemét ahhoz, hogy felhúzza a gatyáját, hogy befűzze a cipőfűzőjét, satöbbi, olyan ez, mintha futószalagon folynának az események. Ez érthető, mégis, néha nem árt ellenőrizgetni a dolgokat, ahogy a sofőr is időnként fékpróbát végez indulás előtt.

Nagy hibát vétettem, nem vettem észre, hogy a terepcipő, amiben régóta futok (abban készültem a tavalyi T100-ra is), kezd elöregedni. A sarkán a párnázottság átkeményedett, meggyűrődött és kifeslett, a korábbi finom puhasága pedig teljesen eltűnt. Mikor panaszkodtam Ispinek, hogy gáz van az achilleszemmel, ő mondta, hogy ugyan nézzem már meg, milyen állapotban vannak a cipőim és akkor vettem észre a bajt. Pedig ez a cipő hatalmasat alakított anno. Először is, ócó volt. Másodszorra kényelmes is, bár nagy eufóriát nem éreztem soha, mikor magamra húztam. Viszont megcsináltam vele azt az őrültséget, hogy első alkalommal megfutottuk a Dorog-Szárligetet (64km), miközben majdnem végig esett az eső, mindezt egy nyikkanás, egy pirinyó vízhólyag, vagy egyéb bántás nélkül. És ez nem semmi. Szóval roppant elégedett voltam az ár/érték aránnyal és ez így le is ülepedett, ahogy telt az idő. Tanulság: ami egykor szuperül működött, egyszer menthetetlenül elöregszik. Ezt megelőzendő, időnként alapos szemrevételezéssel meg kell győződni a cipő állapotáról, mert nagyon csúnya dolgokat csinálhat, lásd az én achilleszemet is remekül kicsiszatolta. Szegények egyébként is kezdtek elfáradni, de ez a több órás erőteljes smirgliződés elég volt a kegyelemdöféshez. Azt hiszem, egy életre megtanultam, milyen fontos a jó, illetve a jó állapotban lévő cipő. Lehet spórolni egy felsőn, egy gatyón, vagy egyéb dolgokon, de a futócipőn soha.

Nyúlparaméterek és egyéb fontos tudnivalók
Azért a sok futástól egy ideje egészen emberi formám van. A 155 cm-hez alap estben 54-58 kilo körül mozgolódok, de az igazi versenysúlyom, amiben tapasztalatok szerint a legjobban funkcionálok, az az 52 kilogramm. Futóstílusom egészen neutrális, szerencsére nincsen lúdtalpam és egyéb lábnyavalyák sem gyötörnek. A kis buddhista lelkemhez pedig remekül passzol a hosszú, szemlélődős lassú futás, és mivel mátrai gyerek vagyok, és erdőben nőttem fel, a terepfutás a szívem csücske.

A legaktuálisabb és egyben legérdekesebb helyzetet teremtő körülmény pedig az, hogy a cipő átvétele után néhány héttel kiderült, hogy állapotos vagyok, szóval ketten fogunk cipőt tesztelni, Kisnyúl és én... :-)

Az első időszak bonyodalmai
Szintén csak dióhéjban, mert a blogomban már mindent elpanaszoltam. Szóval az orvosom eltiltott szinte minden mozgástól. Én megbíztam benne, engedelmeskedtem, de két hónap alatt minden elromlott és a visszájára fordult. Orvosom közben meghalt, magamra maradtam, majd találtam egy másikat, aki szintén eltiltott. Közben a saját háziorvosom helyre tette a nyúlagyamat és kimondta az életmentő végszót, hogy fussak nyugodtan annyit, amennyi csak jólesik mindkettőnknek. Így aztán futok és boldog vagyok, hogy végre egy orvos megtámogatta a belső hangomat. :-)

Viszont kiderült, hogy a tesztcipőt most nem fogom elvinni Dorog-Szárligetezni, mert az túl sok lenne a pocaklakónak. Persze már ebben sem vagyok annyira biztos, de mindegy... A vágtázásoktól is valószínű el kell tekintenem, mert a túl magas pulzusszámú mozgás is árthat, mégis úgy véltem, hogy ha jól érzem magam, akkor bátran kipróbálhatom az egyéb ötleteimet. Nagy papírt vettem elő és felkutattam az emlékeimben szunnyadó legszivatósabb terepeket és mindet összeírtam. Nagyon jó volt újra átgondolni és átélni a korábbi nagy futós poénokat... Eszembe jutott, hogy most aztán, mint gyerekkoromban, újra disznózhatok a pocsolyákban, nyakig merülhetek a trutyiban és nem szólhat rám senki, hiszen nekem alibim van, kérem, nekem ez a dolgom, hiszen cipőt tesztelek. ;-) És nincs könyörület, ütöm-vágom majd a cipőt, nem kímélem egy cseppet sem, mutassa csak meg, hogy mire képes!
A vége cirka 200 km lett, 30 edzésből.

Még egy gondolat a tesztelésről, mielőtt belevágnánk a közepébe...
Tudom én, hogy minden láb más és más. Azt is tudom, hogy a cipőgyártó nagy cégek jellemzően másféle cipőket készítenek, emiatt van, hogy az egyszeri futó, aki kipróbált különböző márkákat, általában 1-2 típusra esküszik, mert azt találja számára a legmegfelelőbbnek. Mivel másfajta a lábunk, másfajta cipő is kell rá, bár kétségtelen, hogy az lenne a legjobb (és a legdrágább) megoldás, ha az ember elmenne egy tüzetesebb vizsgálatra, ahol szétanalizálnák a lábait és a mozgását, aztán pedig ráöltenék a legtutibb futócipőt, amiben aztán nem lenne hiba... Jó, ne csorgassuk a nyálunkat, hanem kutassunk a meglévő készletekben, amikről tudjuk, hogy bizonyos szempontból „egy kaptafára készülnek". A nagy kérdés mindig az, hogy ebből az egykaptafaságból mikor emelkedik ki a cipő és mikor válik a mi lábunkhoz simuló, ahhoz alkalmazkodott jószággá.

Gondolkodtam rajta, hogy vajon mennyi türelmi időt kell megszavazni egy új cipőnek? Ok, felveszed, kényelmesnek tűnik. Topogsz, ugrálsz benne, jössz-mész a boltban, esetleg még egy pár métert futhatsz is a folyosón, aztán hazaviszed és jönnek a komoly feladatok, a mindennapos futások. Ha mégis makacskodik a futócipőd a többszöri próbálkozás ellenére, mikortól, hány kilométer lefutása után döntöd el, hogy feladod, és mondod, hogy ez a cipő számodra alkalmatlan?

Nehéz kérdés, ezért sem egyszerű egy cipőt tisztességgel letesztelni. Tisztán kell látni, objektíven véleményezni. Tudni, hogy a hiba ténylegesen a cipőt terheli, vagy egyszerűen csak összeférhetetlenség van közöttetek és pusztán arról van szó, hogy ez a cipő neked nem megfelelő, de attól még másnak tökéletes partnere lehet.

Amikor hallottam erről a tesztelésről és kitöltöttem hozzá a kérdőívet, azt hiszem, volt egy olyasmi kérdés benne, hogy mit várok el egy futócipőtől. Ha jól emlékszem, azt (is) válaszoltam, hogy „Ne bántsa az achilleszemet!" Ez egy gyenge pontom, nekem ez fontos, hogy a lábamnak ezen részét kellő módon óvja, mi több, kényeztesse. Írtam még mást is, de ez volt közülük a legfontosabb, ez, tudva az előzményeket, azt hiszem, érthető. Az állapotosságom azonban megváltoztatta az elvárásaimat. Ha már azt lehet olvasni a Trabiról, hogy „stabil, jól csillapított terepcipő, alkalmas vegyes használatra", akkor nézzük meg, hogy valóban beváltja-e ezt az ígéretét. Ha az én mackóssá vált döcögésemet is képes puha hullámvasutazássá alakítani a baba számára, azt hiszem csillagos ötöst fog érdemelni az értékelés során. A másik kérdés pedig, hogy igaz lesz-e a grönlandi mondás Kántól, miszerint „aszfaltcipő terepre nem való"... (no és fordítva???) Bevallom, kicsit kritikusan álltam ehhez a bizonyos „vegyes használathoz", vagy ahogy én neveztem, a „kétéltűséghez". Nincsenek túl jó tapasztalataim az univerzális termékeket illetően, nem szeretem a kettő az egyben samponokat sem és még sorolhatnám. Súlyos minőségbeli romlást idézhet elő az efféle kierőltetett kompromisszum, azaz a történet arról fog szólni, hogy a végén a szuper termék sem erre, sem arra nem lesz igazán jó, pedig jobban jártak volna, ha inkább meghagyják egyetlen dologban a terméket kiteljesedni. Tehát csillapítás és kétéltűség, ezekre a jellemzőkre azt hiszem, nagyon rá fogok startolni...

Feladatok
Összeírtam a legkülönfélébb terep-, és időjárási viszonyokat, amiket feltétlenül ki kell próbálni. A le-és föl, ill. a terep-, és aszfalt viszonylatában minden, ami szem-szájnak ingere! Legyen száraz, porral, vagy anélkül. Épphogy csak nedves, meg nyálkásan csúszós, aztán vizes, meg tocsogós-cuppanós, cipőmarasztalós. Havas-latyakos, alul alattomosan jeges, meg nyakigérően sáros, amolyan anyaszomorítós! Legyenek benne lecsiszatolt, földben ülős kövek, meg a talpunk alól lavinaszerűen kigördülősök is, végül ne felejtsük ki a patakátkelések meglepetésszerűen kibillenős darabjait sem, azok aztán tudnak!

Amit a cipőről tudni kell
Stabil, jól csillapított terep futócipő, a rendkívül népszerű Trabuco 10-es teljesen felújított „követője", mely alkalmas vegyes(terep-aszfalt) használatra is.
Súlya: női - 324 gramm, férfi - 420 gramm
Legjellemzőbb technológiai tulajdonságok:
- A cipő oldalához kivezetett hátsó és első GEL csillapítás a rezgések elnyerésére.
- DUOMAX támasztórendszer a megfelelő stabilitást biztosítja
- Rock Protection Plate-Speciális talpelem az első lábrészben, mely védi a lábat az éles kövekkel és egyéb hegyes tárgyakkal szemben
- P.H.F.(Personal Heel Fit) Az achillest körülvevő „memóriás" hab.
- AHAR+ talpbevonat, mely a külső talp magas kopásállóságát biztosítja



Első benyomások
„De szép!"- mondtam az üzletben, mikor először megláttam. Hát igen, nagyon impozáns darab, valóban. A szunnyadó női lelkem rögvest elégedett volt a küllemmel és a cipő „öltöztető" tulajdonságával. A lazac-szürke-ezüst színkombináció kellemes vizuális élményt nyújt, divatosnak mondható, de visszafogottsága miatt egyáltalán nem hivalkodó. Inkább az ízléses megjelenés a szembetűnő, és az igényes kidolgozottság, van min legeltetni a szemem.(Előre vigyorgok, hogy majd én, az őstehetségű varacskos, adok majd ennek a szép, szűzies fizimiskának!). Tetszik a cipőfűző a mintájával együtt, de a kételkedő kisördög előre dörzsöli a kezét: „Majd meglátjuk, hányszor fog a legalkalmatlanabb pillanatokban kikötődni, háháá!!" Kézbe kapom, rögtön érződik, hogy „van benne anyag", hát igen, 340g, ez már terepcipő-tömeg. Az esztétikum után jön a funkcionalitás: látni, hogy erős, masszív a talpa, érdekesen futnak rajta a kapaszkodó günyőkéi. Vizslantó tekintettel fürkészem, vajon hol van a kutya elásva? Hol van a titok nyitja, ami miatt ez a cipő kétéltűként is megállja a helyét? Az orrát is igen jól felvértezték a kavicsfelverődés és egyéb hegyes tárgyak, faágak ütése, szúrása ellen, így remélem, kevésbé fogok csillagokat látni, ha belerúgok egy tekintélyes méretű kőbe... Sarok és oldaltámasztása bizalomgerjesztő és felfedezem a gél puhaságát is a sarok közepén. És igen! Milyen puha az achilleszt körülölelő része a cipőnek! Nagyon örülök neki, és bizakodom, hogy beváltja a hozzá fűzött reményeket. Na, de nézzük tovább a nyelvet. Puha, mondhatni érkímélő és két oldalt egy-egy gumiszalag-rögzítés akadályozza meg, hogy mozgás közben félrecsússzon. A felsőrész nagyon laza szövésű gyöngy vászon, amely még a cipő oldalán is folytatódik, és komoly szellőzést ígér. A fény felé fordítom a Trabit és belekukkolok, aha... a középrész sötétsége után az orrban akkora fényesség uralkodik, mint egy alagút végén, szóval bizony, hogy szellőzik! Kíváncsi vagyok, mennyire fog átázni esős időben.

Aztán hirtelen türelmetlen leszek, fel akarom már próbálni. Megkapom a párját is, belebújok és... elolvadok. Nincs mese, lekenyerezett; úgy érzem magam, mint mikor Hamupipőkére ráadják a topánját. Szélesszájú kisbéka-vigyorral állok a boltban és egyszerűen örülök. :-) kezdődhet a tesztelés!!

Az első futásunk
Augusztus 29-én kezdtük a munkát, jó melegben. A Normafa-libegő közötti könnyű, erdei sétaösvényt választottuk (1700m, 45m szintkülönbség, sok 10-20m-es hullámból adódóan), ez elég populáris terep, de beavatásnak tökéletesen megfelel. Az emelkedők-lejtők aránya és mértéke kiegyensúlyozott, nincsenek benne komolyabb nehézséget okozó terepviszonyok. Az út széles, a sok járókelő már keményre taposta, enyhén köves, helyenként csatornafedelekkel tarkított. Lassan haladunk, mert a meleg, párás levegő nagyon fáraszt. A cipőt egyáltalán nem érzem idegennek, jól fekszik a lábamon és a direkt hanyagul megkötött cipőfűző sem bomlik ki. Ez ám a tapadás! A Libegő előtti szakaszon kövesebb az út, a bokát helyenként erősebb szögben dönti meg a terep, de szinte észre sem veszem a különbséget. A végén kedvem támad felegerészni az Erzsébet-kilátóba, ez már egy új, aszfaltozott rész, gőzömsincs-szögben emelkedik (300m-en 40m), de tényleg nagyon meredek. A sarkam elemelkedik a talajtól, szinte pipiskedve kocogok felfelé, Trabi pedig úgy kapaszkodik az aszfaltba, mintha 10 karma lenne. Még a fejem is gőzölög, olyan melegem van, jaj, de jól jön a cipő „klímaberendezése"! Lefelé vigyázok, hogy ne trappoljak, egyébként is rossz érzés ebben az állapotban, hogy az ember mellei a nyakába ugrálnak. Steve már lent malmozik, mire én szép komótosan leérek, nekem első a biztonság. Ügyes-ügyes, konstatálom magamban... a lábfejem nem csúszott előre, nem ütődött az orr-résznek, hanem szépen megtartotta a lábam. A vége 4.3 km lett, abszolút sikerélménnyel zárult az első nap. Jók voltunk együtt!



Apropó, cipőfűzés...
Régen azt hittem, hogy csak én vagyok ennyire szerencsétlen, meg béna, hogy sohasem tudom rendesen megkötni a cipőfűzőmet, de sok futóismerőssel beszélgetve kiderült, hogy áá, nem, ebben mások is profik. Mert nem elég, hogy kell készítened egy tartós csomót, annak mindkettő cipőn kényelmesnek és szimmetrikusnak is kell lennie! Én mindig itt a ház előtt, a tábla mellett adtam elő a változó hosszúságú magánszámaimat... megkötöm az egyiket, ok. Megyek egy kicsit, kiderül, hogy a másik lazább, így hát próbálom hozzáigazítani, húzok rajta egy keveset. Ha nem húzom túl, akkor kiderül, hogy a legelső, kényelmesnek hitt kötés is rossz, szóval sztornó az egész, kezdem a műveletet elölről. És ezzel remekül el tudtam szórakoztatni magamat és a kocsma közönségét is. :-)

Ebben az évben hozzám szegődött egy remek futócipő, életem legjobbja, egy Kayano. Szent célokra volt szánva, például, hogy körbefussa velem a Balatont. Azért bejáratni be kellett, és többször elvittem kisebb-nagyobb futásokra, de szinte mindig elbaltáztam a megkötését... hogy lehetek ennnnyire ügyetlen!!

Néha már sírni tudtam volna, hogy egy ilyen kicsiség miatt nem fogom tudni használni a bónusz cipőmet. Cipőt kötni elvileg óvodás szintű feladat lenne, elég cikinek gondoltam, hogy ilyen bagatell dologban kérjek segítséget, de a végén megtörtem és megkértem az Ispit, hogy mutassa meg, hogy ő hogyan csinálja.

Rém ecccerű mozgássor: fogja a cipőt, kiüti belőle az esetleges apró kavicsot, beleköltözött skorpiókat, stb., majd ha szükséges, meglazítja a fűzőt. Felveszi a lábára mindkettőt, leguggol és most tessék figyelni! Először visszafeszített lábfejjel „lekoppintja" a talajra a cipő sarkát, hogy a láb teljesen hátracsússzon benne, majd visszafekteti a lábat a talajra. Ezután „cicahátat" csinál a lábfejével, vagyis feldomborítja a lábhátat amennyire csak tudja és ebben a helyzetben köti meg a cipőt normál szorosságra, majd ha kész, ellazítja a lábfejét és megismétli a másik lábon ugyanezt. Ez a cicahátas dolog azért jó, mert ezt mindkét lábnál közel szimmetrikusan meg tudja az ember csinálni és így a megkötés is közel azonos mértékű lesz. Az ellazítás után pedig kapunk vissza egy kis helyet, amiben a láb kényelmesen el tud helyezkedni.

Nem biztos, hogy mindenkinek beválik ez a módszer, de gondolatébresztőnek jó lehet, ha vannak cipőkötési problémáink.

A teszt folytatódik
Sokat gondolkodtam, hogy hogyan bonyolítsam le ezt a cipőtesztet. Válasszak ki 5-8 edzést különféle terepeken és azt írjam le részletesen? Vagy jelöljek ki néhány futóterepet, ahol elég változatosnak látom a viszonyokat és látogassam meg ezeket többször is, különböző időjárási viszonyok mellett? Esetleg adjak még hozzá néhány extra-terhelésű (már amennyire az állapotomból kitelik) edzést, hogy feszegetve legyenek a cipő határai? Ez utóbbi mellett döntöttem. Nagyon szerettem volna ezt a cipőt jó alaposan megismerni, és szép lassan megszelídíteni, csak úgy, mint az történt a Kis herceg és a Róka esetében. Az egymáshoz szokás kritikus időszaka bár sok információt tartalmaz, mégsem lehet teljes értékű...

A kiválasztott futóterepek és bónuszok

* A gát. 5.54 km hosszú, futható fönt, így teljes szakaszban aszfalt, van benne egy kb.30m-es emelkedő is; ill. futható lent, itt belekóstolhatunk a kitaposott földútba, amely helyenként keskeny sávban engedi a lábakat mozogni (igény szerint kikerülhető). Található benne fűbuckás rész, kevés betonsávval (hajólejáró) megtűzdelve, de alapvetően sík és könnyen futható. Ha keresztbe-kasul száguldozik rajta az ember, dombfutásos edzésre is kiváló. Ismerem, mint a tenyeremet, minden futócipőmet nagyrészt itt koptattam el, kipróbálva a legkülönfélébb, legszélsőségesebb időjárási viszonyokat is.

* HHH-kör. Majd' 12km hosszú, roppant jó terep! Az első szakasz 1200 méterig aszfalt, és emelkedik, mint a veszedelem, egészen a szintútig, onnan kellemes „hullámvasutazós" (3400m, 45m ereszkedés). Egy szakaszon a stabilan ülő kövek megborogatják az ember bokáját, de alapvetően jól futható, széles erdei ösvényről van szó. A Virágos-nyeregtől jön a „kevésbé-élvezem"-pályaszakasz, csúnyán lejtős, (jó, nem annyira, mint Ágasvárról lefelé, 1200m-en csak 110m ereszkedés...) stabil és „szabadlábas" kövekkel tarkítva, itt mindig fél a szegény, elszakadt bokám, úgyhogy óvatosan szoktam leereszkedni. Saras időben hjujjj! :-) Hidegkút szélénél megint jön egy kis civil aszfalt (300 m), barátságos emelkedővel, majd a reptér 1km-es, végeláthatatlan és alattomosan emelkedő (50 m) része. Ez egy érdekes nyílt szakasz, néha biofűnyírókba botlik az ember, az út, amely alig látható, fűcsomós-buckás, de jól letaposott. Határ-nyeregtől az OKT-szakaszon közlekedünk tovább, na, ez már egy intenzívebb hullámvasutazós rész (1300 m, 10 m emelkedés), a lejtőkbe jól bele lehet futni, majd az Árpád-kilátó alatti emelkedőkbe (400 m, 50 m emelkedés) jól ki lehet fingani (már bocsánat). Itt vannak kavicslavinás részek is, amelyeken könnyen megcsúszhat az ember. A kilátótól komoly ereszkedő van (előbb 400 m-en 40m, majd 300 m-en 70 m) egy pici szakasz kivételével, kanyargós-szerpentines-köves rész, muszáj a láb alá nézni és okosan manőverezni. Kitűnő tesztpálya, főleg, ha többféle időjárási helyzetben látogatjuk.



* Fenyőgyöngye-Udvarház/ ill. ping-pong asztal. 2,6 km hosszban csak rusnyán felfelé haladó (210 m emelkedés), majd visszafelé lejtős aszfalt. Ez a mumus, ezen szakadt el a bokám '92-ben. Érdekes terhelést nyújt a cipőnek és a lábnak egyaránt, hiszen annyira emelkedik helyenként, hogy pipiskedve lehet rajta kocogni, így a cipő előlábi része kerül reflektorfénybe.

* Normafai sétány kilátóval, vagy anélkül, részletes leírást lásd az első futásnál.

* Bónusz I. A Plus Maratonon nyulazás Katának, 10km aszfalt a belvárosban. Mivel akkoriban egyfolytában pisilni kellett, itt sem úsztam meg, ilyenkor robogtam Kata után, ahogy csak tudtam, szóval voltak benne 5 körüli ezrek is :-)

* Bónusz II. Vesuvius Race- felfutás a Vezúvra, aszfaltúton. 10Km, 830m szint, nagyon ronda szakasszal (200 m / 40 m !). Nem tudom a Kékes-futással összehasonlítani, mert azon még nem voltam.



* Bónusz III. Egri-vár kör, 5km, 240m szinttel (ebből 230 m az első 2 km-en). Röfögés az irdatlanul nagy sártengerben. Az út Pilisborosjenőnél kezdődik, a kocsma elől, a sárga jelzésen kell fölfelé caplatni (kezdésnek olyan, mint a Fenyőgyöngyénél). Az út aszfalt, majd kb. 1km után megy be az erdőbe. Avaros, helyenként terepjárók kerekeitől agyonra széttúrt és kimélyített út, szóval itt is meg lehet szaggatni a bokát, ha nincs résen az ember. A kék beszájadzásánál veszünk egy éles balost és jó meredeken lecsúszkálunk a bicajos útra, ahol kissé jobbra, majd lefelé tartva kilukadunk az Egri várnál. Na, és ott volt a nagy varacskos találkozó! Nagyon meredek, nagyon nagy sár, roppantul vicces szituációk. A várat megkerülve vissza a bicajútra, majd azon egészen a kocsmáig a célig. Ez a bicajút nagyon kellemesen futható, lágyan lejt és széles is, az utolsó pár száz méteren pedig a falu alig forgalmas utcáján jutunk vissza a rajthelyig.



* Bónusz IV. Ez volt a legdurvább, a Rám-szakadék kör. kb. 9km, 380m szinttel. Dömösről kell indulni a templom mellől, aszfaltúton, kellemes emelkedés mellett. Kb másfél km után balra le kell térni a Z,P,S jelzésen, át a patakon. Innen keskeny erdei ösvény vezet tovább, hullámvasutas, de jól futható. A nagyobb terepegyenetlenségek fölött gerendákat vezettek át, ezek nedves időben piszkosul csúsznak. A szakadék kezdő szakaszára úgy x km után lépünk rá, rögtön érződik, hogy nehezebben futható terep következik, (eddig kb. 70 m, majd a szakadék bejáratától újabb 240 m emelkedés) sőt...! A táj egyre vadregényesebbé válik, a víz egyre mélyebben választja ketté a szakadékot, amiben hol csordogál, hol pedig erősebben zubog. Óriási köveket kell kerülgetni, magasra fellépni, átlépni, átbújni kidőlt öles fatestek alatt és úgy, hogy a kiszélesedett patakmeder helyenként nem hagy egy talpalatnyi száraz teret sem.

És ez még mind semmi! Becsapós a látvány, mert az ember azt hiszi, hogy a vastag avarréteg biztos támasztékot nyújt a tapogató lábnak, erre bokáig süllyed a jeges vízben... khm... tisztán látszik hogy ez nem egy tipikus futóterep, de nagyon... hogyismondjam... élménydús :-) A fokozott figyelés, a mozgás okos megtervezése agyilag is komoly teher. Eltévedni nem lehet, hiszen amerre a patak megy, ott folytatódik az út is. A vízen Isten tudja, hogy hányszor kell átkelni oda-, és vissza, átszökellni, a nyálkás gerendákon egyensúlyozni. A szakadék szívébe jutva hegyomlásnyi sziklák magasodnak a fejünk fölé, éles kanyonokban visz az út tovább, majd jönnek a létrás részek. Helyenként a kiépített kapaszkodókba kell csimpaszkodni és lábbal keresni a megfelelő támasztékot, alul csobog a víz. Lenyűgöző látvány. A szakadékból kiérve még néhány lépcsőnyit mászni kell fölfelé, a kis házig. Itt egy laza pihenő után a sárgán visszafelé indulva haladhatunk kényelmes futótempóban, párhuzamosan a Rámmal. Ez a terep a legnehezebb, legextrémebb mind közül, amiket próbáltam. Nem is kifejezetten futóterep, sőt, kifejezetten nem az. De élményszerűsége vitathatatlan, egyszer, nagyon óvatosan érdemes bejárni.



Megfigyelések a cipőről , összegzés
Kb. 200km, 30 edzés együtt, ez lett a vége. Elmondhatom, hogy sikerült ez alatt az idő alatt jó barátságot kötnünk, és mint tudjuk, a barátságok alapja, hogy a felek megbízhatnak egymásban. Trabival letoltuk a szürke hétköznapok gáti köreit, amikor nem történt semmi az égvilágon, csak tettük a dolgunkat mind a ketten, csendben töltöttük az „egymáshoz szokás kritikus időszakát". Mivel nagyon ki voltam élezve a cipő csillapítására, arra koncentráltam a legjobban, hogy mennyire üt a cipő az aszfalton, mikor kezd megfogalmazódni bennem a gondolat, hogy le kellene menni a karnyújtásnyira lévő puha földútra, de ez egyszer sem történt meg. Pedig nem volt könnyű dolga, mert 10 kilót híztam az elmúlt időszakban és a mozgásom elég ormótlanná, mackóssá vált, persze ezen Steve mindig röhög, de én tényleg így érzem. Emellett még a melleim is rengeteget nőttek és a rázkódás kifejezetten fájdalmas nekik, de szerencsére ez sem okozott problémát. Kisnyúl remekül közreműködött a tesztelésben. A 3 hónap alatt csak egyetlen egyszer jelezte, hogy köszöni szépen, de most nem kér az aznapi futóedzésből. Ettől a naptól eltekintve nagyon jókat szaladgáltunk együtt, a cipő tökéletesen csillapította a rázkódásokat, komfortossá téve a mozgást mindkettőnk számára. A gáton kipróbáltuk még az éjszakai hidegben a kicsit nyálkás-csúszós aszfaltot, vagy amikor nagy víztócsákon keresztül kellett átfutni, és egyszer sem csúsztunk meg, vagy vált a mozgásom instabillá. Dicséret jár a Pluson való rohangászásért is, mikor Kata után eredtem és önmagamhoz képest igen jó tempót nyomtam. Nem tudom, hogy mi a titka a cipőnek, de nem volt merev, szépen gördült, kellemes volt a talajfogása és mindemellett biztonságban, „jól körülöleltnek" éreztem a lábaimat benne. Nem tudom ezt tovább ragozni, ezeken a rövidebb távokon próbálva nekem semmilyen kellemetlenséget, vagy rossz érzést nem okozott. Teszt gyanánt szívem szerint futnék benne egy maratont, bár úgy sejtem, hogy a kétéltűségének a hosszú távok már kevésbé feküdnének jól, talán a 340 gr-ja miatt. A szellőzése kiváló, én egyébként is extrán izzadékony vagyok, ezt a tulajdonságát nagyon megszerettem! Steve kérte, hogy feltétlenül írjam bele a tesztbe, hogy ez az egyetlen futócipője (mert hogy időközben ő is vett magának egy Trabit), amelyiket kesztyűs kézzel is be lehet kötni. Igen, tényleg jó ez a cipőfűző, nincs szükség dupla csomóra ahhoz, hogy ne kötődjön ki magától. És még egy bónusz, ami csak most jutott az eszembe! Amikor Nápolyban voltunk, a verseny előtt egy nappal kimentünk a tengerpartra kocogni egy laza átmozgatót. De olyan vihar tombolt odakint, hogy bevallom, nagyon szívesen visszabújtam volna az ágyba lustizni, mintsem a zuhogó esőben és viharos szélben tépáztassam magam, de aztán győzött a hiúságom :-) Ott aztán megkapta a cipő a magáét, velünk együtt!! Olyan volt a vízpart, amilyet én csak a katasztrófafilmeken láttam; minden felborogatva, a pálmák földig hajolnak, az ágaik vízszintesen állnak.

Nekifeküdtünk a szélnek és kerestük azt a helyet, ahol közelebb kerülhetünk a nagy hullámokhoz, majd meg is találtuk a hosszú, betonlábakon álló mólót. Húú, atyaég... tiszta vízfüggönyben állt az egész part, haragos, méteres hullámok nyaldosták a betonépítményt. Steve kifutott a végéhez fotózni, de én inkább csak pár méterre merészkedtem be, látván, hogy itt már nincs akkora ereje a hullámoknak. Aztán egyszer csak jött... épp nem oda figyeltem, csak az utolsó pillanatban kaptam oda a tekintetem, de akkor már nem volt értelme szaladni. A hullám térdig beterített és hirtelen úgy meglökött, hogy azt hittem, felborulok... nagyon bután és ijedten néztem ki a fejemből, csurom vizes voltam, mint egy lavór vízbe mártott kismacska. Na, gondoltam, ilyen bónusztesztet úgysem csináltam volna önszántamból, akkor ne is vágjunk savanyú képet, inkább figyeljük, hogy hogyan viselkedik a cipő némó-változatban. :-)

Szaladtunk hazafelé, én ritmusosan adtam a cupp-cupp, fröccs-fröccs hangokat alulról :-)) Úgy sejtettem, hogy most nincs mese, a holnapi versenyre biztos, hogy gazdagabb leszek 1-2 vízhólyaggal, hiszen minden átázott cipőtől kaptam idáig. Mindegy, azért lehúztam a lábamról a cipőket, rajzfilmszerűen kiöntöttem belőlük a halcsontvázakat és egyéb élőlényeket, kicsavartam a zoknikat és visszaöltöztem. Hazafelé ráérősen kocogtunk, még egy plusz kurflit is beleraktunk az útvonalba, így lett 5km körül a vége. Otthon örültem, mert nyoma sem volt vízhólyagnak, és futás közben jó gyorsan helyreállt a komfortérzet a cipőben, szépen kidolgozta magából a fölösleget. Azért a másnapi szagáról inkább ne beszéljünk... :-)

A vezúvos verseny, bár könnyűnek nem volt mondható, de nagyon élményszerű volt. Az út kísértetszerűen hasonlított a Fenyőgyöngye-udvarház útvonalhoz, csak éppen ötszöröse volt annak, úgyhogy pipiskedtem dögivel. A cipők remekül viselkedtek, nagyon tudnak ezek a jószágok kapaszkodni! Szeretem azt a fajta biztonságérzetet, amit nyújtani képesek, bár azt hiszem, hogy a verseny idejére úgy megszoktuk egymást, hogy ezek a tulajdonságai teljesen természetszerűvé váltak. Ugye, hogy milyen könnyű a jóhoz hozzászokni?...



Végül beszéljünk az extrémebb időjárási-, és terepviszonyokról! Az egyik HHH-kör futása során zuhogó esőben indultunk el a városból, de mire a Fgy-hez értünk, havas eső lett belőle. Kicsit félve indultam neki a meredek, csupa hó és latyakos útnak, de gyorsan elszállt az aggodalmam, mert a Trabuco-k kapaszkodása ezen a terepen sem hagyott cserben. Még arra sem volt szükség, hogy megváltoztassam a futóstílusomat, például hogy óvatosabb, tapogatózósabb lépésekre váltsak, mert bátran mozoghattam a saját, megszokott ritmusomban.

A szintúton bizonyos értelemben könnyebb volt futni ebben a havas trutyiban, mert a kiálló kövek közeit betömte a betömörödött hó, így síkabb lett a talaj, mint száraz időben. A Virágos-nyeregből lefelé menet éreztem először, hogy a mélyebb latyakba belelépve a felsőrészen keresztül bejött a hólé, de az a kevés mennyiség a dolgozó lábak hőjétől hamar elpárolgott. Nagyon figyeltem rá, hogy a biztonságos talajfogás mellett néha „kiengedjem" a lábaimat, és vidáman trappoljak, amennyire csak jólesik. Tehettem, mert a cipők miatt már nem kellett aggódnom, remekül tartották az én nyomoronc, mindig „kimenős" bokáimat. A Határ-nyeregben pedig áldásként jött a friss, zuhogó hó! A kilátó aljában a két mumus emelkedőt nagy hóban, szintén pipiskedve kocogtuk meg, egyetlen megcsúszás nélkül. A lefelé szerpentinen az éles kanyarban biztonságos talajfogás mellett tudtam gyorsan irányt váltani, sikerült jól manőverezni. Szinte már elvárt volt a cipők jó teljesítménye.



Sártenger az Egri-várnál... hát, ez vicces volt. Amikor már a várhoz levezető úton tartottunk, lehetett tudni, hogy itt leérni nem lesz annyira egyszerű feladat. Steve lerongyolt egy pillanata alatt. Én azt terveltem ki, hogy szép, lassú, megfontolt lépésekkel érek a lejtő aljába, de ahogy haladtam, minden egyes mozdulatra egy nagy sárgombóccal lettem gazdagabb és a végén azon síeltem le az utolsó pár métert. Persze az is hátráltatott, hogy úgy röhögtem, hogy már attól majdnem eltaknyoltam... :-)

Végül említsük meg a „Nagy Szívás"-nak nevezhető extrém tesztfutásunkat a Rám-szakadékban! A terep nehézségi fokozata szinte futhatatlanná teszi ezt a kritikus szakaszt, hiszen az instabil köveken való ugrálás, a nyálkás-csúszós fagerendákon való túl gyors haladás veszélyeztetheti a futó biztonságát. Mi is inkább csak a gyors előrehaladást választottuk az eszetlen szaladgálás helyett. A cél elsősorban az volt, hogy a cipőt olyan krízisnek tegyük ki, amit idáig nem élt át, hogy ezekben a szituációkban is megfigyelhessük a viselkedését.

A patakátkelések egyik rákfenéje, hogy a kiszemelt kő-, vagy egyéb tereptárgy, amire rá akarunk lépni mennyire stabil. Még mielőtt ráterhelnénk egy kőre, nem árt a súlypontunkat a hátsó lábon tartva puhán tapogatva letenni az elülső lábat, és óvatosan megmozgatni a követ, hogy tudjuk, mennyire alkalmas az egész tömegünk elviselésére. Tudtam én ezt jól, mikor egy látszólag sziklaszilárd nagy kőre léptem rá, mégsem voltam elég óvatos... khm, hát fürödtem egyet a finom, decemberi napsütésben, istenem... :-) Ok, a bal lábam szutyokvizes, a gatyám szintén és még nem is vagyunk a szakadékban...



A sok, rendkívül változatos mozgásfeladatot, úgy mint a fel-, és lemászások, a sziklafalon való megkapaszkodások, a nyálkás gerendákon való egyensúlyozások és a patakban való haladás számtalan egyéb furfangját a cipő meglepően jól tolerálta. A köveken egyszer sem csúsztam meg, a göröngyös talajon stabilan tudtam talajt fogni. A boka-, és a lábfej egyéb ízületeinek mozgásait a cipő csak annyira korlátozza, amennyire az szükséges, nyilván ennek mértékét a fűző meghúzásával mi magunk is szabályozhatjuk. Néhányszor, amikor a falba erősített korlátba kellett kapaszkodni és nem tudtam száraz talajra tenni a lábam, kénytelen voltam a falon közlekedni, nos, ezt a próbát is kiállta a cipő.

Visszafelé, a Lukács-árokban adódott egy meglepő megcsúszás, amikor a nyálkás avarszőnyegre léptem és alatta nagy sár volt... és akkor szánkóztam egy keveset: az avar stabilan jött a cipővel, az alatta lévő trutyi pedig csúsztatott. :-)
Miről is nem írtam még? Nehéz problémákat említeni úgy, ha elő sem jönnek... A 3 hónap alatt Trabi sehol sem okozott sebet, vízhólyagot, vagy bármilyen fájdalmat. Anyaga, bármelyik alkatrésze, vagy varrása nem dörzsölt ki a használat során. A 30 edzés alatt nagyon jó, megbízható társnak bizonyult, csalódást egyszer sem okozott.

Értékelés:

Csillapítás: 10. Nagy erőssége ez a cipőnek, de mindent elmond az a tény, hogy kismamaként mind a ketten jól érzetük magunkat a futások során, akár aszfaltos, akár terepfutásról volt szó. Azt hiszem, ettől jobb ajánlólevél nem is kell...
Rugalmasság: 10. A Pluson megvillantotta magát, hogy ezen a téren sincs szégyellnivalója.
Stabilitás: 10. A Rám-szakadék előtt sem voltak kételyeim, azóta pedig pláne nincsenek.
Kényelem: 10. Szeretem, ha egy cipő ennyire kényezteti a lábam. A komfort nagyon fontos, enélkül nagyon megkeseredhet a futás élménye.
Tartósság: 9. Épp a napokban ganajoztam ki szegény cipőt a Rám-szakadék és a Lukács-árok mocskából. Már alig látszott ki belőle valami eredeti, annyira piszkos volt! Én álltam a szavam, ütöttem-vágtam-gyepáltam, de hát ez volt a dolgom. Eredmény: a talpakon semmi sérülés, vagy kopásnyom. A felsőrészen semmi, bár a gyönygyvászon szép lazac színe már nem olyan élénk, mint újkorában. Egyetlen kopásnyom a két cipő belő oldalánál, ahol össze szoktam verni a két lábam, a legfelső cipőfűző-lyuk fölötti 1cm-es részen van egy kifilcesedett rész. No ennyi.
Design: Óhh, ez is 10-es! Amikor az első benyomásról írtam, igen hosszan ecseteltem a cipő esztétikai előnyeit. Szuper szép kislány. Olyan tipus, akibe a szépfiú-szupercipők rögvest beleszeretnek :-)

Legjobb tulajdonsága: Kettőt kell kiemelnem: a hihetetlen jó csillapítást és a „kétéltűséget". Nagyon szkeptikus vagyok, ha egy többfunkciós termékről hallok, lásd a sokat emlegetett 2az1-ben samponok és még van számtalan példa. A Trabuco egy remek, vegyes használatra is alkalmas járgány, sikeresen ötvözték benne az aszfaltos és a terep futócipők előnyös tulajdonságait.

Legrosszabb tulajdonsága: Egyenlőre nem tudok rossz tulajdonságról, talán kevés volt ez a 200 km, vagy az edzések változatossága, bár azt mégsem hiszem. A cipőt továbbra is használni fogom és írni is fogok róla, hogy hogyan változik a minősége a kilométergyűjtések alatt.

Kinek ajánlom? Na, ez egy jó kérdés, mivel ez a cipő nem az olcsó kategóriákba sorolható. Ha az embernek van pénze rá, hogy külön tartson terep és aszfaltos cipőt is, én csak terepfutásra is tiszta szívből ajánlom. Ha nincs rá pénze hogy kettőt vegyen, akkor meg még inkább, hiszen a cipő engem meggyőzött az aszfaltos képességeiről is. Egyetlen egyet nem tudok, hogy hogyan fut maratont, ill. ultrákat aszfalton. Talán a súlyát figyelembe véve a komoly aszfalt-távok már számíthatnak a futónak, lásd Cuzco plus-os futását a gore-tex-es Adidasban. Azt tudni kell, hogy minden cipőnek vannak határai, ez alól ez sem kivétel.

Gondolom, a Trabi megalkotásánál komoly kompromisszumokat kellett kötni azért, hogy a cipő mindkét feladattípusnak megfeleljen, és ez a kompromisszum beszűkíthette egy kicsit a cipő határait. Lehet, hogy ez a határ már az aszfalt esetében a maratoni táv, de hangsúlyozom, hogy ezt sem tudom. Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy a T100-at egy zokszó nélkül le lehetne benne futni.
Mondhatnám még azt is, hogy annak ajánlom a cipőt, akinek hasonló lába, testfelépítése, futóstílusa van, de még ezt sem merném biztosan mondani, hiszen nem tudom, hogy mennyire tolerálja a cipő az enyémtől eltérő lábformákat! Elképzelhető, hogy nagyon is. Aki általában ezzel a márkával elégedett, az nagy valószínűséggel a Trabit imádni fogja, mert tényleg egy jó fej cipő.

Vennék-e magamnak? Nem is kérdés. Hogy miért, az benne van az előzményekben, nem véletlen, hogy ilyen hosszúra sikeredett :-) Az az igazság, hogy én már jó ideje csak Asics cipőket veszek, mert az én lábam ezt a márkát szereti. Ha éppen csóró vagyok, akkor bemegyek a Dekába és ott vásárolok egy egyszerű darabot, kb. 10 ezerért. Viszont ha kell, egész évben gyűjtök arra, hogy legyen egy komolyabb cipőm a „szent célokra" is. Ilyenkor összerakok születés-névnapot, karácsonyt, húsvétot, nőnapot és minden rokontól azt kérem, hogy adjon bele az én szuper cipőmbe, mert magamtól nem biztos, hogy hozzá tudnék jutni. A jó cipő az egyszerűen kell és kész. A lábadnak és a szívednek is.

Köszönet a Nyúlcipő boltnak és Penéknek a lehetőségért!



És akkor most következzen Steve kiegészítése a teszt beszámolóhoz:

A hosszas bemutatkozást mellőzném, mivel én csupán szerény kísérője voltam a tesztelőnek, de az adataim az edzés online oldalon publikusak és a kicsit is kíváncsiak a Steve nick alatt rejtőzködő:) személyem legfontosabb adatait bátran megtekinthetik.

Hogy miért írok kiegészítést fogadatlan tesztelőként az azért kicsit megindokolnám. A tesztek kezdetekor, ahogyan kezdtem én is megismerkedni a Trabucco jó tulajdonságaival és mert akkor még voltak Nyúllal egészen extra terepfutó teszt elképzéseseink is, egyre tisztábban láttam, hogy szükségem volna még egy terepcipőre, mivel Én szívesen váltogatom a cipőimet, azaz lehetőleg más cipőben futok az egymást követő edzéseken. Számomra az utóbbi két év tapasztalata ugyanis az, hogy az én már kissé korosodó lábaim ezt elég jó néven veszik és valójában úgy tűnik - legalábbis az aszfaltos cipőim esetén ez már szinte bizonyosság - az élettartamuk is hosszabb lehet, ha két használat között a cipők is pihenhetnek és nem a belevaló lábak:)).

Már csupán az árfekvéssel kellet barátkoznom, meg kicsit összeszedni a bátorságot és az anyagiakat, hogy én is gazdája lehessek a Nyúl által tesztelt leánycipellők fiús párjának, ... egy kellemes péntek délután ez is bekövetkezett. A cipő birtokában már lehetőségem nyílt arra, hogy olyan edzéskörülmények között is megmutatkozzanak a cipő jó, vagy esetlegesen kedvezőtlen tulajdonságai, amelyeket Nyúl nyilvánvalóan nem vállalhatott magára.

Mivel ekkor már tartott a következő tavasz egyik versenyére való felkészülésem, így nem is volt kérdéses, hogy még aznap este ki fogom próbálni, annak ellenére, hogy az aznapi edzés elképzelés nem éppen terepcipőt kívánt volna , viszont éppen olyan volt, amire föntebb céloztam. Aznapra 200/200-as fartlek futást találtam ki magamnak a Margitszigeten. A 15 ciklus előtt 1 km bemelegítés, majd levezetésként bő 2 km-nyi laza futás. A gyors és pihenő szakaszok irama 4:30/km és 5:40/km közötti volt és bár a futás során folyamatosan váltogattam a talajféleséget, hiszen hol a pudingon, hol mellette a gyöngykaviccsal, avarral borított talajon, hol aszfalton, vagy beton térburkolaton futottam. És ily módon a talaj eléggé változatos volt mégsem éreztem, hogy a cipő csillapítása, vagy stabilitása csökkenne valamelyik esetben. Nem csúszkált az avaron sem és nem ragadt az aszfalton, biztos volt az elrugaszkodás minden aljzatról. Nagyon jól támasztott a kissé egyenetlen kavicsos, letaposott földsávokon is, sehol nem éreztem a veszélyét egy esetleges félre lépésnek . Az egyetlen apró kellemetlenséget én magam okoztam a kissé szorosabb cipőkötéssel, de ez is egy olyan jó tulajdonságot jelentett számomra, hogy nem lazult meg a kötés a futás során. sajnos a többi cipőmnél ez szinte állandó jelenség, ha csupán szimplára kötöm a fűzőt. Első futásnak ugyan kicsit extrém egy ilyen rohangálós edzés, de a cipő nagyon jól igazodott a lábaimhoz és a szorosabb kötés ellenére sem okozott kellemetlenséget.

A cipőbeavató gyorsabb edzés másnapján már adekvátabb körülmények között bizonyíthatott a cipő és bár a futás ez esetben is zömében hegyi aszfalton történt, de jutott a hosszabb futásban lehetőséget kapott a cipő az erdei terepen való bemutatkozásra is. Az útvonal kellően szintes volt - a Sasadi út aljától vezetett a Farkasréti temető mellett az Eötvös út felé, majd a Normafánál balra fordulva futottunk a Konkoly-Thege úton a KFKI felé, illetve annak kerítése mellett tovább az erdőbe - és ráadásul az első felében hosszasan meredeken emelkedett, majd a visszafutáskor ugyanaz a lejtő jelentett kihívást, no nem a Trabuco, hanem, csupán az én izmaim és ízületem számára . Az Eötvös út meredek emelkedője sem jelentett nehézséget a cipőnek végig nagyon stabil volt, pedig most szándékosan jóval lazábbra kötöttem, ami nem bizonyult jó döntésnek, ugyanis így a nyelvet a cipő oldalrészéhez rögzítő gumi kissé meggyűrődhetett és ennek némi kidörzsölés lett eredménye már a táv első felében , ugyanakkor némi szerelvényigazítást követően remekül támogatta visszafutást. A meredek lejtőn lefutva egy pillanatig sem volt kevés a cipő csillapítása, nagyon jó érzés volt a kevésbé megszokott gyors lejtőkön tempósan leereszkedni, mindezen közben végig megőrizhettem a komfort érzetet, szinte nem is jelzett a máskor nagyon figyelmeztető jobb combom . Nagyon stabil volt a cipő a talajfogása mind a kaptatón, mind a lejtőkön. A visszaúton próbálgattam, hogy kisebb -, vagy a nagyobb iramnál észlelek-e változást a cipő tulajdonságaiban, de nem volt semmi észlelhető eltérés a Trabuco viselkedésében. A hosszabb, félmaratonnyi távon és tempós futás mellett is csak pozitív jelzőket lehet írni a tesztpéldányról; nem jelentett komoly problémát a kicsit lazább cipőkötés, nem csúszkált benne a lábam a hosszas fölfelé futás során és a megigazított fűzésű bal cipővel a lejtőfutás is élményszámba sorolható volt.

A hosszabb távú terepfutásokon megmutatkozó sajátosságokat egy dupla HHH-körön akartam megtapasztalni, vajon a második körben, amikor már kissé fáradtabb a futó segít-e a cipő stabilitása, kiemelkedő csillapítása korrigálja-e a figyelmetlen talajfogás bokát megbillentő erőhatásait? Ezt különösen fontosnak éreztem, mert a futásom idején a szintúton (Z+) az olvadás és az esőzés következtében hosszabb szakaszokon kerültek napvilágra a talajból kitüremkedő változatos alakú kövek. Nem kellett csalódnom, a második körben is csak a jelenlétüket jelezték ezek a kövek, amikor végigfutottam ezeken a kövessé vált erdei útszakaszokon. A Trabuco talpkonstrukciója képes volt elnyelni a kövek okozta deformációkat és a talpam mindebből mit sem érzett. Nem kellett minden lépésem előtt túlzott aggállyal keresnem a talajfogásra legalkalmasabb helyett és az egyenetlen felszínről ruganyosan sikerült ellépni. A reptér nedves füvén is megbízhatóan kapaszkodott föl a cipő mindkét körben, sőt a helyenként síkos agyagos felszínről is problémamentes volt az elrugaszkodás. Magam részéről maximálisan beigazolódtak a tesztfutás során Nyúltól hallott dicsérő szavak a Trabuco jó tulajdonságait illetően. Bátran merem ajánlani azoknak akik főként terepen kívánnak edzeni, futni és azt gondolom a gyorsasági fejlesztéshez sem kell majd másik cipőt vinniük, mert ez a cipő megfelelő választás lehet egy amatőr hosszú távfutó számára a különböző gyorsító (fartlek, résztávos ill. harmadoló) edzéseik során is.

További képeket találtok a tesztfutásokról Steve albumaiban.

Köszönjük a tesztmodellt a Nyúlcipőboltnak!