A verseny a legszebb az egészben. Persze az edzés is jó móka, az edzés is lehet megnyugtató vagy kimerítő - de soha sem lehet olyan élmény, mint a verseny.

A reggeli idegesség, az ismerős  gyomorgörcs, az ásítási kényszer és az a furcsa üresség érzés - az adrenalin hatása. 

Bemelegítés. Csak hatpercnyi kocogás kell, hogy elkezdj izzadni. És már figyeled a jeleket, próbálod kitalálni, vajon jó nap lesz-e a mai. De a melegítésből még nem sok derül ki.

Pillanatnyi csönd a rajtzónában, aztán start! Az első méterek mindig gyorsabbak, mint amire emlékeztél. Az agyadban visszajátszod az utasításokat: nyugalom, hasi légzés, erőteljes elrugaszkodás.



Fél mérföld után megtalálod a tempót, aminél még képes vagy rendesen lélegezni. Minden apróság számít. A talajon egy nagyobb kő, vagy egy mélyebb homokfolt. Az első, alig érezhető emelkedő. Koncentrálsz a környezetedre, figyeled a szelet, a hőmérsékletet, a páratartalmat. Vajon segíteni vagy hátráltatni fognak az elemek? Na, és innentől az órát el is felejtheted, mert idén megint másfelé megy az útvonal.

Túl vagy az első mérföldön, és itt az első komoly emelkedő. Hirtelen minden lépés nagy erőfeszítésedbe kerül. Még meredekebbé válik az ösvény, és végtelen sokáig tart, mire felérsz a dombtetőre. De végre fent vagy, és jön a megkönnyebbülés az égő comboknak, a ziháló tüdőnek. Innentől egy időre hullámvasúttá válik a pálya: felfelé küzdelem, lefelé száguldás. Aztán egy rövid egyenes szakasz, és máris itt a három mérföld. A szurkolók tömegéből be-bevillan egy-egy ismerős arc. A hallásod most élesebb, mint a szemed: „Előtted már alig bírják. Nyomd keményen!"

Megint egyedül vagy, és tudod, hogy itt az idő, most kell robbantanod, mert a verseny ott zajlik, előtted. Megnyomod a tempót. Használod a combizmaidat. És most következik a Cemetery Hill (Temetőhegy). Előbb a kanyargós enyhébb szakasz, majd a 100 méteres, halálosan meredek, felfelé. A lábaid itt végképp megadják magukat. Képtelen vagy lélegezni. Az arcod szinte a földet súrolja. Már csak a túlélésre tudsz gondolni. Valahogy felérsz a tetőre, és iszonyatos oxigén adóssággal küzdve, remegő lábakkal futsz tovább, lefelé.

Végre egy kis sík, és igen, már látod a célt is! Teljesen szét vagy esve, a fájdalom pedig hirtelen elviselhetetlenné válik. De muszáj egy kicsit kitartani, még egy kicsit el kell viselni. Végre befordulsz a célegyenesbe. Itt már nem számít semmi, a holnap, a világ, az idő - mind összesűrűsödik egy pillanatnyi küzdelemmé, ahol már nincs égő comb, nincs ziháló tüdő, csak a sebesség van és Te vagy. És érzed, hogy végleg elfogy a levegő, hogy kezd minden elhomályosulni - és ekkor átfutsz a vonalon.

Tíz perccel később pedig már nem érted, miért nem nyomtad még keményebben ott, a Cemetery Hill-en, felfelé.

Forrás: http://www.georgesheehan.com/essays/essay16.html
Képek: http://runpl.us; http://armorytrack.com/xc99/vcp.htm; http://flickr.com/photos/mortonfox/