Sport

(verseny)

Edzés ideje

04:53:58

Távolság

42.35 km

Tempó

06:56 p/km (8.64 km/h)

Edzésleírás

29. SPAR Budapest Maraton

2. maratonom... És megint meleg volt. Nagyon meleg. Március 22-én, amikor az elsőt futottam, azt hittem, nem lehetek ilyen peches még egyszer. Október elején nem lehet megint 25C (vagy több?), full napsütés.

Tények:
A felkészülés szerintem majdnem kifogástalan volt. A kilométergyűjtés rendben volt. A verseny napján értem el a 2014 km-t. Többször futottam 30 körül, 2x felette. 32-nél 2:50 körüli időre számítottam, mert gond nélkül futottam már többször is ilyet. Ebből kalkulálva 4 órán belüli maraton volt a cél. Úgy éreztem, ha most nem jön össze, akkor soha. Frissítést nem rontottam el (mint márciusban), öltözék a jól megszokott, számos alkalommal bizonyított cucc (nem úgy, mint márciusban az új futózokni :) ), a tempó az elejétől kezdve biztonsági tempó volt (5:20-5:25 körül, innen akartam lassulni, nem úgy, mint márciusban, amikor az elején túl gyorsan indultam), nem voltam túledzett, pihentem eleget. És kedvem volt az egészhez! Nagy kedvem! Szóval minden OK-nak tűnt, ezért csodálkoztam, hogy már az elején éreztem, valami nem OK.

22 km-ig ment minden a maga útján, csak az volt furcsa, hogy miért vagyok 2 frissítőpont között is szomjas, miért van az, hogy a fehér pólókról visszaverődő fény szinte vakít, és legfőképpen miért van a pulzusom az ilyenkor megszokott 155 körüli helyett 175-180 között??? 26-27 km körül éreztem, hogy baj lesz. Elfogytam. ilyen pulzusszámot nem lehet sokáig bírni, nem vagyok már 20 éves. Szédülés, légszomj, enyhe hányinger. Amivel nem volt baj, az a lábaim, és a korábbi bokafájdalmam sem mutatkozott. A tervem az volt, hogy sétálok picit, amíg lemegy a pulzusom, aztán nyugis tempóban végigfutom.

Na ebből nem lett semmi. Pár kilométeren keresztül még tudtam valamennyit futni, de hiába ment le a pulzusom 160 alá, egyszerűen 50-100 m után légszomjam volt, és erősödött a probléma a látásommal: fehér alapon már nem láttam a feliratokat... Megijedtem. Én is valamelyik mentőautó mellett kötök ki, mint azok, akiket láttam infúzióval? Nem tudok majd végigmenni? Olyan nincs. Nem a feladós fajtából faragtak, Sírni lett volna kedvem, amikor láttam a 4:30-as iramfutókat elfutni mellettem. Tempós gyaloglás (sokszor hagytam le "futó" embereket, és párszáz méterenként pár lépés futás. De nem nagyon ment, forgott velem a világ, és a légszomj...

Ezért edzettem annyit? Ezért adtam fel sok mindent a futásért (pl. biciklizés helyett is futottam)? Érdemes volt??? A Margit hídra felérve, felsejlett bennem, hogy akkor itt tényleg vége. Demoralizáló volt a résztávokat futók tempója. És akkor, ott, az forgott a fejemben: soha többet... Gyalogoltam tovább, és néztem az órámat. Már csak 5 km. Rendes állapotban ez kevesebb, mint 25 perc. Akkor úgy éreztem, soha véget nem érő út. A maratonisták közül elég kevesen hagytak el a gyaloglótempóm ellenére. Ez erőt adott, még gyorsabb gyaloglásra váltottam, futni már nem tudtam, ahhoz kevés volt a tüdőm, szívem (mindez úgy, hogy soha nem volt bajom ezekkel). Jól ismert terep. Lehel tér. Cél: 5 órán belül. Hol vannak már a 4 órán belüli tervek?

Tudtam, hogy megcsinálom. Valami átbillent. Nem a tempóm változott, a gondolkodásom. Próbáltam kizárni a szomjúságot, a szédülést, a légszomjat, a hányingert... És ment, egyre jobban ment. A Hősök terén már megint tudtam futni, nem mondom, hogy az utolsó 1,5km-en ugyanannyit futottam, mint gyalogoltam, de javult a helyzet. Szomjúság gyötört, olyan mértékben, mint még soha életemben. Utolsó kanyarok. Utolsó 100m futva. 5 órán belül. Nem voltam büszke, hiába láttam a célkapun: "Mindannyian hősök vagytok!". Érem, befutócsomag. 10 perc pihenés a fűben. Helyzetértékelés... Csalódottság, kudarc-érzés, kevés vagyok... A sírás kerülget. Hogy azért, mert megcsináltam, vagy azért mert túl vagyok rajta, esetleg azért, mert belül éreztem, hogy legyőztem magam? Hazagyaloglás... Zuhanyzás... Nem vagyok igazán fáradt. Nem fáj semmim. Mint egy átlagos 20-25 km-es tempósabb futás után. Akkor meg? Mi volt ez???

Eltelt 2 nap, most rendeződnek bennem a dolgok. Átértékelés. Megcsináltam. Nem lett olyan, mint ahogy terveztem, de legyőztem magam. Volt egy pont, amikor tényleg határon voltam, de nem álltam meg. Erre büszke vagyok. Tudom azt is, hogy képes vagyok 4 órán belüli maratonra. És egyszer meglesz. Micsoda? Mi az, hogy egyszer meglesz? Azt mondtam magamnak 2/3 táv környékén, hogy soha többet. Észnél vagyok???

Igen. Észnél vagyok. És ezért futok tovább. És ezért fogok ismét maratont futni. De lehet, hogy nem vagyok normális. Akkor meg miért ne futnék újabb maratont? :)