Téli Mátra teljestménytúra, M.

Az idő szép volt, tényleg. Az útvonal egy részét már ismertem, mert az S-es túraútvonalat követi egészen a Vörösmarty-fogadóig, ott ágazik szét, és megy fel a Kékesre. Mondhatom, hogy a szétágazástól kezdve kezdtem jól érezni magam, ugyanis a tömeg kb. a harmadára csappant onnantól, és gyönyörű, szinte szűz hóban tapostam. A táj semmihez sem fogható, a hófehér érintetlen hó, ahogy elterül a fák között, olyan, mint valami nagy dunyha, ami mindent befed. Néhol egész kis hódombocskák alakultak így ki, szerintem ahogy a hó belepte a kisebb bokrokat, cserjéket.

A túrát nem vettem annyira komolyra abban az értelemben, hogy nem száguldottam el a természeti kincsek és látványosságok mellett, mint egy őrült, és nem zúgtam át az ellenörzőpontokon, mint egy gyorsfolyású folyó. Úgy gondoltam, hogy ezt most nem arra szánom, ennyit km-t nem utazok azért, hogy őrültként végigvágtassak a csodaszép természeten. Persze az is egy út, választhattam voln azt is. Egyébként annyira nem mentem lassan, ugyanis ahhoz, hogy legyen időm merengeni, fényképezni, ahhoz, amikor mentem, viszont gyorsan kellett menni. Bár a szintidőből így is kicsúsztam, papíron 20 perccel, a valóságban 2-vel.

A legrosszabb az egészben az volt, hogy szinte végig előzgetnem kellett az embereket, főleg az S-túrával közös szakaszon... Az előzés kifejezetten kimerítő, mert le kell térni a kitaposott ösvényről, bele a mély hóba, és jóval gyorsabban menni azon a pár méteren, mint a másik, amíg leelőzöd. Ez emelkedőn főleg fárasztó. Embernyi keskeny úton meg lehetetlen. Ott olyan gyorsan megy az egész csapat, amilyen gyorsan a leglassabb tagja, vagyis a leggyengébb láncszem elve érvényesül. Ez különösen idegesítő, ha jó párszáz méteren keresztül tart a szakasz. Ez olyan helyeken fordult elő, ahol a csapás a susnyáson keresztül vezetett, és mindkét oldalról szorosan fák-bokrok, esetleg szakadék. Itt nem volt más választás, tötyögni kellett. Az S-útvonalon túrázókra különösen jellemző volt (ugyanis a közös szakaszon tapasztaltam), hogy hiába érzékelték, hogy a nyomukban vagyok szorosan, szándékosan nem engedtek előre, és nem mentek arrébb egy cm-vel sem, hogy elférjek mellettük. Egyébként három évvel ezelőtti emlékeimmel összevetve most valahogy úgy éreztem, hogy sokkal több ember volt. Nem tudom, vagy csak azért éreztem soknak, mert idegesített a lassúságuk, meg az, hogy alig lehet őket kikerülni, vagy tényleg többen voltak. Aztán persze amikor megálltam egy fél percre-percre fényképezni, akkor meg csak úgy zúdultak a nyakamba, folyamatosan csak jöttek-jöttek-jöttek, ott volt a legrosszabb, ahol alig volt hely. Pedig ott is láttam ám szép dolgokat, csak hát... Aztán kezdődött minden előről. A visszaelőzgetés szép sorjában... Volt, akit emiatt ha a túra során 5 x, 6x nem előztem le, akkor egyszer sem. Azért vicces volt ez a része. Sajnos, meg kellett állapítanom, hogy fotózásra egy ilyen teljesítménytúra nem túl alkalmas, főként, és elsősorban a sok ember miatt, akik miatt sem megállni nem lehet (mert dugót csinálsz a szűk helyen), de a saját tempódban menni sem, mert amikor meg haladni szeretnél (a szintidő miatt), akkor meg utadat állják a kényelmes tempójukkal, amivel megállás nélkül, vagy kevés és rövid megállással teljesíteni lehet a túrát. Az én tempóm meg emiatt eléggé hullámzó volt. Voltak benne nagy, tüske-szerű kiugrások, mint a hegyben, és aztán sok-sok-sok megállás. Ígyis sokkal kevesebbet fotóztam, mint szerettem volna... Bár mondjuk egész jól sikerült kicentiznem.

A legnehezebb szakasz viszont a Kékestető előtti Sötét-lápa nyeregbe való felkapaszkodás volt... Na, ha minden nap megmásznék egy olyat, az aztán nagyon jó kis edzés lenne. Mondhatom, igen csak meredek volt az út, nem nagyon láttam embert, aki ne állt volna meg felfelé menet közben... Igazi kis szívkiugrasztós szakaszok voltak benne. Ezt a szakaszt követően már igazándiból a maradék gyerekjáték volt, a Kékestetőre vezető uccsó szakasz már nem volt olyan durva. Onnantól meg végülis jórészt lefelé kellett menni.

A végén még a jeges szakasz volt rossz az utolsó 2,5 km-en. Állandóan azt kellett figyelni, hogy épp merre fog kicsúszni alólam a lábam, hogy ne taknyoljak el. Na ott már azt hiszem agyilag, meg testileg kezdem kicsit lefáradni, és emiatt kicsit kezdtem ingerült lenni, mikor egyszer-egyszer megcsúsztam minden igyekezetem ellenére a jégen. Meg már a jobb bokám is kezdte egyre nehezebben elviselni az erre-arra való csúszkálást és hirtelen ránehezedő terhelést, sajnos általában mindig ugyanabból az irányból, s ettől kezdett megfájdulni. Szóval a jeges részt annyira nem csíptem, viszont a havat annál inkább.

Számokban kifejezve a teljesítményem:

Mátrafüred-Lajosháza (6,38 km, 206m szintemelkedés):

1:26:40; állomáson töltött idő: 13:29

Lajosházsa-Pisztrángos-tó (7,75 km, 414m):

2:00:12; 7:07

Pisztrángos-tó-Kékestető (2,71 km, 342m):

59:52; 13:04

Kékestető-Gyökeres forrás (4,2 km, 9m):

1:13:35; 2:32

Gyökeres forrás-Mátrafüred (4,33 km, 1m):

45:31

Összességében 7:02p, az ellenörző-pontokon töltött össz. idő: 36:12.