X2S terepfesztivál, Piliscsaba.

21 kilire akartam nevezni, de csak 14 volt. Valójában 7-re kellett volna. Amúgy kb 3-at bírtam. Abból 1 esett jól.
Mikor kiértem a helyszínre egyből Szabiba ütköztem. Plusz ott volt még Atika is.
Ez a tereptársaság eleve furcsa nekem. Egy városi versenyen ilyen transzparenseket látsz, hogy Nike, meg Asics. Na itt ilyen nincs. Helyettük van Kona, meg Solomon, meg nemtudommégmi. Én erről a Solomonról, csak mint az emberi bélgáz hangja, illetve parfümériai tulajdonságainak viszonylatában hallottam, mint megmondóember.
A rajt után persze mindenki bekezdett. Én nem, mert eleve nem tudtam. Aztán elindultunk felfelé. Mindig csak felfelé. Az elsé 3-4 kilin felmetünk kb 320 métert. De nem úton, hanem vadcsapásokon, itatóösvényeken, vagy csak simán toronyiránt. Persze mindenki sétált. Valahogy teljesítettem az első kört. Eléggé kétséges volt, hogy kimenjek-e a másodikra. Nem is, az, hogy kimenjek-e, mert nem akartam feladni egy pillanatig sem, inkább az, hogy végig fogom-e bírni. Az erdő közepén nagyon nem lehet feladni, mert ígyis úgyis vissza kell valahogy keveredni a célhoz.
Ettem egy gerezd körtét, meg egy gerezd almát, és nekivágtam. Azt mondják, minden fejben dől el. Nos én fizikai valómban is majdenm eldöltem sokszor. Volt olyan emelkedő, ahol komolyan megfontoltam, hgy belesétálok, és csak azért nem tettem meg, mert már eleve sétáltam. Maradt a megállás. A legtöbben egyébként érdekes módon akkor előztek meg, amikor mindenki sétált felfelé. Úgy tűnik nem csinálok elég sok felfelé sétálós edzést.
A második kör egyébiránt mindenben alulmúlta az elsőt. Egy alkalommal például éreztem, hogy rohamosan esik a vérnyomásom, vagy a vércukrom, vagy valami, amitől rövidesen elájulok a tűző napon. Azonnal lassítottam (akkor épp futottam), és minden erőmmel arra koncentráltam, hogy visszanyerjem a szellemi kontrollt a testem felett. Ez - hála a nagyfokú öszpontosításnak és annak, hogy eleve nagyon figyeltem a testem jelzéseire és még idejekorán felfigyeltem a veszélyre - sikerült is.
Végül aztán, ahogy lenni szokott, elfogytak a kilométerek és beértem a célba.
Egy biztos. Minden idők egyik legnehezebb versenye volt ez számomra, de nem bánom. Jól éreztem magamat és elégedett vagyok a teljesítményemmel (azaz azzal, hogy élek)