Tőkétől a pohárig dombos terepverseny, tavaly kihagytam, de most, a meghosszabbított pályán elindultam.

Czili Gyuri (George) barátom javaslatára idén 20km-re bővítették a pályát. Ezt a hirtelen felindulásból elkövetett merényletét így utólag minden bizonnyal ő bánja a leginkább, de erről majd később.

20km, 22 fok, 330m szint, majdnem végig terepes útvonal: egy tipikusan zalai paraméterekkel megáldott pálya 1000-1200 Ft. nevezési díjjal, hát, most szívesen megnézném a BSI versenyekhez szokott futók arcát! Főleg, hogy speciel nekem nagyobb élményt jelentett, mint a tavalyi pesti nagyon nagy félmaraton.

Nevezés után a szokásos bemelegítésemmel határolódtam el a többi futótól, közben Gyuri igyekezett rámsózni valami Xylit-lyte vagy hasonlóan komplikált, gyanús nevű fiolát, mondván, hogy utána elfelejthetem a savasodás kellemetlen feeling-jét, ám mivel egy esetleges csúnya befosást még az elsavasodásnál is keservesebb élményként éltem volna meg, mondtam, hogy terhelje csak nyugodtan vele az ő kedves bélrendszerét.

Elindulván a csodás szőlődomb traktornyomos lejtőjén, egy ideig még az is komoly erőfeszítésembe került, hogy egyszámjegyűre tornázzam fel aktuális helyezésemet. A főszervező Tarsoly Robival is váltottam néhány keresetlen szót útközben, előre elnézést kérve amiatt, hogy néhányszor meg fogom majd emlegetni felmenőit a kaptatókon, aztán már tényleg jobbnak láttam az eleje után eredni.

Igyekeztem takarékoskodni az erőmmel, hisz a nem létező a dombos formámra alapozni egy versenyt nagy felelőtlenség lett volna, így egyesületi társam, Sólyom, egészen féltávig stabilan csak a hátát mutatta nekem. Tudtam, hogy jó formában van és az is aggodalommal töltött el, hogy egy métert sem közeledtem hozzá. Remek hangulatot hozott viszont, hogy akkorát maflázott egy térdig merülős mocsaras pocsolyában, hogy azt öröm volt nézni :) Aztán akkora öröm már nem volt nekem is keresztülügetnem rajta…

Az első komolyabb erdei emelkedőn aztán “helyreállt a világ rendje”, ahogy Sólyom odaszúrta, ám azt nem tudhatta, hogy csak úgy voltam képes sebességet váltani, hogy előtte ellentmondást nem tűrően kiszólt (akár nevezhetnénk beszólásnak is) egy mami a telekrejáró bugyilila Daewo Ticojukból, hogy “Fussál, különben lemaradsz!”. Ezek után néhány kemény emelkedő várt rám, de nagyon helyesen megnéztem már tegnap a szintrajzot, így nem padlóztam le egyiktől sem.

Az egyetlen kellemetlen meglepetés akkor ért, amikor az utolsó négyes elágazónál a kölköknek (de gáz, hogy nekem a középiskolások már kölköknek minősülnek) fingjuk sem volt, hogy merre kell továbbmennem. Vissza nem akartam, ajánlottak egy teljesen bizonytalant, majd b.zmegolva egyet (komolyan mondom, hogy nem jellemző rám) mentem az ösztöneim után (ha a pasiknak van egyáltalán ilyen, ha nem nőről van szó :) ) és elindultam egy teljesen más irányba. Elhullattam az incidenssel közel fél percet, végül aztán frankón legurultam a célig és beneveztem egy babgulyás-lángos-fröccs kombinációra.

Sólyom két perc múlva stabilan megérkezett, aztán valamikor George is végletekig elgyötört arccal, aki verseny közben faszán magába erőltette a bonyolult nevű löttyét, amitől éppenhogy csak nem kapott hasmarsot (köszi Gyuri az ajánlatot így utólag is :) ).

A 160-as átlagpulzusom, ha nincs is annyira mélyen, de a maratoni értékemet is csak alulról súrolja, viszont hazudnék, ha azt mondanám, hogy abszolút mértékben takaréklángon égtem csak a verseny során, a formám viszont ugyanolyan homály számomra, mint a verseny előtt volt. Mégha tudtam is, hogy ez lesz.

(bocs a képméretért)