Piros 85

Tavaly nagyon jól sikerült ez a verseny és idén úgy gondoltam, hogy képes vagyok egy órával jobbat menni. Most először úgy éreztem, hogy ez egy igazi verseny lesz, ahol nem csak a teljesítés lesz a cél, hanem konkrét időtervvel, 12 órás teljesítéssel állok rajthoz. Pepét megkértem, hogy számoljon nekem részidőket az egyes szakaszokra. Reméltem, hogy velem tud futni, úgy ahogy a Dupla Élményen is tettük, de tisztában voltam vele, hogy mostanában nem tudott edzeni és fáradt is. Arra azonban nem számítottam, hogy én érek előbb célba.

Óvatosan kezdtem, de szippantott magával a tömeg. Az első emelkedőket még megsétáltam, hogy visszafogjam magam. A Nagy-Kevélyre terv szerint értem fel. Pepe, Ildikó, Csapó András körülöttem, még beszélgettünk keveset. Csobánka előtt Csanya és a szurkolói csapata kerepelnek, jó hangosak, de jól esik a bíztatásuk.

Csikóváraljánál nem nagyon frissítettem, konkrétan két szál ropit vettem el az asztalról. Ágit itt láttam, de azt hiszem ekkor még lemaradt.

Tölgyikreknél már jól széthúzódott a mezőny. Sok az avar, ami nagyon szép színekben pompázik, de most eltakarja a köveket, figyelni kell nagyon a lépésre. A bot segít. Dömös előtt értem utól Jucust, Millerst. Kicsit utaztam rajtuk, hallgatva a beszélgetésüket, aztán elereszettem a lejtőn magam. Dömösre (29.1 km) 6 perc előnnyel érkeztem a tervhez képest, aminek örültem, mert melegem volt, le akartam venni a hosszú ujjú felsőmet és kirázni a cipőmből a kavicsokat. Az asztal mögül mondták, hogy harmadik vagyok és még itt a második is. Ez még csak a verseny eleje, erre se számítottam, de nem akartam foglalkozni ezzel a gondolattal egyébként se. Kértem kólát, de lomhán jött, alig győztem kivárni. Szilárd kajaként egy nutellás kekszet kaptam el, mást nem nagyon kívántam meg. Inkább útközben elővettem a zsákomból egy almás zabszeletet. A temető után Csanyáék szurkolnak megint, olyan jók, hogy nem lehet nem futni, pedig emelkedik az út.

Dobogókőre egyedül kapaszkodtam fel, tempósan gyalogoltam, néha belekocogtam a síkabb részekbe. Nagyon szeretem ezt a szakasz, szép itt az erdő. Az első kilátónál megláttam magam előtt Cilit, gondoltam hogy ő a második. Erős szél fújt a gerincen, inkább azzal kellett foglalkoznom, hogy felvegyem a karmelegítőmet és hamár úgyis a táskámban matatok, akkor kivettem és a derekamra kötöttem a pulcsimat, hogy megszáradjon estére a széltől. 

Dobogőkőn (37,2 km) se használtam ki a kiírt 3 perc pihenőidőt, csak kb. a felét. A leadott csomagomból elraktam két gélt, bár még volt nálam elég. Ettem egy kis banánt, ittam kólát, töltöttem vizet a zsákomba. Egy darab nápolyit útközben nyeltem le és jó nagy lendülettel vetettem magam a lejtő irányába, hiszen még láttam Cili nyomait. Hamar utól is értem és ott is hagytam. Jól esett vágtázni, idáig nagyon jól ment, 8 perccel voltam terven belül.

Ekkor kicsit összeráztam a gyomrom, nem esett jól az étel, lassítanom kellett. Cecília meg visszaelőzött.  Csévi-nyeregnél már gyalogoltam. Felszaladt a pulzusom, futásnál 170 fölé ugrott, ha sétáltam akkor is 157-nél nem ment lejjebb. Próbáltam megnyugodni, mélyeket lélegezni, lassítottam a tempón. A fejem is szédült kicsit, nem értettem mitől ilyen magas hirtelen a pulzusom. Ekkor kezdett esni az eső is, nem nagyon, nem áztam el. Utolértem Tipcsogit, panaszkodtam neki a pulzusomról, de ő se tudott megoldást, hát gyalogoltam. Ő is kicsit panaszkodott, de én se tudtam rajta segíteni. Közben megnyugodott a gyomrom és ettem egy hígabb gélt, mert tudtam hogy kell az energia. Az eső közben elállt. Jött a szépen hullámzó ösvény a fenyőkkel, ez is egy kedvenc szakaszom. És akkor egyszer csak leesett a pulzusom 137-re. Kipróbáltam kocogás közben, úgy is normális volt, de azért óvatosan kocogtam tovább. A pont előtt Csanyáék megint, bár most csak a csajokat látom talpig pirosban.

Kopár csárdánál (54,8 km) gyors zoknicsere, a pulcsit lecseréltem a kabátra. Pár falat banán, kóla és uzsgyi tovább. Nem mertem nagyon futni, nehogy a pulzusom megint elszálljon, bár úgy néz ki normalizálódott végre. Ildikót láttam meg magam előtt, futotttam hogy utólérjem. Eltévedt (megint), próbáltuk kitalálni hogy kihagyott-e emiatt pontot. A Nagyszénásra komótosan felgyalogltunk, itt már nem akaródzott a futás. Az ellenőrző ponton túl sokat vacakoltunk, Ildinek se sietős, elővettük a lámpát is. Ági beért minket és vele futtam le Nagykovácsiig (66.1 km). Itt sötétedett ránk, aminek nagyon örültem, mert tavaly már a Nagyszénásra is sötétben értem. Most minden ellenőrzőpont olyan hamar jön, mintha mégcsak most rajtoltam volna el és máris túl vagyok a táv több mint a felén. 7 perccel voltam előrébb a tervnél, már tudtam hogy meglesz a 12 óra. Vizet töltöttem a zsákomba, pár falat uborka és barack, aztán indultam tovább.

Ágival indultam tovább a pontról. Még szerencse, hogy nemrég jártuk be ezt a szakaszt, mert nincs túl sűrűn jelölve. Csendesen baktatunk egymás után, néha felszisszenünk, ha megcsúszik a lábunk a nedves-nyálkás köveken. Ági inkább fut az emelkedőkön, én inkább tempósan gyaloglok. Fájt már a mozgás, de amikor ennek utánagondolok, rájövök hogy tulajdonképpen semmi bajom.

Fekete-fej pikk-pakk megvolt, lefelé óvatosan jöttem, de Ági is lemaradt így nem siettem. A Hárs-hegyi körútra felérve a szurkoló csapattól hangos újra az erdő, meg is dobja a tempónkat lefelé. János-hegyre (78,1 km) felsétálunk. A kilátóban kértem a dugókás dobozt, de elég lassan szedték elő. Ági be is pöccen és úgy otthagy a lejtőn, hogy a célig nem is látom. 26 perccel vagyok terv előtt, ez egyre jobb.

Lefelé felkapcsolom a derekamra tett lámpát is, mert egyedül már kell a több fény. Makkosmáriáig (82.4 km) végig lejt az út, megfutottam. Jó volt a tempóm is, újabb két percet hoztam, így már 28 perccel voltam terven belül. Már nem érdekelt hogy kit érhetek utól, nem is láttam senkit magam előtt. Innen már csak 6 km a cél, ugyan van benne emelkedő, de biztos voltam benne, ha tartom a tempót akkor bőven belül leszek a 12 órán. Már az enyhe emelkedőket is kikocogtam újra, bár nem esik jól, eléggé zihálok, de tudtam hogy hamarosan célba érek. Budaörs előtt a vályú nagyon rosszul esett, fájt két körmöm a lábamon, tuti hogy van egy vízhólyag a talpamon. Kapkodtam a lábam a köveken, a karom is folyton dolgozott hogy a botokkal stabilizáljam magam. Fáradt volt már minden tagom, de ahogy kiértem a betonra újraéledtem.

Elindultam lefelé az utcán erős tempóban, futottam hogy minnél jobb legyen az időm, hogy végre célbaérjek. Ágit megláttam a főútra rákanyarodni és rákapcsoltam, hogy utólérjem. Nem akartam semmit mást, csak hogy ott legyek mögötte. Ági megtorpant egy félreérthető felfestésnél, én meg mondtam neki hogy menjen még tovább. Az iskola előtt már álltak szurkolók, hangosan bíztattak minket. Én meg határtalanul boldog voltam, még sohasem sikerült ennyire jól, összeszedetten versenyeznem, ilyen jó tempót futnom. Ági nem volt hajlandó elém futni, inkább megfogta a kezem és így futottunk be a célba, negyedik-ötödik helyen. Végre úgy értem célba, hogy volt ott élet.