Gyomromban semmi... Táskámban laptop, töltő, két lakat, két könyv... Kulacsomban épphogy lötyögött egy kis langyos víz... De a fejemben akkora nyomás volt, hogy muszáj volt kicsit hegyre mennem, mielőtt hazatérek, még ha erre a kicsike hegyre is... 

Az éjjel nem is éreztem, hogy mennyire feszít az aggódás, teljesen természetesen jött belőlem a nyugalom, talán mert ösztönösen tudom, hogy az kell most... De amikor kiléptem az épületből egyszerre minden átcikázott rajtam, a saját bajaim is... Mintha az áram rázott volna meg, összerándultak a szemeim, az arcomon elkezdett rángani egy izom, tiszta libabőr lettem és úgy éreztem üvölteni tudnék, bömbölve sírni, megrázni valakit és a pofájába kiáltani a kérdéseim, a miérteket, amik valahogy sose akarnak elfogyni... Mindig lesznek újak...

De ez a kis tekerés persze jót tett, elfárasztott, kisimított.

Hát igen... "a hegy, bringa, futás mindig ott van, ha gáz van...." Vagy hogy is írtad még valamikor februárban... Sokszor a fülemben hallom a hangoddal együtt. De bárcsak már ne hallanám...

Amúgy nagyon ki lehet fingani ezen a kis pöttöm hegyen. Meredek. Kétszer is volt, hogy már alig kaptam levegőt felfelé :) Szerintem holnap reggel is megjárom :) De okosabban, nem viszek ennyi motyót :) Akkó még tán a János-hegy is meglesz :)