Szilveszteri futás Zalaegerszegen. 

Na ez az amire kicsit se számítottam. Éreztem, hogy jó formában vagyok bár a felkészülés kicsit se mondható megfelelőnek. Ezért nem is vettem komolyan. Előző nap lementem már, hogy bulizhasunk a haverokkal. Na ez annyira jóra sikeredett, hogy kb 1órát aludtam és 4üveg bor meg egy pezsgő nem illik egy futóhoz. De úgy éreztem, hogy most belefér, majd egy bulifutással zárjuk az évet. Pláne, hogy 4.én műtenek és januárban már ugyse fogok futni szóval nem árthat már jobban. Szóval másnap az valóban másnap volt és az esélytelenek nyugalmával állhatt a rajthoz. Azt veszem észre amikor így állok oda mindig jól sikerü. Ezek szerint nem bírom a pszichés nyomást. Mivel tavalyig még én tartottam a pályacsúcsot így volt is nyomás mert a legtöbben hasonlót vártak tőlem. Na ezt még reggel közöltem is, hogy itt ma erről szó se lesz. Taktikám az volt, hogy elindulok és lesz ami lesz. Kb. az első komoyabb emekedőnél számítottam egy komolyabb rosszullétre és onnét a túlélés lett volna a cél. Rajt előtt vagy 5x voltam a wc-n nagydologgal, ezért féltem, hogy menet közben is baj lesz. Elindultunk. Csak ami kényelmes semmi erőlködés. Árpival nem szabad menni mert megtanúltam, hogy anak mindig fejre állás lesz a vége. Nagyjából azért mégis együtt mentünk, de amikor távolodott nem foglalkoztam vele. Az első hegyre olyan könnyedén futottam fel, hogy meglepődtem. Árpi talán 50m előnyre tett szert, de nem foglalkoztam vele, gondoltam lefelé behozom. Ez nem igazán sikerült, de nem is nőtt a távolság. A második egy mindig egy nagy vízválasztó volt nekem. Amikor már azt se tudtam teljesen megfutni akkor gondok voltak. Csak szép nyugodtan, nem szabad belesétálni mondogattam magamban. Viszonylag könnyedén túl voltam ezen is. Sőt mire az elágazáshoz értem befogtam az Árpit. Meglepődött rajta, hát még én. Fáradtságnak semmi jelét nem éreztem. Féltem, hogy most semmi gond aztán pár perc múlva nagyhalál. De csak mentünk és igazából most nem is agyaltam, mint szoktam csak úgy voltam. Tudtam, hogy simán otthagyhatna az Árpi de nem erőlködött különösebben. Párszor beleváltott a hosszú, sík egyenesben de mivel nem voltam hajlandó semmi iramváltásra, így nem erőltette. Amúgy jól is tette, mert amikor 2x előbbre  ment kb 20m-re akkor nekem kellett szólni, hogy rossz irányba megy. Hát igen a jelzések. Ez egy érzékeny pontja a versenynek. Nem csodálom, hogy túl ment a kereszteződéseken. Néhol mintha szándékosan úgy festették volna fel, hogy ne lehessen észrevenni, de ha felróják azt lehessen mondani, hogy ott volt. Talán idén már az útra festik őket. Aztán jött a halálhegy. Együtt mentünk végig a falun 3an Kovács Gabival. Tudtam, hogy jók a hegyen és eddig voltunk 3an versenyben, de nem izgatott különösebben. Addigra rájöttem, hogy időben viszont szuperül állok, pályacsúcs közelben ha nem állok fejre. Jött a botfai emelkedő és ahogy megvan írva, úgy le is maradtam. Főleg, hogy Árpi tudta, hogy le is kell ráznia, mert lefelé ott hagyom. Onnantól kezdve egyedül futottam. Viszonylag elég jól vettem a hegyett. Nagyrészt megfutottam de volt benne séta. Leérve a hosszú egyenesben Árpiékat már nem láttam. Azt hittem akkor van 5perc előnyük. Néztem az órám és számolgattam. Arra a következtetésre jutottam, hogy akár pályacsúcson belül is beérhetek. Az utolsó 4km már nem esett jól, de igazából nem volt semmi gondom a verseny során. Ezt köszönhetem annak, hogy csak úgy mentem, ami még épp kényelmes és ami kicsit fájt volna már abba nem mentem bele. A végére 3percet sikerült lefaragnom a csúcsomból. Kb 1:40-45öt tartottam volna reálisnak, de nem egy olyan estét követően. Nagyon meglepett az eredmény. Sajnos Árpiéktől kaptam 1-2percet ezért a csúcs oda, de örülök, hogy én is jóval a régin belül értem célba. :)