Mindenkinek vannak rosszabb napjai

Sajnos ezek nekem 2014. július 5-e óta összefüggő láncot alkotnak. Lehetne szépíteni, lehetne álszenteskedni, hogy egy igazi futó és pláne futónagykövet sosem teheti meg, hogy leeresszen. Nem is tehetné, de olykor előfordul. Igenis be lehet, sőt be kell vallani előbb-utóbb, mert csak így lehet tovább lépni. 

Az ember sokáig büszke. Én is az voltam és vagyok is, de az idei Spar maraton elég nagy pofon volt ahhoz, hogy átlépjek rajta és kimondjam: egy - a tervezett futóéletemben csupán - pillanatra megálltam és feladtam a céljaimat. Egy nagykövet nem tehet ilyent? Nem. De ha már megtette, kutya kötelessége elmondani, bevallani és ezzel ösztönözni. Mindig azt mondom, kell a negatív példa is, az, amit nem szabad követni. Nem is igazán a feladást, mert mint mondtam, mindenkinek vannak rosszabb napjai, akár hullámvölgyei is. Hanem a csöndet. Amikor még önmagunk előtt is titkoljuk, hogy leálltunk.

2014. július 5.

Egy elmaradt ultra Szentendrén. Az idei második legnagyobb célom. A BSZM 51 km-e után - ami oly könnyedén ment, hogy futottam volna még egy kört - nagyon hamar, mintha csak nekem címezték volna, megláttam a Skanzen 8 órás futás kiírását. Ide nekem! 6 órát már futottam, most jöhet a 8, legalább 62 km-t szeretnék futni, de a 66 km csodás lenne. Talán tudjátok, a rendezvény "érdeklődés hiányában" elmaradt. Olyan ürességet éreztem, mintha egy több éves kapcsolatból léptem volna ki. Itt feladtam. Voltak ugyan 6 órás rendezvények, de azokért már nem küzdöttem. Ütköztek más rendezvényekkel, túl messze voltak...stb. Egy részük igaz volt, egy részük kifogás. Nem azokat akartam, nem azokra készültem, és a citromdarabos epersorbet helyett köszi, de nem kértem karamellás csokifagyit, akármilyen finom is. 

Triatlonos szezon, munka, szabadságok

Jó ürügy volt a nem-készülésre Férjecském újkeletű triatlon-szenvedélye. Az edzések csak-csak közösen zajlottak, még egy ideig mentem futni, amíg ő bringázott, de aztán sokszor ő sem volt itthon, így én begubóztam. A kis futócsapatunk tagjai is szétszéledtek, össze-vissza dolgoztunk, nyaraltunk, nem sikerült a futásoknak közös időpontot találni.

Valós akadályok

Persze a fenti fél-kifogások mellett valós nehézségek is akadtak. A hétvégéken vagy dolgoztunk, vagy valamilyen futó- vagy triatlonos rendezvényre mentünk, így azok a napok, amikor egyébként minden együtt állna egy jó kis hosszú edzéshez, kiestek. 

Eluralkodó önsajnálat

Az öngerjesztő folyamat beindult, a kezdeti csalódottság kifogásokhoz, a kifogások "úgysem menne"- hozzáálláshoz, ez nem-edzéshez, a nem edzés pedig valós eltunyuláshoz vezetett. 

Kiút keresés

Még jó, hogy makacs vagyok és (Kedves futók, ezt se kövessétek!:) általában kicsit felelőtlen. Így történt, hogy az aggódó "Nem vagy olyan állapotban" és "nem készültél eleget" kijelentések ellenére elindultam és célba is értem 2014.10.11-én a Spar Bp. Maratonon. Ahol aztán megkaptam azt a szükséges nagy pofont. 

A kevesebb és rövidebb távú edzések tökletesek lettek volna egy jó eredményű (megkockáztatom, akár egyéni rekordos) félmaratonhoz, de még egy kellemes 30 km-hez is. Aztán jött a "MFKI"-érzés, és a küzdelem. Amikor már nem tudott felmenni a pulzus, mert annyira elfáradtam. Fal nem volt, csak szenvedés. De mire képes az ember?! Amikor dühös vagyok, mert a 40 km-es táblánál már kb. 500 méterrel teljesítettem többet és elhatároztam, hogy 41-nél még megpihenek, hogy az utolsó 1 km tutira menjen. 41 km tábla (41,5 km futás), csodaszép kis fa jobb oldalon. Lehúzódom, már-már az aurámban érzem a fa kérgét, amikor "visszalököm" magam a pályára és futok tovább, megbeszélve magammal, hogy a pihenőidőm alatt/helyett akár be is futhatnék végre a célba. Megtettem. Ha az 500 plusz métert nem nézem, kereken 5 óra alatt. 

Csak most, hogy írom a blogot, tudatosul bennem, hogy "nesze neked Vikus az úgysem megy hozzáállás". Ha nem adom fel nyáron és el tudok engedni egy-egy célt, kitűzhetnék helyette másikat. Mondjuk egy 40:30-as maratont, ami reális is lett volna a 3 hónap kiesés nélkül.

Tanulságot nem összegzek, én megtanultam a leckét, és azt hiszem fel is adtam azt.

A 29. Spar Budapest Maraton és a futónagykövetség

Na de nézzük a rendezvényt egyéb szempontok alapján is. Az élményszűrőn keresztül. :)

Ennek a maratonnak minden nehézsége ellenére és tanulsága mellett azt is le kell szögeznem, nem vagyok az egyéni eredmények embere. Egyszerűen nem tudok csak magamra összpontosítani. Nem tudok tovább menni sem mások vidámsága (jelmezesek, biztató tömeg), sem mások bánata (rosszullét, fájdalom, ijedtség) mellett.

Nem véletlen lettem futónagykövet. Lehet, hogy kicsi a csapatunk itt a balatoni szezonális térségben, de azt gondolom, a nagyköveti munka nem csak a közös edzésekről szól. Hanem arról, hogy ott legyek a számomra ismeretlen futókkal is, amikor kell. Amikor eljön a fal, vagy éppen csak a Nyugati-felüljáró. Hogy lelassítsak, ha valaki sétál és odaszóljak neki egy-két biztató mondatot, ha kell egy km-n keresztül húzzam. Azért, hogy minden zenésznek, szurkolónak megköszönjem, hogy ott van és tapsra emeljem a kezem akkor is, amikor már a lábam is alig mozdul. Ezúton üzenem a szervezőknek és Lubics Szilvinek, hogy így nem lehet pulzus alapján futni!  :)(Eldőntöttem, ha már lassú, legalább edzek egy jót.) Már a Bátor Tábor csoportjai és a zenészek is megdobták a pulzusomat, de amikor Szilvi ott állt a hídfőnél és Julia Roberts-es őszinte nagy mosolyával kiabált a futók arcába, hogy "Hajrá!". akkora gombóc lett a torkomban, hogy alig bírtam lélegezni. Pulzus +10, köszi. :) 

És (bár tudom, "és"-sel nem kezdünk mondatot) futónagykövet vagyok azért/attól is, hogy be merjem vallani a gyengeségemet, hogy mások erősödhessenek belőle. Én is megtetem.