Már 30 615 267 km-t sportoltatok
Spartathlon 2012.

DO NOT WORRY!

ultrafutó a kedvesem | 2012-10-10 09:02:17 | 33 hozzászólás

„Sikeres ember az, aki a maga elé kitűzött célokat, a felmerülő nehézségek ellenére is képes elérni, …”

Szerettem ezt a tíz napot. Szoktam mirnyogni évközben  a hosszú edzések miatt, kötekedni az okokon, lázadni, morogni, szóval mindent. De aztán minden évben be kell látnom, hogy semmi nem képes úgy „összehozni” minket, mint ez a verseny. Jó kettesben elutazni, tengerparton andalogni, kávézgatni, együtt összekészülni, ráhangolódni, de legjobb együtt haladni azon 246 kilométeren, megérkezni. Ha másként is, mint ahogy számítottam rá, de mindezt az idén is megkaptuk.

Kocsival mentünk ki, első nap rögtön egy tengerparti kis helyen szálltunk meg, nyitott teraszajtónál, a tenger morajlására aludtunk el-szuper kezdet! LeonidasMásnap Athén felé, a Thermopülei szorosnál tettünk egy is kitérőt, megmerültünk a meleg vizű forrásban, felbaktattunk a sírdombra, ahol márványtáblába vésve olvasható a spártaiak üzenete és nagyokat sóhajtottunk Leonidas szobránál (én különösen, ugyanis pucér, mint ahogy a többi domborműn is az összes izmos harcos az! :-P) Szeretem a görögöket! Estére Glyfadába értünk, megörültünk Józsinak és Tamásnak a Blue Sky-ban. Csütörtök reggel közös tengerparti kocogással kezdtük a napot, persze én fél kilométer után lemaradtam, de sebaj, megcsodáltam a szép hajókat… Este a szokásos eligazítás, ismerkedés a magyar csapat eddig még nem látott tagjaival, Andris összefoglalója, hangolódás…

Péntek reggel, Herodes Atticus színháza, épület, melyet a gazdag mecénás felesége emlékére építtetett annak halála után…hogy miért nem még életében?-ezen minden évben elmerengek. FiúkDe felráz a nyüzsgés, vakuk villannak, kezet szorítunk, ölelünk, izgulunk, szerencsét kívánunk, ismét ölelünk, kiugrik a szívünk, rajt! A kis magyar kísérőcsapat megszavazza, hogy beállnak mögém, mutassam én az utat ki a városból. Igyekszem leplezni, hogy vannak tavaly óta elhomályosult részek a fejemben. Végülis szerencsésen kikeveredünk a városból, ugyan egyszer azt hiszem, hogy eltévedtünk, ezért félreállok, ekkor egy katonákkal teli busz áll mellénk és kérdezik, hogy merre mennek a futók. Anita szeme azonnal felcsillan, ám a busz elhúz. A hármas frissítőpontnál, a katonai reptérnél megnyugszom, innen már nem lesz baj. Itt bevárjuk a teljes magyar csapatot. Természetesen a Szilvi száguld legelöl, Ádám tart vele, majd jön Tomi, Pecsenye, jaj, a pontos sorrendre már nem is emlékszem, de mindenkinek integetünk, kiabálunk, fényképezünk, szurkolunk. Örülök, hogy Attila is jókedvű! Igazából, itt még nagyon jó a hangulat, a futóknak van erejük visszaintegetni, bohóckodni. A kedvencem egy Pokemon sapkában futó ázsiai fiú. A Pokápokápoká beszólásomra ugrándozva vigyorog vissza. Na, meg a két dél-amerikai csaj! Az egyik brazil, csoki bőrű, böngyör hajú, lila kis miniszoknyában fut, a társa argentin, csupa inas-izmos. Lassan elfogynak a futók, robogunk tovább, jönnek a kisvárosok: Aspropirgos, Elefsina, Ellinika. A forgalom elég nagy mindenhol, néhol útépítés, terelés, por és kosz. De jön Loutropyrgos a tengerparti Hotel Aktival, ahol igazán kulturált körülmények közt lehet pisilni. :-) Ideérnek Editék is, Edina láthatóan nagyon izgatott, borzasztóan szurkol.  Megvárom Attilát, és mikor látom, hogy vidáman szalad, nyugodt szívvel megyek le a tengerhez lábat áztatni és habokba bámulni. Nézem a szemközti partot, az Szalamina, ott zajlott a szalamiszi csata, a thermopülei csatavesztés utáni nagy tengeri győzelem. (Miután itt közös erővel jól legyőzték a perzsákat, az athéni és spártai főemberek összevesztek valamin és ezzel elindították a harminc évig tartó pelloponészoszi háborút…mókás lény az ember.) De irány tovább, következik a maratoni táv, Megara. Attila tavaly itt már elég rosszul volt, ment a hasa és ez az állapota kitartott Spártáig. Katonai reptérnélSzeretném, ha az idén nem így lenne. Nagyon örülök, hogy itt is mosolyogni látom, ezért meg sem említem neki, hogy már közel 37 fok van és még nincs tizenegy óra. Közben azt találtam ki, hogy mivel közvetlenül nem lehet frissíteni a versenyzőt, hát közvetve fogom. Innentől szinte minden pontra besétálok Attila érkezése előtt két marék jéggel-ezzel úgysem zavarnak el-beleteszem a vizes vödörbe és elsétálok. Az Attila előtti és mögötti pár futó igen jól jár ezzel. A brazil lány egyszer majdnem táncra perdül, úgy megörül. :-) Szóval, minden pontra, kivéve, ahonnan elzavarnak, hiszen innen kezdődik a „Riviéra” szakasz, 10 kilométeren keresztül tekergünk fel-le a tengerparti úton, nemigen van hely megállni. Ahol találok, onnan is elzavarnak. Így sajnos kevésbé tudom élvezni ezt a részt, pedig gyönyörű: mélykék tenger, ragyogó napsütés, lágy szellő, fenyő és tengerillat és…és tikkadt futók L Egyre több, feltűnően sok. Nézem a hőmérőt 38-39 fokot mutat, fél egy van, ez durva! Lassan telik az idő, égető a meleg. 17-es pontnál ismét sikerül jeget hagynom, Attila is kezd kókadni. (Aki kísér, annak érdemes betérni az itteni Siagas hotelbe, a mosdó tiszta és csodálatos kilátás van a hátsó teraszról, innen már szépen látszik a Pelopponészosz. Ó, szeretem Görögországot!) Következik az olajfinomító, itt szépen el lehet dugni a kocsit, jeget rakok, majd a Kerafina gyár, itt is félreállok. Attila mintha lassulna, nyúzottabb is, már felnézni sem igen van kedve-ereje. Lassan három óra, a 38 fok töretlen, sehol egy felhő, kis szellő, egy árnyék.csatornához tartva Következik a Korinthosi csatorna. Még otthon készítettem egy kis palackpostát, azzal a céllal, hogy itt vízre eresztem, ki tudja. Ehhez balra kell kanyarodni, egészen a csatorna széléig menni, ahol teljesen ellaposodik a partfal. Átszellemült arccal, szerelmeseket sóhajtva tenném épp vízre a kis üveget, amikor megcsörren a telefonom. Edina hív, hogy VéghAtti feladni kényszerült és arra gondoltak, hogy hozzám szállnának be… Ez kicsit kiütött, mi történhetett Attilával?! Szerelmes sóhajoknak annyi, elhajítom az üveget, robogok fel a hídhoz. Gyors jégkipakolás, egy fénykép Attilámról a hídon (de nem szerette, hogy megállítom ezért), tűzés a túloldalra a konzervgyárhoz. Kimondom, én rühellem ezt a pontot. Itt mindig tömeg van, gyilkos dolog a parkolás, hőség is van, meg kavarodás és az idén már egy emberekkel teli záró busz is. Hát ez csúnya látvány! Jön a Kedvesem is…vánszorog, székbe rogy, hideg sört kér és ingatja a fejét, hogy nincs jól. Csoda lenne, ha jól lenne-gondolom magamban. Bíztatom, hogy egyen, mindenféle bogyókat tömök belé, persze tiltakozik. Nem hagyom. Telitöltöm a hátizsákját jéggel, nógatom, hogy keljen fel, induljon, ha gyalogolva akkor úgy, csak induljon már. Ez furcsa, mert máskor Ő szokott engem sürgetni. Nézem az időt és hogy tavaly mikor voltunk itt, hú, ez nem lehet! Két óra hátrányban vagyunk a tavalyi időhöz képest! Nézem a szintidőt, ba…us, nincs egy óra! Ilyen még sose volt. Ahogy távolodik még mindig csak sétál…mi jön még ma?! Nincs időm nagyon kétségbe esni, mert jönnek Edináék. Gondoltam rá még az elején, hogy jó lenne Edinával utazni, elmókáznánk Spártáig. Persze, akkor még azt gondoltam, hogy jól lesznek az Attilák… Így azért más lesz. VéghAtti (ezután „Atti”) próbálja könnyedre venni a „figurát”, de nem megy neki (bocs, Atti, de tényleg J), viccelődik, bolondságokat beszél, lazáskodik, nem lehet könnyű most neki se, sőt! Beülünk, elindulunk, nemsokára utolérjük Attilát, aki még mindig gyalogol, némi bíztatásra azért kocogni kezd. Döcögünk a narancsfák, szőlők közt, Atti is aggódva nézi Attilát, többször megjegyzi, hogy sokat gyalogol. De aztán közösen nyugtatgatjuk magunkat, hogy csak jön lassan az este, hül a levegő, ősi Korinthos után bizonyára jobb lesz. Nézzük a szintidőt, az a negyven perc sehogy sem akar nőni, sőt! Jön a 25-ös frissítőpont, az útelágazás. Attilának minden évben itt jön el egy mélypont, itt mindig szenved, sétál. Most sem számítok jobbra, de meglepődöm, hogy milyen sokára ér oda, ramatyul is néz ki. Minden szabály ellenére mellé állok és gyalogolok felfelé vele a dombon, kérdezgetem, de nemigen tud mit mondani. Ősi Korinthos. Hát ez is egy varázslatos hely lenne, ha nem ma lennénk itt! Közvetlenül az ókori romok mellett haladnak el a futók, háttérül pedig a többszázméteres hegyről, romjaiban is méltóságteljesen letekintő Akrokorithos szolgál. Micsoda hely ez, micsoda élet volt itt! Pál apostol két évig lakott a városban. Mondom, ITT, ahol mi most állunk… A vakítóan fehér márványra pillantva sóhajtok egy mélyet…aztán András suhan el mellettünk. HONNAN került ő most elő?! Legutóbb azt hallottam róla, hogy hátul fut valahol, közel a szintidőhöz. Igaz, mi is már közel vagyunk hozzá. Akkor lehet, hogy nem ő jött fel, hanem mi csúszunk hátrafelé, vagy mindkettő? Beér Attila is, rosszul néz ki, úgy is érzi magát. Andrástól kapott két sótablettát, hátha ez segít, mondja. Ismét telitöltöm a hátizsákját jéggel, etetem, itatom, gélt nyomok a kezébe. Gyalogolok vele felfelé. Eszembe jut, hogy tavaly a verseny utáni vasárnapon, Athénbe menet megálltunk itt fellegvárat nézni. András is velünk volt, pont ebben a kávézóban iszogattunk feketét, itt ebben, jobbra. Gondolom, de persze nem mondom….fényévnyire vagyunk mi most ettől. Elhagyjuk a kávézókat, boltokat, kiérünk a városkából, még mindig Attilával gyaloglok, nincs erőm magára hagyni. Végtelenségig persze nem mehetek vele, visszabattyogok a kocsihoz, összeszedem Edináékat. Nemsokára utolérjük Attilát, Attinak nagyon nem tetszik, amit lát, egyfolytában azt mondja, hogy futnia kéne… Én meg kérdezem Attilát, hogy megette-e a gélt, mondja a zsákjában van. Erre olyan pipa lettem! Itt vánszorog félholtan, nem eszi rendesen a tablettáit, már pár gélt is kihagyott, erre ezt meg eldugja a zsákba… Felszólítom, hogy azonnal vegye elő és egye meg! Szegény zombiként engedelmeskedik. Edináék csak lapítanak hátul, megszólalni se mernek. Szinte parancsolva mondom, hogy kezdjen futni. Mikor legközelebb látjuk, már fut, sőt, egy felüljáróra kocog felfelé. Mindhárman megnyugszunk, nem lesz baj, szépen mozog. Cammogunk előre, érezhetően lassulunk, sokan megelőznek, legtöbben Attilánál jobb állapotban vannak. 31.-es frissítőpontElhagyjuk Assost, Zevgolatiot, eljön az este hét óra, lassan lemegy a nap is, hurra! Bizakodom, tudom, Attila este, a hűvösbe mindig magához tér. Aztán a harmincas frissítópontban idegesítően sokat kell várnunk Rá. Messziről felismerem a fejlámpáját, a mozgását. Atti is nézi, nézi, aggódva mondja, hogy baj van, ha ennyire lassn gyalogol, csípőretett kézel, láthatóan kóvályog. Mikor odaér mondja, hogy mindent kihányt. Nálam itt igen hangosan megszólaltak a vészharangok. Tudom, hogy ezt nagyon rosszul viseli, itt tényleg baj van… De Atti kicsit összeszedettebb, eszébe jut, hogy van valami csodapora, ami pont ilyen esetre van. Suttyomba Attila után megy vele és belédiktálja. Ismét fellelkesülünk, Atti esküszik rá, ettől úgy magához tér, hogy csuda. Mikor a következő ponthoz tartva elhaladunk Attila mellett látjuk, hogy gyalogol, de szép tempósan, tán még int is nekünk. Soulinariban sikerül a legjobb parkolóhelyet megcsípnünk, izgatottan várjuk Attilámat, már biztosan hatott az a csodaszer, itt lehet majd enni is. Várunk, várunk, nem jön, aztán meglátjuk vánszorogni fel az emelkedőn.  Abból, ahogy rám néz, sejtem, hogy nagy a baj. Lerogy a székbe, leszegi a fejét, ebből mindent értek… Kérdem, de csak csóválja a fejét…nem megy, nincs erőm-mondja-állni sem tudok. Még reflexből próbálok erősködni, hogy ugyan már, volt már ilyen, csak egyen valamit, álljon fel, megyek vele, na, gyerünk már! De Ő csak nézi a földet és közben kezd kimenni a szín az arcából. Egy francia hölgy terem mellettünk, látva Attila kék fejét  javasolja, hogy fektessük le és tegyük fel a lábait. (édes volt a hölgy, mert nem is feltételezte, hogy nem értem, amit mond. Kb. egy perc folyamatos magyarázás után megkérdezte, hogy ugye értem. Minden franciatudásomat összeszedve feleltem, hogy igen, de beszélni nemigen tudok, esetleg ő beszél-e angolul? Moi?-kérdi heves kézmozdulattal kísérve-francia vagyok, nem beszélek angolul… J) Szerintem itt egy két percre el is ájult Attila. nincs tovább...Csak feküdt a hátán, csukott szemekkel, síron túli kifejezéssel az arcán. Én térdeltem mellette és csak nézni tudtam… Hiába kérdeztem bármit is, vagy nem felelt, vagy alig láthatóan intett a fejével, hogy nem. Múltak a percek. Már csak 10 perc a szintidőből. Kérdezem, hogyan van, tud-e, fog-e menni. NEM. A francia hölgy még próbálkozik, hogy buzdítsa, hogy ne adja le a rajtszámát, de Attila érzi, hogy nincs ereje továbbmenni. Közben Edináék is ott topognak, hitetlenkedve nézik Attilát a földön. Atti próbál segíteni felállni, de Attila lábai folyton begörcsölnek.. így maradunk a földön. Látjuk Noszik Janit odaérni, ő is nehezen hiszi, hogy Attila nem megy tovább. Leadjuk a rajtszámot, alárjuk a papírt. Végül sikerül Attilát felállítani, beül a kocsiba…kótyagosak vagyunk valamennyien. Nem tudunk mit kezdeni a helyzettel. Hogy csináljak valamit, felhívom Attila anyukáját, aki nagy megkönnyebbüléssel mondja, hogy Hál’Istennek-szegény, tudom, nem aludt volna egész éjjel az izgalomtól. Ernőt szeretném még felhívni, de valamiért nem megy, így Péntek Anitának mondom el, mert muszáj még valaki otthonival megosztanom. Végül mind a négyen az autóban ülünk, nagyon furcsa állapotban…mit mondjunk, ki mondja és kinek? Az én fejemben ezer gondolat van, leginkább még mindig Attilát szeretném valahogy pályán látni, akkor is, ha nem lehet. Elindulunk, ha már teli az autó étellel, jéggel, hideg itallal, akkor legalább segítsünk a többieknek, a következő úgyis hivatalos frissítőpont. Attila mondogatja, hogy pisilnie kell, de kiszállni nincs ereje. BP kút. Edináékkal kiszállunk, pont elcsípjük Andrist, akivel gyorsan meg is etetünk egy hideg tejberizst. Mielőtt indulnánk még bevárjuk Noszik Janit is. Később, a nagy fánál jobbra eszembe jut Andris, valamelyik évben ő eddig jutott, de most nincs erről szó. Beérünk Némeába, ez a matematikai féltáv, máskor itt szokott esteledni, most meg már éjszaka van. Valahogy más az egész. A templom előtt tér mintha kisebb lenne, a tömeg meg nagyobb, idegesít a sok ember, még a szagok sem jók… Szó szerint fáj a szívem, hogy Attila ide nem fog befutni, őgyelgek, bambulok. Andrisra nem is emlékszem, hogy mikor jön. Aztán észreveszek egy ismerős arcot a masszázságyon a másik Jani az, Szlovákiából. Nemigen élvezi a gyúrást, próbál mesélni, kevés sikerrel. Szerencsére gyorsan odaérnek a kísérői, átadom nekik a helyet. Az egyik asztalnál egy hatalmas kartondoboz teli valami fekete kis aszott bogyókkal, kecskeszar-gondolom…de nem, mazsola! Belekóstolok, a világ legfinomabb mazsoláját találtam meg, két marékkal falom. A néni olyan boldog ettől, hogy összecsapja a kezét, megölel és ad egy teli pohárral. Legalább ő boldog itt ma! Közben lejár a szintidő. Rá egy percre sietve érkezik Sanyi bácsi, random felkap valamit az asztalról, mosolyogva int nekünk és már el is tűnt az éjszakában… Döbbenetes!  Megkeressük az autónkat a sötétben, a benne magányosan ücsörgő Attilával, kis mosollyal az arcán újságolja, hogy ki tudott szállni és már evett is valamit, de a lábai még mindig görcsölnek… Még egy marék Kálciumot diktálok belé, úgy tűnik már sosem fog visszatöltődni :-/  Gurulunk az éjszakában. Erre ritkábban vannak települések, tényleg a nagy semmiben megyünk. Földút következik, egyesben cammogunk a futók mellett, bár nincsenek valami sokan. Hová lettek? A kocsiban is csend van, Edináék el-elszundítanak, Attila is még csak épp, hogy magánál van, porfelhőn át bámulom a sötétséget…igazi Spleen ez! Malendreniben egy kis élet fogad minket, valamennyien kiszállunk, bemegyünk a tavernába. Legnagyobb meglepetésemre a csupa izom argentin lány ücsörög pokrócba csavarva és kérdezi, hogy Spártába megyünk-e. Hűűű, pedig ő annyira erősnek tűnt… Attilának kedve támad enni, ennek igazán örülök, szuvlakizunk, várjuk Andrást. Várunk. Közben megtudjuk egy cuki idős bácsitól, hogy ő Ausztráliában élő görög  és csak vakációzni jött haza, öt hónapra…besegít a családi tavernába J Szeretem a görögöket! Nézegetjük az óráinkat, várunk. Idegeskedünk, hol járhat András. Fontolgatjuk, hogy visszamegyünk, hátha szemből megtaláljuk. (csak utólag jutott eszembe, hogy András IPadje a csomagtartónkban csücsült, szóval simán megnézhettük volna a nyomkövetőjét…) Majd ezt elvetettük, várunk. Végre jön Andris, (mint kiderült , egy teherautó platóján szunyókált egyet) egyenesen a tavernába jön, kér egy hideg sört, szigorúan Alfát. A kocsmáros sugárzó arccal mondja, hogy ő az első futó, aki sört kér! Fizetni nyilván nem kell. Valamikor itt volt az, hogy Andrisnak megvilágosodott, hogy mi most akkor őt kísérjük. Hogy őt idézzem:”Ti most majd szo..játok magatokat velem egész éjjel és holnap?” Én azt gondolom, hogy „hiszed te, úgyis kinyír a meleg holnap. Ülsz te még a kocsinkban…” –mert ilyen kedveseket gondoltam. Hát itt nem adtam volna egy szakadt öt euróst, hogy András célba ér.. Na, de megyünk is. Tekergünk a sötét hegyeken (Egyszer de jó lenne itt világosban is menni, csodaszép lehet a táj!) Hajnali kettő után érünk Lyrkiába. Ez nagy kedvencem szokott lenni, a világ legjobb szuvlakiját itt készítik. Most még ehhez sincs kedvem. Várjuk Andrást, aki ismét sört kér és roppant szomorú, hogy nincs Alfa és így kénytelen valami német vackot inni. Nem is issza meg. Következik Kaparelli, előre szólok a többieknek, hogy ide rémálom feltekeregni. Az első utcát rögtön el is vétem, Attila felajánlja, hogy átveszi a kormányt. (úgy érzem, kezd jobban lenni….) A kis térre egy millió%-os emelkedőn kell felmenni, majd vakon azonnal balra fordulni. Természetesen suhancok állják el az utat motorral, kb 10centire satufékezek le előttük. Attilának kiegyenesedik a haja, majdnem kiabál, ő azonnal átveszi a volánt! VéghAtti menti meg a helyzetet azzal, hogy kiszáll és „megtisztítja” nekünk az utat. Ezt leszámítva helyes kis falu ez, van itt egy kedves templom a főtéren. Valamelyik évben felmentem a toronyba (kinti csigalépcső vezet fel, ipari mennyiségű galambürülék közt) és pont mikor felértem kondult meg az éjfélt jelző harang a fejem mellett…fincsi volt) De most hajnali három van és én nem megyek sehová, a kocsit örzöm Attilval, hallgatom a morgását. Bevárjuk Andrist, aztán megyünk. Felhívjuk Noszik Janit, hogy ő merre jár, megvárjuk-e, van-e kísérője. Végül abban egyezünk meg, hogy mi megyünk Andrással. Később sajnos, ő is kicsúszott az időből. L Tekergünk fel a szerpentinen, megállunk az U kanyarban. Ez ismét egy nagy kedvencem. Meseszép hely. Félúton egy ezerméteres csúcs felé, ücsörgünk Edinával egy nagy kövön és bámuljuk a szemközti hegyet a telihold fényénél.  Wow! Szeretem Görögországot! Látni, ahogy a szerpentinen lassan közelednek a fejlámpák. Elmosolyodok, mert eszembe jut, hogy Andrást ugyan nem fogjuk látni, mert ő lámpa nélkül jön. J A nappali hőség után hihetetlen, de mi itt vacogunk. Végre jön András, lefekszik a kis nyugágyra és megkér, hogy 12 perc múlva keltsük fel, ja és egy meleg kávét is kérni fog majd… 29 perc van a szintidőig…András nem egy ideges természet… J ezután következik a hegy, mi megyünk át alatta, tovább a következő ponthoz. Sagasban erős szél fogad, bámulunk fel a böszme nagy hegyre, látszik, ahogy lassan ereszkednek a fejlámpák a szerpentinen. Durván magasról jönnek. Atti nagyon elmélázik valamin, de csak annyit mond, hogy nem vidám dolog lejönni. Én meg arra gondolok, hogy Andrisunk már biztosan az amcsi csajokkal tejeskávézik és ha van egy kis esze, akkor ott is marad… J Hát nincs, mert nemsokára hozzánk ér, követjük vissza Nestániba, majd bele a tripolis síkságba. Nálam ez szokott lenni a mélypont. Más éveken a sötét éjszakába megyünk bele, nem történik semmi, néha van egy kis alvó település. Órákon át megyünk a sötétségben. Ekkorra a mezőny is szétszóródik. Olyan ez, mintha Mória bányáiba ereszkednénk le.. csendesen mondom is, hogy „Jóbarát”… aztán csak a nagy semmi jön, furcsa hangok, neszezés mindenfelől, be nem azonosítható fények…mindjárt jönnek az orkok, vagy valami még annál is szörnyűbb. Ha nekünk nem is, Andrásnak bizonyára jön és majd elválik, hogy lesz-e belőle Fehér Gandalf?! Én mélázok, többiek szunyálnak, András harcol… Én mélázok, egyik pontba érve spontán elalszom és arra ébredek, hogy Atti felkiált hátul: Itt van Andris és már ki is ugrott, adja neki, amit kér. Mi van? Hol vagyunk? Ki vezetett idáig? (kik azok a britek?) ..és mióta pirkad? Megyünk tovább, virtuálisan pofozgatom magamat. Edinának mentő ötlete támad: Mossunk fogat! Szuper, ezt egybekötöm egy hidegvizes mosakodással, álmosság bye-bye! Többiek is magukhoz térnek, Attila egész jól van már, minden összeszedett erejével Andrisra koncentrál, mindenhol kiszáll, azon agyal, mivel segíthetnénk őt. András jeget kér, (reggel nyolckor, 22 fokban…) így előrerohanunk a spártai főútra jégért. Mire visszaülnék a kocsiba, már Attila ül a volánnál, aha, szóval, tényleg jól van! Mostantól átveszi az irányítást, mi csak utazunk vele. Jön második Zevgolatio, Tegea és a spártai főút, végre! Eddigre már majdnem 11 óra van (a szintidőhöz képest már közel egy óra előnyünk van), süt a nap, de mivel ez egy 600m-es fennsík annyira nincs hőség, mint tegnap ilyenkor. Igaz, ez csak ránk érvényes, a futók ismét szenvednek a melegtől. A BP kútnál beülünk a kávézóba, itt úgysem frissíthetjük Andrist. (mondjuk, amúgy sem, mert az ő rajtszáma és a kocsin lévő szám nem egyeznek…) Ezt ő másként gondolja, mert berobog hozzánk és mielőtt a kőpadlóra fekve elájulna kér egy vaníliás jégkrémet. Ez a verseny szigorú őreinek sem kerüli el a figyelmét, feldúltan jön be az egyik főnéni, hogy mi itt nem segíthetünk a futónak! Én mutatok a földön fekvő, kezeit mellkasán összekulcsoló Andrisra, és legártatlanabb arckifejezésemet elővéve magyarázom, hogy pihen. Mire ő: Itt nem lehet neki, feküdjön le kint! Tetszik tudni-magyarázom-itt hideg a padló… Közben Attila is, aki megtöltötte András kulacsát jéggel, visszafordul az ajtóból és eldugja a kulacsot kint. Valamennyien Andrást nézzük, aki szabályos mellkas mozdulatokkal kísérve szundít. Végül a főnéni úgy dönt, hogy lejárt a 12 perc és felkelti emberünket. Mi mondjuk emberünknek, hogy az ajtótól balra találja a kulacsát, a fagyit meg majd visszük. A nénitől kedvesen elbúcsúzunk és robogunk András után, vaníliás jégkrémmel a jeges ládánkban. J Dúrva emelkedővel kezdődnek a hegyek, tekergünk,fel-le, jobbra-balra. Tűz a nap, meleg van, sehol egy árnyék. Kezd mindenki kitikkadni. Más éveken itt szoktam betenni a vidám zenéimet és lehúzott ablakkal, hajat lobogtatva teli torokból énekelni. Tavaly Attila együtt haladt Szőnyi Ferivel, így sokszor találkoztunk Gyurival, emlékszem mennyit röhögtünk. Már kínunkban, fáradtságtól leszívva. De idén más a hangulat, Attilák önmagukba gubózva hallgatnak nagyokat, Edina néhol szundít, én pedig egy röpke mosollyal elkergetem a Disney slágerek adta hangulat lehetőségét. Lassan haladunk, kínzó a meleg, mindenünk ragad, mélázunk. Én leginkább azon, hogy András egyik vállára képzelem az Akaratot, talán Egót, amint ostorral a kezében, üvöltve hajtja Andrást: Gyerünk, meg tudod csinálni, ne foglalkozz a fáradtsággal, fájdalommal, meleggel, ezért jöttél, ne légy puhány!!! Ostoroz, ostoroz, csatt-csatt! A másikra pedig a tiszta Tudatot, aki lazán könyökölve, szájában fűszállal hanyagul csak ennyit mond: Menjél csak, ha úgy érzed ez tesz boldoggá. Én addig elnézem a repkedő lepkéket és a hegyek vonalát. Ezen azért jót derülök, de elmondani nem merem, mert félek-kiraknak. J Azt azért be kell ismernem, András „ostoros embere” elképesztően erős, már közel másfélóra előnye van a szintidőhöz képest. Attila sokszor kiszáll, ahol csak lehet jeget tesz a kulacsába, meg mindenkiébe, aki körülötte fut. Imádom azokat a hálás arcokat! Egy kis ázsiai emberke hevesen tiltakozik a jégre, percekig bámulunk utána…gondolom, nem akar doppingolni. Hihihi! Kettő körül érünk az emlékműhöz, innen már bemegy-mondják Attilák, és nekem eszembe jut, hogy éjszaka nem sok esélyt adtam volna ennek. A mustár színű háznál már minden bajom van! Érthetetlen, hogyan bírnak a többiek az autóban ülni, én itt már tombolni szoktam, nyitott ajtókkal zenét üvöltetni, énekelgetni, szívet lelkesen dobogtatni, önfeledten örülni. Nehezen bírok a szomorú hangulatú autóban maradni, kiszállok Taygetost bámulni. HAHÓ! ÖRVENDJETEK, JÖVÜNK!!! Attila jön utánam, nekem meg mi a bajom? Majd kiugrok a bőrömből az örömtől-mondanám, de tudom, hogy Ő meg nemigen…borzasztó kettős állapot ez! Fél négyre érünk a Shell kúthoz, döbbenet, hogy két óra a szintidőig!! És Adrisunk csak gyorsul! Úgy tűnik, száguldunk le a hegyről, már látszik Spárta. (Igaziból még nem, de én már látom, remeg minden izmom, ÖRVENDJÜNK!!!!) Még egy utolsó idegtépő várakozás az Evrotász előtt, még feltöltjük Andris kulacsát jéggel, Attila taposs bele, menjünk már! Attila bizonytalankodik, hogy merre is kéne menni, én meg majd belehalok, nyomom a kocsi padlóját, padlógáz, ne szarozz már!!! Lassan haladunk, elég erős a forgalom, nekem többször leáll a szívem, már alig látok, szédülök, ÁLLJUNK MÁR MEG!!! Végre. Kiszállunk, én futnék a szoborig, de mi gyalogolunk, hát ezt nem lehet kibírni, ÁÁÁ! Odaérünk. Megszólít egy hölgy, aki felismert tavalyról a mistrasi szállodából, mik vannak! Azért van kint az egész város, mert várják a spártai futójukat. Öten indultak, de csak egy fog beérni. Szóval, a tömeg sincs jobb állapotban, mint én… András, hol vagy, lerágom az ujjaimat! A hangosbemondó már harsogja: Andeász Ló (alacsony András, hihihi!) érkezik, de hol, könyörgöm, hol?!?!? LÁTOM! Már mindjárt itt van. Attilához érve megölelik egymást, tudom, Attilának is könnyes a szeme a szemüvege alatt… Tuti, hogy nincs nálam boldogabb ember!!! Andris az, mondjátok, de lópikulát, ő legfeljebb fáradtabb lehet, de boldogabb biztosan nem! Megyek fel utána a lépcsőkön, próbálom fotózni, de a buta tömeg elém áll és az én kezem is remeg. Jaj, de megölelném most! MEGCSINÁLTA, az anyját, ezt megcsinálta!!!

Lehetne itt is vége, de ami ezután jött...!

A szállásunk fent van, Mistras faluban. Ez egy bűbájos kis település a Taygetos oldalában. Kövezett kis utcák, hangulatos tavernák, narancsfás kertek. Van ott egy étterem, ahonnan minden évben viszek a szállodánkba vacsorát, isteni finom! Tavaly azért kaptam ajándékba házilag készített olivaszappant, mert sikerül Attilának a verseny, az idén meg azért kaptam redukciót, mert nem. J És természetesen visszavárnak jövőre is. Szeretem a görögöket! Ha van bármi pozitív abban, hogy Attila nem ment végig az idén az az, hogy nem nyüszítve-forgolódva töltötte a szombat éjszakát. Én legalábbis örültem ennek. Másnap reggel pedig az a mennyei reggeli várt mindeket, házisütésű kenyérrel, narancskuglóffal, fügelekvárral… Szeretlek Mistra!

Vasárnap ebéd a spártai „méhörrel”, azaz major angolul, tehát polgármester. Az idei helyszín egy hangulatos kis étterem, a Taygetos árnyékában. A futókat pár kis apróság (olivaolaj, narancslé, stb), köztük a célba érteket fantasztikus képek várják. Az étel finom, a zene ókori. Komolyan, ókori hangszereken játszanak, (na, ennek Anita nem örült annyira, hihihi) teknőspáncél lanton, hatalmas csigából készült fúvósmicsodán, kifeszített bőr dobon. Nagyon-nagyon hangulatos volt. A zenészek előtti asztalnál a dél-amerikaiak ültek, akik hamar ráéreztek a zenére és táncra perdültek. Mi meg azon kaptuk magunkat, hogy törött lábú koreai táncol illuminált lengyellel, vidám brazil mezítlábas magyarral (ez én voltam J). Bélának nagyon tetszett, azonnal felkérte Szilvit, aki egy csinos fehér térdzokniban ropta. Aztán valamennyien vonatoztunk az asztalok közt… Mit mondjak? Fergeteges volt! Mikor megálltam szusszanni egy kicsit három kedves kis tajvani jött oda hozzám fotózkodni. Ölelgetnek, mosolyognak, gratulálnak bőszen. Kérdem, hogy mihez? Hát, a rekordhoz! Mi van? Mit gondoltok, ki vagyok-kérdem. Hát, Lizzy mondják csupa vigyorral. J Szóval, most pár tajvani büszkén mutogatja otthon bekeretezett képét…velem. J

Hétfőn egésznapos henye, este kimentünk naplementét nézni, über romatikus volt! Majd ünneplőbe vágtuk magunkat, irány a záró buli!. A meghívón az állt, hogy megjelenés nemzeti viseletben, illetve az alkalomnak megfelelően. Szóval, láttunk tiroli bőrnadrágot, japán kimonót és annak férfi változatát és vietnámi ruhát. Elképzeltem, hogy milyen csinos is lenne Szilvi valami zalai ruhácskában, Béla bőgatyában, Attila Atillában. Vacsora közben átadták az érmeket. Idén is meghatódva néztük Szilvit a színpadon és szinte mindenki állva tapsolt Sanyi bácsinak. Sajnos meglepően gyorsan a névsor végére értek.. :-( Aztán megköszönték a részvételünket a szervezők és elhagyták a színpadot. Na, ekkor vették  birtokukba a dél-amerikaiak. Négyen felpattantak és önfeledt bulizásba kezdek. Gyorsan csatlakoztak még hozzájuk jó sokan, a végére vagy százan énekeltük a YMCA című örök darabot. A gipeszelt lábú koreai, a kimonós japán, a sánta görög, a főszervezők és kísérők. Alig fértünk el a színpadon. Mikor lementem lihegni, megláttam a brazil lányt, odamentem hozzá. Mondom neki, hogy nagyon szurkoltam nekik. Erre megölet és megköszönte. Mondtam, hogy sajnálom, hogy nem sikerül végigmenni. Ő meg a ritmusra rugózva, kezében borospohárral vidáman csak annyit mondott: Dont worry! Mondta Ő nekem! Hiába, ez dél-amerika!!! Együtt mentünk vissza bulizni. Nemsokára görög dalok csendültek fel. Már csak ez hiányzott! Szervezők és versenyzők egymásba kapaszkodva táncoltak és énekeltek. Ezt már András sem bírta ülve nézni és felpattant. Ott ropta öltőny-nyakkendő-mellényben a szervezőkkel és „Szeppóval” (Balázs tudja, hogy kell írni ;-))összeborulva Zorbáztak. Csuda látvány volt! Ezt biztosan nem felejtem el soha! Szeretem a Spartathlont!

Zárásként hazafelé menet ismét egy tengerparti szállodában aludtunk, teliholdas éjszakában, morajlás mellett… Görögország, szeretlek!

 

„…boldog ember az, aki az élet minden pillanatában képes meglátni a jót és örülni.”