Megújul az Edzésonline! Az új oldalakat és funkciókat elérheted ha ide kattintasz!

Már 39 146 421 km-t sportoltatok
Spartathlon 2012.
Nemeaig
ultrafutó a kedvesem | 2009-10-12 01:37:48 | 9 hozzászólás

Sűrű folyamként kavarognak bennem az érzések a Spártathlon óta. Nem gondoltam volna, hogy nem fog menni leírnom a kint történteket, hiszen akkor és ott nagyon is tudtam, hogy milyen érzés jelen lenni. Emlékszem hogyan váltakoztak bennem a különböző érzelmek a kezdeti izgatottságtól az aggódáson át az eufórikus örömig. Valahogy mégis többet adott ez a verseny puszta élménynél, de ezt még mindig nem tudom megfogalmazni…

 

Mint a mesében, hárman indultunk útnak. Apukámat vittük magunkkal, mert Attila úgy gondolta, nyugodtabban tud futni, ha nem egyedül kolbászolok a nagy görög éjszakában és az Athénból kifele vezető úton. Megjegyzem, utóbbiban igaza volt…

Hétfő délután indultunk Pestről, Rácalmásnál felvettük az apukámat és irány Athén. Kedden délre a szállásunkon voltunk Gliffadában. Csütörtök este átmentünk a London Hotelbe, ahol a hivatalos eligazítás után a Löw Andris tartott egy „nemhivatalosat”. Az ember, aki már tizenegyszer vágott neki ennek a távnak, és aki egy fejjel magasabb nálunk (nálam kettővel) ott állt valami fa alatt és mi csendben hallgattuk.. a fényképeken látszik, ahogy felnézünk rá. Innocent Hááát, nagyon bánom, hogy nem örökítettem meg kamerával azt, ahogy kb. tíz percben összefoglalta a verseny útvonalát. Felejthetetlen volt. 

 Nem emlékszem, hogy mikor keltünk péntek hajnalban, de borzasztó korán volt. Hat után nem sokkal már az Akroplisz lábánál voltunk, kellemesen hűvös időben sétáltunk fel a színház előtti térre. Talán csak egy busz ért oda előttünk, így nem sok ember ténfergett a márványlapokon, de a hangulat így is bizsergető volt. Aztán percől percre többen lettünk, betöltötte a levegőt az izomlazító krém szaga és az izgatott beszélgetések duruzsolása. Mindenki fényképezkedett, az emberek öleléssel, vállveregetéssel lelkesítették egymást. Emlékszem a lengyelekre, akik egy körbe szorosan összekapaszkodtak és előrehajolva egyszerre kiabáltak valamit, csak annyit értettem, hogy Spárta és Leonidász…na, itt már erősen libabőrözött a hátam. A szpíker folyamatosan mondta a rajtig hátralevő időt: 20 perc, 15, 10, 5… eddigre mindenki elkészült a kenekedéssel, rajtszám igazítással, elcsattantak az utolsó képek. Megható volt látni, ahogy a magyarjaink végig kezet fognak egymással, összeölelkeznek. Végre én is Attilához jutok, szorosan megöleljük egymást, szeretnék valami okosat mondani, de inkább csak szorítom, szorítom, nem akaródzik elengedni. (Amióta ismerem erről a versenyről álmodott, erre készült legalább három évig. Emlékszem, az első nekem írt levelei közt volt a Korányi Balázs 2005-ös beszámolója, borzasztó volt! Tényleg. Még azt írta Attila a beszámoló mellé, hogy ha elolvasom meg fogom érteni, hogy miért szeretné lefutni ő is. Nem értettem. Aztán a tavalyi UB után olvastam el újra a Balázs beszámolóját, már teljesen más szemmel, úgy is borzasztó volt… Végül az idei UB-n megértettem. (aki olvasta a beszámolót, megérti..)) Tudom, hogy felkészült, hogy erős fejben és testben is, de azt is tudom, hogy ez a Spártathlon! Örülök, féltem, szorítok neki, aggódom.. minden, csak elengedi nem akarom! De eljön ez is, megszorítja a kezem és indul a rajtvonalhoz. Én beélesítem a kamerát és gyorsan keresek egy jó helyet, ahonnan megörökíthetem a rajtot. 5, 4, 3, 2, 1..RAJT! Elindul a párszáz láb, fél perc alatt kiürül a tér. Meglepődök, mikor a futók háta mögött sétáló kísérők közül szaladva tör utat magának egy versenyző.. de hisz, ez a Végh Attila, biztos pisilni volt - mondja apukám. J Apuval visszafordulunk egy kicsit az Akropolisz felé, bámuljuk a kivilágított oszlopokat…fura..Pheddipidész nem láthatta őket, mikor ő indult el Spártába még nem állt a Parthenon a hegyen. (azt pont a maratoni csatát követően építették hálából az Athéniak). Az autóknál találkozik a magyar kísérők kis csapata, megbeszéljük, hogy utánunk jönnek a többiek, irány az 5. frissítő pont, Elefsyna. Attila az összes frissítő pontot betáplálta a GPS-be, a kütyü odavezet mindenhová, mondta. Ugyan én a térképben hiszek, de most GPS-re hagyatkozva elindulunk, mögöttünk a többiekkel. Talán ha ötszáz métert teszünk meg, mikor sikerül rossz helyen befordulnunk. Újratervezni nem tud ez a vacak, csak azt mondogatja, hogy letértél a helyes útvonalról. Anyád! Yell Újraindítom, mondja tovább az okosságait: fordulj a harmadik utcánál jobbra. Egyirányú utcában haladunk előre, első, második, ha.., nincs harmadik, mert zsákutca! Újabb anyád. Négy magyar frissítő autó tolat legbelebb Athénban. „Letértél a helyes útvonalról.” Újabb anyád. Kikapcsolom, újraindítom, lesek hátra, hogy a többiek nem vesztek-e el. Miközben átmegyünk egy nagyforgalmi úton emlékeimben feldereng, hogy előző este megnéztem a térképen, hogy melyik út vezet Korinthos felé..hát ez az út. Persze visszafordulni nem lehet, egyirányú utcák tömkelege, péntek reggeli belvárosi dugó…letértél a..anyád..újraindít..letértél a..anyád! CryMire rákecmergünk a gyorsforgalmira már csak egy magyar kísérőt látok magunk mögött. Csak remélni tudom, hogy a többiek okosabbak voltak és a Korinthoszt, jelző táblákat követték és nem minket. Döbbenetes dugó, a bukósisak nélküli robogósok életveszélyesen szlalomoznak az autósok közt. Legalább egy órába telik mire elérjük az autópályát. Ez persze semmi másból nem derül ki, csak hogy a kétszer három sáv közt bokrok nőnek, lépésben vánszorgunk. Még itthon megbeszéltük  Gandival, hogy időnként üzenetben jelentkezem, hogy merre járnak a fiúk. Hát én most innen jelentkezem, hogy dugózunk már két órája, a fiúk már túl lehetnek 20-25km-en. Az elefsinai frissítő már bezárt mire odaérünk, a hatodik is. Lessük a nyilakat az aszfalton, keressük a futókat. A nyolcadik frissítő körül (32km) megtaláljuk a hátsó szakaszban futókat, a kilencedik körül már magyarokat is látunk, de hol fut Attila? Előveszem a kamerát, filmezem az utat és mit látok, a legszebb pár fehér térdzokni fut az út szélén! 10,25 van, tízes pont, 38,8km-nél járunk, megtaláltuk! Megállni sajnos nem tudunk, mert olyan kicsi a hely, így gurulunk tovább. Nini, itt áll az út szélén a Mogyis autó (Németh Zoliék frissítője), örülök, hogy megvannak, hogy sikerült kikeveregniük a városból. Mi is keresünk egy helyet, szeretnék végre pár szót váltani Attilával, nézem az itinert, túl van a maratoni távon, nézem az órám: elmúlt 10:40, ez túl gyors és a nap is süt! Akkor ér oda Attila, látom rajta, hogy fáradt..FÁRADT! Ő is mondja, hogy meleg van, de lassítani nem szeretne. Elkezdek aggódni, pedig tudom, hogy nem szabad, de még elevenen él bennem a tavalyi UB, és azt is tudom, hogy még alig kezdődött el ez a verseny. Persze igyekszem nem mutatni az aggodalmamat, megyünk előre és bevárjuk, ahol csak tudjuk. A hőmérő szerint ugyan nincsen túl meleg (25-27C), de itt a betonon a sziklák szélárnyékában igencsak meleg van. A sorrend mindenhol ugyanaz: elől jön a Józsi, mögötte az Ernő és Attila. Tapsolunk, szurkolunk mindenkinek. Ernő kérdezi, hogy merre vannak az általam beígért felhők, reggel még megvoltak. A Józsi visszakiabál, hogy neki ugyan nem kell, ő bírja ezt az időt. Nem emberből van! Időre érkezik Attila is, int egyet, látom, hogy nagyon befele figyel, nem jó jel…óó, hol vagytok felhők?! (Tudom, hogy hülyén hangzik, de én egész péntek délután és éjszaka felhőket szuggeráltam.) Háromnegyed dél körül érünk a tizenötös f.p.-hoz, persze megállni itt sem tudunk, így kényszerből tovább megyünk és az út szélére húzódunk. Egyszer csak lelassít mellettünk egy rendezői autó és nagyon szigorú tekintettel megkérdezi egy hölgy, hogy mi mit csinálunk itt. Még élénken él bennem a csütörtök esti eligazítás, ami szerint tilos frissítő pontok között megállni, ezért szemrebbenés nélkül mondom, hogy eltévedt autós frissítőtársunkat várjuk. A hölgy visszakérdez, hogy milyen autóval van. Hmm, fekete Ford vágom rá rögtön. Elkezdi bújni a lapjait, majd azt mondja rendben, de menjünk vissza a f.p.-ra, ott várjuk meg. Beszállunk a kocsiba, mondom apukámnak, hogy most alibiből muszáj visszagurulnunk a ponthoz. Megállni még mindig nem lehet, ezért egy hirtelen mozdulattal lefordulunk a tengerparti útra és láss csodát, egy magyar rendszámú fekete Ford  parkol az utca végiben! Kiszállok, keresem az utasokat. Mosolygós fiúk integetnek a tengerből. Megbeszélem velük, hogy ők az alibink, ha már így alakult hazudjuk ugyanazt a rendezőknek. Vissza az útra, Attila már elment. Miközben megyünk előre eszembe jut, hogy nem kérdeztem a magnézium-kalcium tablettákat bevett-e, az UB-n ez az én feladatom volt. Mikor utolérjük kikiabálok neki, de a gyenge bólintás nem győz meg…nagyon fáradtnak látom.  Nagyon féltem… hogy fog kitartani az ereje Spártáig? Annyi rossz dolog történt vele az elmúlt pár hónapban, a Spártathlonon nem érheti kudarc! Azt nem hiszem, hogy bármikor is feladná, de mi van, ha kifut a szintidőből, vagy elájul és kiveszik a rendezők..?... ezen tipródok miközben megérkezünk az olajfinomítóhoz és leparkolunk a bokrok mögé (19.f.p., 70km, 13:30). Újabb üzenet Gandinak, közben mások is írnak, Attila túl gyorsan halad, már otthonról is aggódnak. Hosszú idő telik el, nem látok egy ismerőst sem, viszont megfájdul a fejem, iszonyú büdös van. Végre meglátom a Józsit, már Attila sem lehet messze. Sétálva hagyja el a frissítőpontot, rágcsál valamit, ez jó; viszont a fáradtság még jobban látszik rajta. Elhatározom, hogy a csatornánál mindent elkövetek, hogy beszélhessek Vele, mert érzem, hogy a 80.km-ig nem bírom ki. A csatornánál, hogy ne szúrjunk szemet a rendezőknek, viszonylag messze parkoljuk le az autót, én Attila elé megyek. Együtt sétálunk át a hídon, mintha sántítana, de nem mondom, mert annyira örülök ennek a pár percnek, mondogatom Neki, hogy ez már a Pelopponészosz. De már vége is hídnak, Ő megy tovább én meg a türkiz vizet bámulva bandukolok vissza az autóhoz. (ismét elmélázok a történelmen: Pheidippidésznek még nem kellet híd, a csatornát jóval később, Nagy Sándor parancsára kezdték el ásni…) Az autónál apukám fogad láthatóan fellekesülve, láttam-e – kérdi - , hogy a hidat magyar mérnökök tervezték és I. Ferenc József avatta fel? Hogy jön ez most ide?! Nézek rá csodálkozva, mit érdekel engem, csak menjünk már a konzervgyárhoz! (Két nappal később visszafelé menet eszembe jut és akkor már büszkeség tölt el..Embarassed)

A konzervgyárnál iszonyú tömeg vár. Ez az első hivatalos frissítő, ahol a kísérők találkozhatnak a futókkal. (22.f.p., 80km, 14:40) Itt találkozom először és utoljára a Németh Zoliék frissítőivel, váltunk pár szót a Mónikával, megbeszéljük, hogy kivel mi van. Látom elfutni a Józsit, hihetetlenül jól néz ki, Eusebiót, ő kevésbé, aztán jön Kuryllo, ő határozottan rosszul van. Ó jaj, mi van itt ma, és mi jön még?! Toporgok, mászkálok felalá, mikor jön a Kedvesem? Nem messze apukám próbál parkolóhelyet találni a bálnával, pont akkor nézek oda, mikor egy szűk kis helyre tolat lefelé, a kocsi eleje szörnyű zajjal fennakad…Attilának majd nem mondjuk meg… Ő közben már meg is érkezik, felkapkod ezt-azt az asztalról és megy tovább. Sétálok mellette, most még feltűnőbb a sántítása, szóvá is teszem. Meglepődve nézi a lábát..most, hogy mondom…nincs lehetőségünk megvitatni, mert a szigorú rendező hölgy megint megtalál, kiszól a kocsiablakból: nem szabad a futó mellett gyalogolni. Megállok, Attila sántikál tovább, mielőtt elfordulna a kanyarban még látom, hogy újra futni kezd. Gyerünk Kicsim, menni fog!!!

Az ősi Korinthoszig kis mellékutakon tekergünk, itt valóban sokat segít a GPS, az útra festett sárga nyilakat nem lenne könnyű autóból észrevenni, nagy a por, itt-ott földes az út. A korinthoszi akropolisz fenséges falai messziről látszanak, de jó lenne egyszer felmenni oda..az álmodozás nem tar sokáig, most Korinthoszban keveredünk el, míg apukám próbál kitolatni egy teherautóval eltorlaszolt kis utcából én szaladok, hogy nehogy lemaradjak Attiláról. De úgy látszik elszámoltam magam, mert bő fél órát ácsorgok egy édesen szundikáló kutya mellett, mire feltűnik a Kedvesem. (26.f.p.,93km, 15:58) Ugyan tagadhatatlan a fáradtság az arcán, de a mozgása valahogy összeszedettebb, már nem is sántít, a nap is lemegy már csak  egyszer. Kezd visszatérni a remény!

Na, innen tényleg kalandos továbbhaladni, sokszor olyan szűk földúton megyünk, hogy csak remélni tudjuk, nem jön senki szembe, mert itt nincs hova félreállni. Olajfák mindenütt, elágazások jobbról-balról, tiszta labirintus. Aztán jön egy falu egy frissítővel, Attila mintha megint rosszabbul lenne, bíztatom, pár óra és lemegy a nap. De itt mindig van valami újabb nehézség: a csatornától idáig a völgyben tekergő út innentől elkezd a hegyoldalakra tekeregni. (Az egyik frissítőnél egy idősebb görög házaspárral találkozunk (Spártáig még jó párszor összefutunk), a fiukat kísérik, megható, ahogy az édesanya mindig keresztet vet a fiára. Később megtudom, hogy valami kis faluból jöttek, ahol hagyomány lefutni a Spártathlont, a fiú nem futó…hobbi szinten sem…) emelkedő, frissítő, emelkedő, falu, emelkedő, az olajfákat felváltják a szőlősök. Attila csak jön töretlenül, nem látok rajta változást, de már az bíztató, hogy nincs rosszabbul. Közben lebukik a nap a hegyek mögött. Így érünk az ősi Némeába. (35.f.p., 123,3km, 19:26) Ez egy kis tér egy templom előtt, asztalok a frissítésnek, padok, székek sorban, idősebb helyi asszonyok ücsörögnek, beszélgetnek. Itt van masszőr is, matracok a földön, szól a zene. Olyan érzésem van, mintha egy ispotályba kerültem volna. Az első ember akit meglátok Eusebio. Ül egy széken, épp akkor húzza le a zokniját, ami foltokban véres. Elég csúnyán feltörte a lábát a cipő. A kísérője lekenegeti, leragasztja a sebeket, tiszta zoknit ad neki, majd Eusebio visszaveszi a cipőjét. Mindezt olyan hihetetlen nyugalommal, megadással, alázattal teszi. Feláll, lép párat, látszik, hogy fáj neki minden mozdulat, majd sóhajt egy nagyot és elindul…csak bámulom…aztán fekszik ott egy fiú magzati pózban összekuporodva, a frissítős lányok takargatják, van már rajta vagy három pokróc. Egy másik futónak a vádlijait masszírozzák, igen „savanyú” képet vág hozzá. Többen ücsörögnek a székeken, ennivalót kanalaznak, kísérőikkel beszélgetnek. Elcsigázott arca van itt már mindenkinek. Apukám mond valami olyasmit, hogy ez már féltáv, de én csak nézek rá értetlenül…én azt gondolom, az valahol a Spártába vezető főúton van. Ezt meg ő nem érti, mindegy. Attilát nem is látom megérkezni, egyszer csak ott áll mellettem. Nyúzott, próbál enni a meleg ételből, de hírtelen a kezembe nyomja a tányért és elrohant wc-t keresni. Csak nem hasmenés?! Elég ijedt arccal tér vissza, nem hiányzott ez neki… kérdezgetem, hogy van, nem jól-jön a válasz, de semmi több. Kezébe adom a fejlámpát, elkísérem még egy darabon, aztán eltűnik az a szürkületben. Nehéz szívvel engedem el, nyomasztó lepelként nehezedik ránk a sötétség…

2012-10 hó (1 bejegyzés)
2010-07 hó (1 bejegyzés)
2010-02 hó (1 bejegyzés)
2009-10 hó (1 bejegyzés)
2009-09 hó (2 bejegyzés)
2009-07 hó (2 bejegyzés)
2009-03 hó (1 bejegyzés)