Megújul az Edzésonline! Az új oldalakat és funkciókat elérheted ha ide kattintasz!

Már 37 399 165 km-t sportoltatok
Spartathlon 2012.

Nemeától

ultrafutó a kedvesem | 2010-02-15 12:41:20 | 6 hozzászólás

Tegnap megtaláltam a pendrive-omat rajta a beszámoló második felével...elnézést az 5 hónapos késésért! ..és, hogy nem lektorálta senki..

 

Némeai után a lejtő aljában még megállunk filmezni, majd sietünk a következő frissítőhöz.  Egy ötvenes úrtól, aki nagyon kompetensnek tűnik - kérdezem, hogy merre menjünk tovább, mert úgy hallom, innentől földút jön. Nem-nem, very good road, 100% asfalt – heves karmozdulatokkal megerősítve jön is a megnyugtatásnak szánt válasz. Ezt azért némi fenntartással kezelem, Attilának már mosolyogva mondom, hogy mi követjük Őt az „aszfalton” tovább. Persze nem kell csalódnunk a görögökben, mert alig megyünk 1-2 km-t (az amúgy valóban jó minőségű úton) földútra gurulunk és a GPS is közli, hogy az út nincs a térképen...nem mondod?! Gurulunk a sötétben, próbálom apukámat lassításra bírni, mert óriási porfelhőt csinálunk, persze hasztalan, szerinte minél gyorsabban megyünk, annál előbb túl vagyunk rajta…erre inkább nem mondok semmit. Attilát utolérve lassítunk, ami csak azért jó, hogy a gomolygó porfelhő egyszerre terítsen be mindhármunkat. Látva Atti bosszús pillantását behúzom a nyakam és csak remélem, hogy nem padlógázzal megyünk tovább. A következő frissítőnél (38.f.p., 132,6km, 20:24), egy meredek lejtő közepén egy szűk kis mellékútra parkolunk, az orrunkig nem lehet látni a portól. Apu az autóban marad, én kiállok a lámpákhoz. Eddigre már igen hideg van, 12-14’C körül; toporgok, ugrálok, a mellettem ácsorgó kísérő jót mulat rajtam (ő térdnadrágban, pólóban, láthatóan kellemesen érzi magát). Lassan telnek a percek, beszélgetni kezdünk, megtudom, hogy monakkói, kicsit el is csodálkozom, hogy ilyen jól beszél angolul. Közben megérkezik Attila, igen pipa a por miatt, amúgy jól van, a továbbhaladáshoz igyekszik megtalálni a halványan világító jelzőfényeket. Visszaszállok az autóba, megpróbálunk visszatolatni az útra, látom, hogy hátul nagyon integetnek, ezért kiszállok. Bizony az autó bal hátsó kereke a levegőben lóg, hatalmas gödör alatta – ha ide most bedőlünk, csak traktorral húznak ki. Előre kéne menni, de a kavicsos, homokos úton kipörög a kerék. Az egyik frissítő kopog be apukámnak: angolul, olaszul, németül vagy franciául beszél ön? (..ezek a görögök…) Franciául, mondja apu, mire az úr az összes végtagját felhasználva magyaráz ékes franciasággal. Egyszer csak nekiugrik az autó és már kint is vagyunk a slamasztikából, iszonyatos égett kuplungszagot hagyunk magunk után. Malendreniben hivatalos frissítő van, de Attila nem kér semmit, a vadul bicikliző gyerekeket kikerülve igyekszünk tovább. Lyrkia felé a GPS szerint ismét nem vagyunk az úton, már fel sem veszem… Narancsligetben haladunk, elhagyatott érzés lehet itt egyedül futni a sötétben, nagyon rosszul esik minden alkalommal Attilát elhagynunk, főleg, hogy látom rajta milyen fáradt. Lyrkia falu egy szép hosszú emelkedő után van, meg kell érte dolgozni. Hivatalos frissítő ez is (43.fp.,148.3km, 22:38), telepakolom a zsebem Mg és Ca tablettával és trappolok a ponthoz. Meglepetésemre Gyuri (Szőnyi Feri kísérője) ácsorog igen szontyolodott arccal a falnak dőlve. Elkergették az egyik pontról, így most nem mer csak a hivatalosaknál megállni. Már régóta itt van, a Józsit is látta elmenni, jól nézett ki, mondja. Aztán igen elcsigázott arccal érkezik Attila is. Eszik ezt-azt, beveszi a bogyókat és ballag tovább, sétálok mellette, próbálom megtudni, hogy van, de nagyon befelé fordult már. Ha ezt egyáltalán lehet fokozni egyre rosszabb elengednem. És még jön az a szörnyű nagy hegy is! Idáig is emelkedett már, de a Sangas csúcsáig már nincs lejtő…ha jól emlékszem egyenes sem…ez tulajdonképpen azt jelenti, hogy 20 kilóméteren csak felfelé haladnak a versenyzők. Kapareli faluhoz meredek emelkedő vezet, az utca teli van gyerekekkel, alig bírunk haladni, persze lefulladunk... apukám újból megpirítja a kuplungot, remélem, hogy elszáll a szaga, mire Atti ideér... Leparkolunk egy kis mellékutcában, felfutok a frissítőhöz; csodás levesillat fogad, rájövök, hogy éhes vagyok. (Hiba volt nem enni szuvlakit Lirkiában..) Kedvesek a nénik-bácsik, hívogatnak, egyek én is levest, de nincs idő, már jön Attila (45.fp.,153,9km, 23:25) a házi levesnek láthatóan megörül, váltunk pár mondatot, a következő frissítő már a hegy kaptatóján lesz. Erre az útszakaszra tisztán emlékszem a tavalyi bejárásból, akkor világosban jártunk itt és sokáig bámultunk le a völgyekbe...no meg felfelé. A hajtűkanyarnál ismét találkozunk a monakkói fiúval, azt latolgatjuk, vajon hogyan találjuk majd meg Sagas települést. Persze ismét előkerül egy segítőkész helyi frissítő, aki a cipőjével rajzol nekünk térképet a sóderbe. A lényeg, hogy az alagút után rögtön jobbra kell fordulni és ugyan az egy föld út, de egyenesen Sagasra vezet. Erre kíváncsi leszek. Jön Attila, iszik egy kicsit, találkozunk a csúcstámadás előtt! A mountain bascampon (47.fp.,159,5km. 00:31) az előző frissítőkhöz képest szinte tömeg fogad minket. Sok itt az autó, van teherautó, busz, TV stáb, emberek beszélgetnek mindenhol. Állok az ösvény aljában, nézek felfelé...az égbe vezetnek a halványuló pontok...hihetetlenül magasnak tűnik! (mert az is!!) Valahonnan tiszta angol szavakat hallok, kiderül, hogy britek a frissítő csapat tagjai. Hát, ez egy kellemes meglepetés, persze, rögtön beszélgetni kezdek velük. Az angolok nagyon jókedvűek, viccelődünk. Annyira belemelegedünk, hogy észre sem veszem, Attila is ideért. (00:31) rábeszélem egy meleg felsőre és némi ennivalóra. Mondom, hogy nem biztos, hogy sikerül megtalálnunk a következő pontot, de Nestaniban ott leszünk. Nézem, ahogy a Kedvesem valamit majszolva elindul felfelé, hosszú percekig bámulok még utána...De végül csak el kell indulnunk. Lemegyünk az autópályára, át az alagúton, nagyon figyelek, hogy az első adandó alkalommal lekanyarodjunk jobbra, hopsz, persze elvétjük. Nem baj, mondjuk egyszerre, majd a következő lehajtónál visszafordulunk. Kíváncsiságból azért ránézek a GPS-re, majd jót mosolygok. A navigátor szerint nem vagyunk az úton...Elérünk a lehajtóhoz, közben nézem a táblákat, hátha van Nestani vagy Sagas felirat, de miért is lenne?! Visszafordulunk. Az alagút előtt nem sokkal fizetőkapu fogad. Kiszállok, örömömre a fiú beszél angolul. Mondom, hogy a Spártathlon egyik frissítőpontját keressük. Ha Spártathlon, akkor nem kell fizetnünk! Csoda ez az ország! ..és még az útvonalat is lerajzolja nekünk: nincs mese, az alagút után vissza kell fordulni, az előző lehajtó volt a jó. Visszaülök, elindulunk. Még az alagút előtt a túloldalon észreveszem azt a bizonyos kis utat, amit a görög említett, még a hegy túloldalán. Apu megáll a belső sávban (autópályáról van szó, hajnal 1 körül, semmi forgalom), bámulunk át, gondolkodunk. Apu szerint nem kellene áthajtanunk, mert mégiscsak autópályán vagyunk. Engem pedig nem érdekel, itt az alagút előtt nincs se elválasztó korlát, se bokrok, se semmi. Bóják vannak, de az nem lehet gond. Úgy döntünk, átmegyünk keresztbe. Mikor a kis bekötő úthoz érünk vesszük észre, hogy egyirányú utca, behajtani tilos. Nem baj, bekanyarodunk. Kb 50m után kétfelé ágazik, felfelé minek menjünk, hát elindulunk balra le. Igen ám, de itt munkagépek állják el az utat. Sötétben, murván tolatunk dombnak felfelé, mi jöhet még? Akkor menjünk felfelé. Mire az út az alagút fölé ér, és látjuk, hogy átmegy az autópálya felett, és a túloldalon visszavisz oda ahonnan indultunk, már csapkodjuk a térdünket. Szóval a sztrádára érve megállunk a leálló sávban és komolyan kezdünk kétségbe esni. Ekkor megjelenik négy fiatalember, határozottan felénk tartanak. Kiszállok, kérdezem az elsőt, hogy beszél-e angolul, „certainly”, jön a válasz. „Certainly”...beszarás! Kérdezi, hogy mit keresünk, Sagast mondom. Erre mutogat a lehajtó felé, ahol visszafordultunk, hogy ott merre. A legkétségbeesettebb tekintetemmel kérem, hogy mutassa meg, mert mi már teljesen elvesztünk. Ok, beszáll az autópálya fenntartók kisbuszába és int, hogy kövessük őket. Így történt, hogy villogós kisbuszos felvezetéssel megyünk be az alagútba, majd fordulunk vissza a túloldalon és megyünk a már egyszer látott lehajtóhoz, ott nem fordulunk vissza ahol mi tettünk 40 perce, majd kanyargunk mindenféle jelzetlen utakon. Egy alig látható táblánál, egy sötét földúton végül megállunk, a fiú mosolyogva mutat a távolba, ahol egy kis település fényeit látom; az ott Sagas! Alig van időm megköszönni, már el is tűnnek. Nézem az órát, bő egy óra telt el azóta, hogy különváltunk. Vajon merre járhat Attila, hogy vészelte át a hegyet, mennyire fáradt ki, nem sérült-e meg? … Egy világítás nélküli poros utcában találjuk szembe magunkat Attilával. Elmondhatatlanul örülök Neki! Kiugrok, kérdem hogy van - rosszul, megy a hasa... Olyan mintha fejbe csaptak volna! Rémült sms-t írok Gandinak: küldjön mindenki lelki hasfogót!  Közben lassan haladunk, ahol csak lehet lassítunk Atti mellett, sajnos semmi javulást nem észlelünk. Egyszer csak jön Andi üzenete: etessek meg vele egy citromot, az lúgosít. Ühüm, hajnali két óra van, a semmi közepén gurulunk…sehol egy citromliget. Nestániba érve megfogadom, hogy én citromot fogok szerezni! A frissítőpontnál szerencsénkre van étterem, alig pár ember lézeng odabent. Az általam ismert összes nyelven magyarázom a hölgynek a pultnál, hogy citromra lenne szükségem. Mutogatja, hogy várjak egy kicsit, majd kendőt köt és elszalad a hátsó ajtón át. Pár végtelennek tűnő perc után érkezek vissza futva, lihegve, kezében egy szép nagy kövér citrommal. Szerintem hazaszaladt érte… Pont ideér Attila is (52.fp., 171,5km, 2:41), adnám a citromot, most nem kéri, majd később… de hát ez a hivatalos frissítő, 15km a következő! Nem érdekel, hogy nem kéri, a citrom felét belenyomom a kulacsába, öntök hozzá vizet és a kezébe adom…mi az, hogy nem kéri?! A gyümölcs másik felét kicsivel később egy zacsiba csomagolva találja meg az út közepén… Mire az 55.-ös (178,8km, 3:36) frissítőhöz érünk már jobban van, hálás köszönet az itthoniaknak a  jó tanácsokért! Borzasztó lassan haladnak a 10-15 percek az éjszakában, apukám minden ponton elalszik, hiába kérem, hogy cseréljünk, hajthatatlan. Én mindenhol beszélgetek egy kicsit a frissítőkkel (már ahol ébren vannak), megnézem a listán mikor járt itt a Józsi, kérek egy forró teát, és reménykedve nézem az úszkáló felhőket és kóbor villámokat az égen. Adja a Jó Isten, hogy essen, mire felkel a nap! Furán érzem magam, toporgok. Az UB-n az éjszakában végig Attila mögött voltam, láttam minden lépését, ha kellett valami csak intett és mellégurultam. Itt meg csak várok Rá minden ponton, remélem, hogy útközben nem történik vele semmi, és nyomorultul érzem magam, hogy egyedül kell hagynom. Nem érzem azt, hogy a társa lennék, itt csak egy kísérő vagyok, egy kívülálló… Nagyon sokára, de végül megérkezünk a spártai főút elágazásához (61fp., 198,6km, 6:26), Attila már régóta várt erre: ez az út már egyenest Spártába vezet. Kiabálok utána: a következő frissítő már 200 km-en túl van. Bár tudom, hogy ezek az adatok csak nekem jelentenek bármit is, mégis egy kicsit megkönnyebbülök: úgy érzem a felén túl vagyunk! ..és ekkor jutnak eszembe a hegyek, azok a disznó hegyek, amik az igen rövid tripoli síkság után következnek. Ismét esőért és hűvösért fohászkodom, még elképzelni sem akarom, hogy mi lesz Attilával, ha kisüt az a tegnapi nap! Nem fog, nem akarom! Úgy látszik, hogy az égiek meghallgattak, mert Manthyreába érve már szakad az eső. Ez a pont egy hosszan, meredeken emelkedő út kétharmadánál van, meglehetősen nagy a kamion forgalom, óvatosan kell haladniuk a futóknak. A 63.-as (206,4km, 7:35) frissítőhöz érve határozottan érezni, hogy elkezdődött egy új nap, egész éberek a frissítők: mosolyognak, viccelődnek az esőkabátjuk alatt, és már apu sem szundít minden ponton. Toporgok, bambulászok, nini, itt van egy út menti étterem, ami már kinyitott. Tudom, hogy Attila minden reggel tejeskávéval indítja a napot, hát, gondoltam szerzek neki. Mondom az embernek (persze, ő is beszél angolul!), kis kávé, sok tej. Elkezdi unottan kanalazni a neszkávét egy bögrébe, önti hozzá a forró vizet, közben beszélgetünk. Mondom, hogy a Kedvesemnek viszem, nemsokára ideér. Az ember kezében megáll a kanál, csak nem a Spártathlon egyik résztvevője?!  Our hero! (a mi hősünk) No, no, no nesscoffe, real coffe-kiált! Majd lefőz egy isteni illatú, frissen darált kávét. És persze nem enged fizetni. Na, itt éreztem először, hogy Lakónia csuda egy hely! Ezen az útszakaszon nem ritka, hogy az arra közlekedő autók bíztatásként villognak, dudálnak a futóknak, úgy tűnik, itt mindenki tudja, hogy mi zajlik ezen a hétvégén. A 65.-ik frissítőnél mondom Attilának, hogy már „csak” tíz frissítő van a királyig, ezt már két kézen vissza lehet számolni! De persze Attila nem nagyon figyel rám. Viszont én innentől elkezdtem megbolondulni: percről percre nőtt bennem az öröm; tudtam, éreztem, hittem, hogy sikerülni fog! (Közben a monakkói futó beérte Attilát, így innentől a kísérőjével várakozunk minden ponton, akivel apukám boldogan cseveg franciául, és akiről kiderül, hogy a futó barátjával együtt a monakkoi herceg személyes testőrségének tagjai, tyhűha) Hirtelen bevillan, hogy itt van Atti mp3 lejátszója, hát hallgassunk zenét! Na, ettől végképp végem lett: énekeltem, ugráltam és mindenkinek sms-t küldözgettem! A következő pontok egyikén egy osztálynyi gyerek vár, süteményt osztanak. Amint kinyitom az ajtót, azonnal felismerik a Shrek zenéjét – Accidently in love. Odaszaladnak, kínálnak sütivel és együtt kiabáljuk: Come on, Come on, Go a little faster! Közben kamerával várom Attilát; a hideg és a felhők maradtak, de végre nem esik, így tudok filmezni, megörökítem, ahogy beérkezik a 67.-es frissítőre (220,2km, 9:21) Indulunk tovább, lapozok az itineren, anyám! ez az utolsó előtti oldal, a következőn már Spárta van! Megérkezünk az emlékműhöz (ezt persze, csak utólag tudom meg, mert én itt a Corrs-tól üvöltetem a Brathless-t: I’m waiting for you only…Go on!), apu eltűnik valahová, én meg a kocsi küszöbén állva igyekszem Attilát megtalálni a teleobjektívben. Meglátom, jön! Szívósan kocog felfelé ezen a hosszú emelkedőn, jön, jön, jön! (68fp., 223,4km, 9:43). Eszik-iszik valamit, int egyet és indul tovább. Előkerül apukám is, gurulunk a 69-es frissítőhöz (226,7km, 10:17), ami a „modern ház árkádokkal jobbra” fantázianévre hallgat. A domb tetején állunk (legyünk hűek a valósághoz: hegy ez!), balról felfelé küzdik magukat a futók, jobbra meg a lefele menettel kezdenek ismerkedni. Nem tudom, hogy miért, de a Queen-től a fat bottommed girls üvölt itt az autóból, oh, az a gitár szóló, ÁÁÁ! Kinyitom mindkét első ajtót, hogy a bennük lévő mélynyomók érvényesülni tudjanak, felnyitom a csomagtartót is, hogy teljes legyen a hatás! Apukám elmenekül, a frissítők láthatóan felélénkülnek és a monakkoi kísérőnek is felcsillan a szeme. A futók ugyan nemigen vesznek róla tudomást, leszámítva az egyik japán versenyzőt, aki nagyon mosolyog, és még integet is, de ez engem nem lankaszt. Szerintem Attila sem veszi észre, ellentétben a lejtővel, aminek láthatóan nem örül, de persze nekiindul..futva. Miközben haladunk az utolsó hivatalos frissítőhöz, ahol még elfogadhatnak segítséget a futók, tőlünk jobbra feltűnik a Taigethos több mint 2000m magas vonulata, felhők ülnek a csúcsokon…gyönyörű, misztikus borzongató …! Voutianoiba érkezünk, frissítő egy kis benzinkúton, mondom apunak, hogy hajtson be. Ő nem, mert akkor elálljuk az utat más autók elől. Ugyan már, mit érdekel engem, majd kikerülnek! De hajthatatlan, nem bíííírom! (legközelebb egyedül jövök frissíteni!!!) Szemben parkolunk le, rögtön érkezik a monakkoi is, van még valami jó kis lelkesítő zenénk, kérdi. Újra kinyitom a kocsiajtókat, feltekerem a hengerőt és indítok: AC/DC  Thunderstruck! Nem tudom leírni azt a lelki állapotot, amiben én itt Attilát vártam, kevés választott el, hogy ne a lüktető autó tetején tomboljak. (72fp., 236,6km, 11:23) …nem tudom megmondani, hogy ide hogyan érkezett, mit tett és hogy indult tovább, mondom, magamon kívül voltam már! Az utolsó előtti frissítőnél (még most is borzongok leírni, utolsó előtti!) újra elered az eső, de én egyáltalán nem bánom. Állok a nyitott ajtónál a küszöbön és énekelem a Stand up for the champions-t, még jó is, hogy esik rám az eső! Látom, ahogy Attila lassan, nyugodtan kocog le a hegyről…hogy tud nyugodt lenni?! Innen már látszik Spárta! (73fp., 241,3km, 11:56) Írom az időt, a kilométert…dél van…Te Jó Ég, meglesz 30 órán belül. Érzem, tudom! Az utolsó frissítő a Spárta táblánál van, rögtön az Evrotász hídja után. Itt is esik, de én nagyon hálás vagyok érte, azt gondolom hogy Attilának ma ez áldás volt. Már jön is, kicsit bizonytalanok vagyunk, hogy merre kell a városba menni, de majd csak nem hagyják eltévedni. Mi gurulunk elől, Ő nem sokkal mögöttünk. A GPS szerint nekünk el kell kanyarodnunk, így kipattanok, megölelem és már megyünk is a cél felé. A rendőr nem akar átengedni elsőre, de nem hagyom magam, lobogtatom az itinerem és magyarázom, hogy MUSZÁJ leparkolnunk mire beér a futónk. Így végül leállítják a keresztforgalmat a kedvünkért. Apukám elégedetlenkedik valamin, de már nem is hallom, csak arra gondolok, hogy le ne maradjunk a Királyról. Igyekszem a tavalyi látogatásunkra emlékezve odatalálni a szoborhoz, és mire előveszem a kamerámat és megfordulok már jön is Attila. Hihetetlen…könnyed, mosolyog! A kamerán keresztül látom, ahogy felmegy a talapzatra, megérinti a Király lábát, megfordul felénk és az égbe emeli a karjait: „MEGCSINÁLTAM!!”

 

 

…közel négy éve minden út ide vezetett… … Csak filmezek, filmezek…

 

Ha megkérdeznék, hogy nekem milyen élmény volt a Spártathlon azt mondanám, hogy varázslatos. Én beleszerettem a görögökbe, Görögországba, LAKÓNIÁBA! Ha bárkinek lehetősége adódik akár kísérőként elmenni, ki ne hagyja.

Megyünk az idén is!

2012-10 hó (1 bejegyzés)
2010-07 hó (1 bejegyzés)
2010-02 hó (1 bejegyzés)
2009-10 hó (1 bejegyzés)
2009-09 hó (2 bejegyzés)
2009-07 hó (2 bejegyzés)
2009-03 hó (1 bejegyzés)