Megújul az Edzésonline! Az új oldalakat és funkciókat elérheted ha ide kattintasz!

Már 35 567 606 km-t sportoltatok
Spartathlon 2012.
Ma indulunk!
ultrafutó a kedvesem | 2009-09-21 08:33:17 | 2 hozzászólás

El sem hiszem, hogy eljutottunk idáig...

 

Olyan rohanás volt az elmúlt pár hét és annyi bonyodalom merült fel, hogy a Spártathlon teljes homályba veszett.

Péntek este is még csak nyüglődtünk, próbáltuk rábeszélni magunkat a pakolásra. Gondoltuk, megnézzük a 300-at, hátha az majd lelkesít, de a vacak lejátszó nem bírta elindítani(pedig eredeti...lehet, azért..), így Attila Svejket kezdett nézni. Én a neten barangoltam és azon kaptam magam, hogy Ámokfutókat hallgatok! Ez nem lehet, ki kell mászni a gödörből, gyorsan rákerestem Billy Idolra-ez sokat javított az állapotomon.

Szombat reggel ráhongolódásként nekiálltam kereskedelmi mennyiségű kakaóscsigát sütni és közben nagyon néztem a pakolási listát - nulla eredménnyel. Aztán később eszembe jutott az a kis összefoglaló, amit tavaly írtam a görög utunk előtt, megkerestem és elolvastam megint. Ettől határozottabban jobban lettem, megjött a lelkesedés is -ami azóta is tart! Tegnap mindent bapakoltunk-senki ne kérdezze, hogy hol az útlevelem, mert nemtom-mára csak pár apróság maradt, aztán indulnk ebéd után. Dunaújvárosnál felvesszük az apukámat, és így hárman megyünk nonstop Athénig. Kicsit izgulok, mert apukámmal mi az a bizonyos két dudás vagyunk abban a csárdában és hát Attila sem lesz kiegyensúlyozottan nyugodt a Verseny előtt..majd igyekszem kalandnak felfogni Laughing

Nagy baj nem lehet: van sok-sok sütink,legalább ötféle Görögország térképünk, GPS az összes frissítő ponttal-na, erre befizetek-, és apukám hoz házi pálinkát is, ami nélkülözhetetlen védőital egy mediterrán országban. Mindenféle ruhákat is pakoltunk(én még az UB előtt megálmodtam, hogy mindkét versenyen esni fog-az UB-n bejött..), no meg a kamerák is a helyükön vannak.

Szóval, pár óra és indulunk. Határozottan lámpalázas vagyok! Csudajó érzés! Smile

 

Ha van köztetek olyan, aki nagyon ráér és szívesen olvasna egy kicsit a görög-perzsa háborúkról, meg hogy kik is ezek a görögök, azoknak bemásolom azt a kis összeglalót, amit fent említettem. A netről, meg könyvekből vadásztam az infókat. Élveztem írni és engem mindíg nagyon lelkesít is...

Gondoljatok minden hős magyar indulóra péntek reggel 6-tól!!!

 

 

 

 

Azok a görögök, akikkel Athén vagy az ország más városainak, falvainak utcáin találkozunk, az Akropolisz építőinek, a marathóni harcosoknak, az Akadémia filozófusainak egyenesági leszármazottai. Míg a gízai piramisok alatt vagy a Babilon sáncai mellett élő embereknek semmi közük sincs a közelükben lévő hatalmas építmények keletkezéséhez, a görögök hazájuk minden építészeti avagy írásos emlékéről elmondhatják: ez a mi művünk. Több száz emberöltő óta élnek ezen a területen, Kr.e. II. évezred elején érkeztek a mai Görögország területére.

A mai görögök az újgörög nyelvet beszélik: ez a bizánci görög nyelv egyenes folytatása, a bizánci görög pedig a klasszikus attikai nyelvben gyökerező hellén koinének a folytatása. Az átlagos műveltségű mai görög ember minden nehézség nélkül megérti még Homéroszt is, pedig Homérosz a klasszikus görögnél néhány száz évvel régebbi nyelven írt. Ha ógörögül szólunk valakihez, jobban odafigyel, s újgörögül válaszol. Ha Arisztotelész vagy Platón feltámadna, elolvashatna minden reklámszöveget, újságot és iskolai füzetet; a görög ábécé az ókortól napjainkig semmit sem változott.

A görög szellem eredetisége nem köthető csupán egyetlen történelmi korszakhoz, a görög kultúra sajátos olvasztótégelyben keletkezett, miközben az évezredek alatt újabb és újabb hatások érték.

 

GÖRÖG-PERZSA HÁBORÚK

 

A görögök és a perzsák kapcsolatai kezdetben békések, sőt barátiak voltak. Nem voltak közös határaik, tehát a szomszédok közti szokásos viszályok is elkerülték őket, köztük terült el a lüd birodalom. A görögök mindig kereskedelmi kapcsolatok kiépítésére törekedtek az őket körülvevő országokkal, mintsem, hogy háborúzzanak velük. A görög-perzsa kapcsolatok sokáig a kölcsönös tisztelet alapján fejlődtek. A görögök pozitívan értékelték a perzsák szervezőkészségét, katonai rátermettségét. Politikai rendszerükkel szemben ugyan fenntartásokkal viseltettek, azonban azt a perzsák belügyének tartották. A perzsa királyok örömmel látták birodalmunkban a görögöket, egészségükre a görögök vigyáztak, a szuszai paloták díszítésén görög művészek dolgoztak, a perzsa hadsereget görög zsoldosok erősítették. A perzsák és lüdök viszályainak idején a görögök többnyire a perzsák pártján álltak,a lüd birodalom bukásával azonban új helyzet alakult ki. A perzsák egészen a Égei-tengerig hatoltak, és a kis görög államok hirtelen a perzsák gyűrűjét érezték maguk körül. Tekintettel a korábbi szövetségre a Nagykirály nem semmisítette meg őket, de befolyását mindenesetre kiterjesztette rájuk.

A perzsa hadjáratok a kis-ázsiai görögöknek kezdetben még hasznot is hoztak. A kereskedelem és a hajózás fejlődése gazdagságot hozott a görög városokba. Midőn azonban a perzsák elfoglalták a déli tenger menti területeket egészen Egyiptomig, és a kereskedelemben szinte utolérhetetlen főnicaiakat kezdték támogatni minden megváltozott. Az elégedetlenség véget vetett a görög államok viszonylagos szilárdságának és a görög-perzsa barátságnak is.

A kis-ázsiai görögökkel a görögség többi része nemigen törődött, az athéniak csak Teósz eleste után küldtek hadihajót az ottani vizekre, hogy megmentsék Anakreónt, a költőt. De mikor I. Dareiosz elfoglalta a Boszporuszt és behatolt Thrákiába – úgyhogy ellenőrizhette a Fekete-tenger vidékével folytatott kereskedelmet – ez már az európai görögök érdekeit is sértette. Ekkor lépett fel az athéni Miltiadész és felszólította a görögöket a perzsák elleni harcra. Miltiadésszal eleinte csak az egyiptomi, a lübiai és a küproszi görögök rokonszenveztek, a többieket nehéz volt egységbe tömöríteni. Dareiosz csapatai azonban csakhamar elfoglalta a Dunáig húzódó nagy területét, Thrákiát a perzsa birodalomhoz csatolták.

Midőn közeledett a K.e. 500. esztendő, a görögök már három oldalról is harapófogóban érezhették magukat: keletről, északról és délről. A négy égtáj királya pedig egyáltalán nem titkolta, hogy a harapófogó szárait össze akarja zárni. Az ezt követő tíz évben számtalan csatára került sor, sokszor győztek a perzsa seregek, de volt, hogy a hős görög katonák kerekedtek felül.

K.e. 490. tavaszán új hadjáratra került sor. Dareiosz – szokásához híven – gondosan előkészítette a hadjáratot, nem csupán katonailag, de diplomáciailag is. Minden görög államba követeket küldött, s ezeket nemcsak megvesztegetésre szolgáló aranyakkal látta el, hanem arra is felhatalmazta őket, hogy „vizet és földet”, azaz feltétel nélküli behódolást követeljenek. Több államban, például Thesszáliában és Boiótiában sikerrel jártak. Athénban azonban a felháborodott nép egy gödörbe, Spártában pedig kútba dobta őket, hogy onnan maguk vegyenek „vizet és földet”. (Tettüket jóváteendő a spártaiak ezért küldték Szpekhioszt és Búlioszt Perzsiába). Athéni segítőtársat azonban így is szerzett I. Dareiosz a szökevény Hippiasz személyében, aki nem átallott ellenséges hadat vezetni szülővárosa ellen, csakhogy visszaszerezze uralmát.

Dareiosz 100 000 férfit és 9000 lovast szállított hajóra és Athén ellen küldte őket. Útközben megsemmisítették Eretriát, s a legkisebb ellenállás nélkül partra szálltak Attikában. A sík, ahol tábort ültek csupán 42 263 métere volt az athéni Agorától. A tábor közelében fekvő falucskát Marathónnak hívták.

 

NENIKÉKAMEN

 

A perzsa hadsereg attikai partraszállása rémületet és zűrzavart keltett Athénban. Ekkorra Hippiasz hívei már elég erős pártot alkottak, ez a párt pedig a perzsákkal való kiegyezést, sőt együttműködést szorgalmazta. Athén azonban demokratikus állam volt, s az athéni nép nem akarta feladni szabadságát. Az alkotmány biztosította, hogy a nép akarata törvény, az állam élén pedig olyan férfiak álltak, akik az alkotmány szerint cselekedtek. Ám ezek a férfiak nem voltak valami körültekintőek, a perzsa veszélyt csak a vak nem látta, ők azonban nem tettek semmit, hogy felkészüljenek a támadásra. Az Athéni hadvezérekről sem mondaható más, csak később derült ki, hogy a tíz hirtelenében megválasztott sztratégosz közül a tizedik elsőrendű katonai zseni, Miltiadész volt az.

Az ijedelem és a zűrzavar abban nyilvánult meg, hogy városszerte azt vitatták, hogyan alakulhatott ki ez a helyzet. A népgyűlés határozatot fogadott el: küldjenek segélykérő követeket a közeli és távoli városokba. Spártában Pheidippidészt, a futó hírnököt küldték. A hagyomány szerint a 250 km-re fekvő városba napkeltekor indult el az athéni Akropolisztól és másnap napnyugta előtt már Spártában volt. „Lakedaimóni férfiak, az athéniak arra kérnek titeket, jöjjetek és segítsetek nekik, ne hagyjátok, hogy a barbárok leigázzák a hellének legősibb városait; hiszen az eretriaiak már rabszolgák, és Hellasz egy fontos várossal lett kevesebb!” A spártai gerónok biztosították a követet erkölcsi támogatásukról, ám egy ősi vallási előírás szerint – amely Apollón Karneiosz ünnepe, a karneia volt – csak holdtölte után hagyhatták el a várost, tehát az indulás időpontját ettől tették függővé. (Az elbeszélések szerint Pheidippidész két napi pihenő után futva tért vissza Athénbe a lakedaimóniak üzenetével.) Az athéni sztratégoszok nyeltek egyet, majd egész seregükkel elindultak Marathon felé. A sereg 9000 nehéz fegyverzetű hoplitából és egy rabszolgacsapatból állt. Segítséget egyedül Plataia küldött: 1000 derék férfiút. (A hopliták rövid vaskarddal és hosszú, háromméteres vashegyű lándzsával felszerelt harcosok. Bronzból való sisakjuk az orrot és az arcot is védte. Mellvértet, lábszárpáncélzatot, kezükön bőrkötést viseltek, és nehéz bronzpajzzsal védték a testüket. Ez a felszerelés elsősorban közelharcra tette őket alkalmassá. Harci alakzatuk a phalanx volt, amelyben zárt hadrendben, egymást erősítve és a nehéz felszerelésük nyújtotta lendületet is kihasználva harcoltak. A phalanx valóságos lándzsaerdő volt.)

„Az athéni sztratégoszok véleménye nem volt egybehangzó. – írja Hérodotosz – Egyesek ellenezték a csatát, mondván: túl kevesen vannak ahhoz, hogy megütközzenek a méd (így hívták gúnyosan  perzsákat a méd királyság lerohanása után-a szer.) sereggel. Mások, köztük Miltiadesz, az ütközetet javasolták. Mivel tehát nem voltak egységesek, és a helytelenebb vélemény volt túlsúlyban, tizenegyedikként a sorsolással vásasztott fővezérnek, Kallimakhosznak kellett szavaznia. Miltiadesz ekkor a fővezér elé lépett, és a következőket mondta: ˝Most rajtad múlik, Kallimakhosz, hogy rabszolgaságba dől-e Athén, vagy pedig megszabadul, és emléke örökké élni fog... Ha most nem ütközünk meg, várható, hogy a viszály felaprózza az athéni népet, és úgy megzavarja a polgárok elméjét, hogy a médekhez pártolnak. Ha azonban megütközünk, mielőtt még egyes athéniak kishitűségbe esnének, győzhetünk a csatában, ha az istenek is úgy akarják. Most mindez a te kezedben van, tőled függ. Ha az én véleményemet osztod, hazád szabad, városod pedig Hellasz első városa lesz. De ha azok pártjára állsz, akik ellenzik az ütközetet, mindeme jónak, amit említettem, az ellenkezőjével találkozol!˝ Kallimakhosz az ütközetre szavazott.„

Az athéni sereg nyolc napig várt, mivel egyetlen sztratégosz, a nap soros fővezére sem mert a perzsákkal szembeszállni, azután Miltiadészra került a sor. Miltiadész mindjárt pirkadatkor a síkra vezette a sereget és csatarendbe állította a katonákat. A marathóni síkság szélén – a hegyes terep adottságainak kihasználásával – a város felé vezető utat igyekeztek elzárni. A megtisztelő jobbszárnyat átengedte Kallimakhosznak, a balszárnyra pedig a plataiai szövetségeseket küldte. A perzsák körülbelül egy kilométer távolságban sorakoztak, azon a terepen azonban nem tudták úgy elrendezni soraikat, hogy túlerejüket érvényesíthessék. Mikor Miltiadész észrevette, hogy a perzsák legjobb egységeiket középre állították, elhatározta, hogy jómaga ennek éppen  az ellenkezőjét teszi. Elvonta középről a hátsó sorokat, s a két szárnyat erősítette meg velük, középen csupán néhány sornyi katonát hagyott kulisszának. Az átszervezést gyorsabban hajtotta végre, semhogy a perzsák reagálni tudtak volna rá, aztán parancsot adott a támadásra. Az ércbe öltözött görög falanxok megindultak, és pajzsaikkal védve magukat olyan gyorsasággal futották le a kilométeres távolságot a perzsa arcvonalig, hogy a perzsa íjászoknak nem volt idejük kárt tenni bennük. Vezényszóra aztán előrenyújtották kopjáik hegyét és a perzsák soraira vetették magukat. A perzsák derekasan védekeztek, és bár túlsúlyban voltak a szárnyakon mégis hátrálniuk kellett. A segítségükre siető perzsa lovasság elakadt a mocsarakban, csupán a gyalogság középső része haladt előre. A harc tehát pontosan Miltiadész tervei szerint folyt, a perzsa sereg legjobb egységei elveszítették a kapcsolatot a szárnyakkal és a görögök gyűrűjébe kerültek, a megerősített görög szárnyak aztán befejezték a manővert. A perzsa katonaság erre futásnak eredt, hogy a hajókon keressen menedéket. A görögök maguk előtt hajtották őket a tengerbe, a biztos pusztulásba. Számos hajót felgyújtottak, hetet pedig elfoglaltak. A harc utolsó percében Miltiadész Athénbe küldte egyik katonáját, hogy a győzelem hírét elvigye az athéniaknak. A hagyomány szerint a katona azt kiáltotta: „Nenikékamen! Örvendezzetek, győztünk!”

A perzsa hajóhad vitorlát bontott, és Athén felé vette az irányt. Miltiadész nem engedte, hogy katonái ünnepeljenek vagy pihenjenek. Felsorakoztatta a fáradt férfiakat, és erőltetett menetben siettek városuk védelmére, és sikerült megelőzni a hajókat. Az ellenség egy ideig a tengeren vesztegelt, majd anélkül, hogy a partraszállást megkísérelték volna, visszatértek Ázsiába. Hippiásznak nem adatott meg, hogy a perzsáktól kapott birtokain élje le hátralevő életét, és felejtse a nagy kudarcot, még a tengeren érte a halál.

A holdtölte után – minthogy most már vallási előírásaik az indulást lehetővé tették – hamarosan kétezer spártai érkezett Athénba. A csatát lekésték, de kimentek Marathónba perzsát látni. Majd megdicsérték a győzteseket, és visszatértek városukba.

Hérodotosz feljegyzései szerint a marathóni ütközetben 6400 barbár és 192 athéni férfi esett el, az elesettek közt volt Kallimakhosz is. Az elesett honfitársak csontjait közös sírba temették a csatamezőn, a sír fölé földből emeltek egyszerű sírhalmot. Mellettük temették el az elesett plataiai szövetségeseket és a városuk rabszolgáit, akik inkább szabad emberek oldalán haltak meg a harcban, de nem akartak a barbárok alattvalói lenni. A halott ellenségnek kijáró kegyelettel a perzsákat is eltemették.

Az elesett athéniak sírhalma máig is ott áll a marathóni síkon. Görögország és Európa egyik legjelentősebb napját idézi, K.e. 490. szeptember 13.-át.

SPÁRTA

Spárta csöndes kisváros a sziklás hegyek között. Szomszédságában Miszthra, a keresztes fejedelemség és a Morea despotátus egykori fővárosa terül el.

A viszonylag kései mítoszok szerint Spártát Lakedaimon király, Zeusz főisten és a pléjádok egyike, Taügeté fia alapította; a várost feleségéről, Eurótasz folyóisten lányáról, Szpártéról nevezte el. (A spártaiak városukat hivatalosan Lakedaimónnak, magukat pedig lakedaimóniaknak nevezték; Spártának, illetve spártaiaknak csak az idegenek hívták őket.) Lakedaimón családjából származó utolsó király, Tünderaosz, Zeusz kedvesének, Lédának a férje volt. Tünderaosz után veje, Menelaosz, Agamemnón mükénéi király öccse örökölte a trónt...

A spártaiak eredetileg három nemzetségi phülét alkottak, ezek az állam megalakulása után hat területi phülévé alakultak, és huszonhét phatriára oszlottak. A spárta polgárjog megszerzésének egyik feltétele éppen az volt, hogy az illető személy tagja legyen valamelyik phatriának. Teljes jogú polgárok azonban csak azok a férfiak lehettek, akik betöltötték a harmincadik életévüket, és teljesítették katonai kötelezettségüket. Spárta lakossága öt óbában („községben”) élt. Ezek a községek nem voltak egymással összekötve, sem pedig közös fallal körülvéve, úgyhogy a hé polsz hé Lakedaimón tulajdonképpen nem alkotott várost, hanem öt faluból, elletve inkább katonai telepből állt. Az államhatalom összekapcsolása a nemzetségi intézményekkel és a katonai rendszerrel Spárta fő sajátossága lett.

A spártai állam élén a haminctagú gerúszia, az „öregek tanácsa” állt: ez nemcsak törvényhozó testület volt, hanem kormány és büntetőbíróság is. A gerúszia 28 tagját a népgyűlés választotta a hatvanévesnél idősebb polgárok közül. Megválasztásuk halálukig szólt. A tanács további két tagja a két király volt. A népgyűlésnek minden teljes jogú polgár tagja volt; havonta egyszer ülésezett, s a gerúszia által előterjesztett fontos kérdésekben, főként a háború és béke ügyében döntött. A királyok (arkhagétoszok vagy baszileoszok) a hadsereg fővezérei, a családjog körébe tartozó ügyek ítélőbírái és főpapok voltak; uralkodói hatalommal nem rendelkeztek, s tisztségüket utódaik örökölték. (Az ősi időkben a két király együtt vonult hadba, s jogukban állt, hogy az első sorban harcoljanak, mikor azonban K. e. 506-ban, az Athén ellen viselt háború idején a királyok összekülönböztek, a spártai népgyűlés úgy határozott, hogy ezentúl csak az egyik király vonulhat hadba.) A királyok cselekedeteinek ellenőrzésére a gerúszia létrehozta az ephoroszok („felügyelők”) öttagú tanácsát. A tanács tagjait a népgyűlés választotta egy esztendőre. A demokratikus intézmény, amely eredetileg a királyokat ellenőrizte, idővel általános állami ellenőrző szervvé fejlődött, s döntő befolyással volt Spárta hadügyeire és külpolitikájára.

A teljes jogú spártaiak alkották az „egyenlők tanácsát”, amely az antik világ egyik legfigyelemreméltóbb társadalmi szervezete. Anyagi alapját az állami tulajdonban lévő földterület képezte: ebből a közösség minden tagja egyforma darabot kapott, hogy ezáltal biztosított legyen a megélhetése. A közösség szükségleteinek fedezéséhez minden tag egyformán hozzájárult. A tagok egyébként közösen étkeztek, és mindenben egyformán vettek részt. Egyformai politikai jogokat (a népgyűlésen való részvétel joga, választási és választhatósági jog stb.) élveztek, s a törvény előtt mindannyian egyenlőek voltak.

Ennek a közösségnek megvoltak az árnyoldalai is. Akárcsak a föld, a megműveléséhez szükséges rabszolgák is az állam tulajdonát képezték. Rabszolgák ugyan másutt is léteztek, de Spártában többszörös túlsúlyban voltak, s ezért a szabad ember számára állandó veszélyt jelentettek. S mivel a spártaiak nem érzeték magukat biztonságban, a legkegyetlenebbül elnyomták rabszolgáikat.

A rabszolgák állandó lázadozásai elleni küzdelmet leszámítva Spártában nyugodt volt az élet. Mivel mindenki alkotmányos úton került hatalomra nem robbantak ki forradalmak. Vagyonjogi viszály kevés tört ki, hiszen nem is volt miért pereskedni, bűntény alig-alig fordult elő, és családjogi perekre sem került sor. A spártai férfiaknak saját feleségükön kívül a heilóták (A helióták őslakosok voltak, akik a számukra kijelölt közeli falvakban éltek, ahonnan gabonát, húst, olajat stb. kellett szállítaniuk Spártába, s kötelesek voltak bejárni dolgozni a spártai polgárok földjeire is) asszonyai is rendelkezésükre álltak, s a spártai nők közmondásosan hűségesek voltak.

Spártában az élet kiszámítható és egyszerű volt. Nem sokat törődtek a külsőségekkel, egyszerű házakban laktak, durva szövésű ruhákat hordtak, művészetük is a háborúk, a kötelesség, a hősiesség témája köré épült. Görögország más részén oly nagy figyelemmel művelt retorika itt nem ért sokat,  Spártában röviden és tömören, „lakonikusan” fogalmaztak.  Egy korabeli utazó beszámolója szerint nem csoda, hogy a spártaiak a harcban nem félnek a haláltól, hisz a közös lakomáikon mindig ugyanaz az egy fogás szerepel: véres, főzött és ecettel ízesített fekete húsleves, ilyen feltételek között más városok lakói sem ragaszkodnának az élethez...

A legtöbb időt és energiát a harcosok képzésére és a fegyverek tökéletesítésére fordították, és valóban abban az időben sehol máshol nem volt annyira jól képzett katonaság, mint Spártában.

A Kr.e. 480-as évek végére Spárta komoly politikai válságba került. Démaratosz király megvádolta királytársát, Kleomenészt, hogy nem állami, hanem személyes okokból vezette a hadsereget Aigina ellen. Kleomenész erre megvádolta Démaratoszt, hogy jogtalanul uralkodik, mivel nem a királynak, hanem csak a király barátjának a fia. Hogy mi volt a céljuk tulajdonképpen, azt tán csak az istenek tudták, végül Delphoiba mentek igazságért. Püthia Kleomenésznek adott igazat, mire Démaratosz a perzsákhoz menekült. Kiderült azonban, hogy Püthiát megvesztegették, s így Kleomenész is elmenekült, a változatosság kedvéért csak Arkadiába. Arkadiából megpróbált visszatérni, s mert jószerével ez nem ment, szövetségeseket és katonákat gyűjtött, de nem járt szerencsével és öngyilkos lett.

Az újonnan megválasztott királyt Leonidásznak hívták.

ÉGŐ KAPU

A marathoni csata tanulságait a perzsák is levonták. Világos lett Dareiosz számára, hogy a görögök ellen csak komoly hadsereg és jelentős hajóhad képes sikeresen harcolni. Ennek jegyében a kudarcot követő évek komoly háborús előkészületekkel teltek el. Birodalom szerte katonákat soroztak, hajókat építettek. Közben Kr.e. 486.-ban, harminchat éves uralkodás után I. Dareiosz király meghalt, a trónon legidősebb fia Xerxész követte.

Xerxész folytatta az apja által elkezdett intézkedéseket a háborúra való felkészülésre. A szárazföldi seregek központi gyülekezőhelye Kis-Ázsiában volt. Innen küldött Xerxész a görög városokba követeket, célja az volt, hogy útját állja a görög egység kialakulásának. Diplomáciai lépései meglepően jól végződtek, sikerült maga mellé állítania számtalan görög várost. Xerxész biztos volt a dolgában, úgy érezte, hogy hatalmas hadseregének hírére a görögök feladják az ellenállást.

A Hellészpontoszon hidat építtetett, hogy száraz lábon vonuljon Ázsiából Európába a sereg. A hatalmas alkotmányt azonban egy váratlan vihar szétzúzta. A királyok királya a híd építőit kivégeztette, az engedetlen tengert pedig megkorbácsoltatta.

Nemsokára új hajóhíd állt az elpusztult régi helyén.

Xerxész a Hellészpontosz partján seregszemlét tartott. Ha hihetünk a hagyománynak, a látvány, hatalmának nagysága magát a királyt annyira megdöbbentette, hogy sírva fakadt. Majd megindult a hatalmas sereg és egy héten át vonult a hídon Európába. Az elemi eredetű szörnyülködés lehet a magyarázata annak, hogy a görögök – nyilván erős túlzással – 1.700.000-re becsülték Xerxész katonáinak számát. A perzsa seregben hazai viseletét és fegyverzetét hordva szinte minden keleti nép ott nyüzsgött az Industól a Dunáig, Afganisztántól Etiópiáig, több, mint harminc nyelven beszéltek. De ott voltak a perzsa birodalom görög alattvalói is. A hatalmas hajóhad 1207 hajóból állt, zömét föniciaiak, szírek, egyiptomiak és küprosziak állították ki. Csoda-e, ha a seregszemle után ezt kérdezte Xerxész egyik görög kísérőjétől: -Mondd, lesz-e  bátorságuk a görögöknek kezet emelniük rám?

Az se csoda, hogy Athénban nagy volt a bizonytalanság. A görög városállamok egy része nem látta tisztán, hogy a veszély nemcsak Athént fenyegeti, és azt sem, hogy ha ez a város elesik, a görögség aligha kerülheti el a szolgaságot. Ahogy közeledtek Xerxész hadai , úgy lett egyre világosabb, hogy a görög szövetségesek inkább csak elvben voltak egységesek, gyakorlati lépéseiket kevésbé tudták összehangolni. Mindenekelőtt az volt a legnagyobb probléma, hol vegyék fel a harcot az ellenséggel. Végül az az érvelés győzött, hogy zárják el a Thermopülai („Égő források kapuja”) szorost, amely északról az egyetlen átjáró volt Közép-Görörgország felé. A szorost nyugatról megközelíthetetlenül meredek hegység, keletről pedig a tenger határolta. A terep helyenként olyannyira elmocsarasodott, hogy egyszerre csak egy szekér haladhatott át rajta.

A Kolónosznak nevezett sziklaszírt tetején elnyúló fennsíkon Kr.e. 480.-ban augusztus közepe táján háromszáz hoplitával és a helióták segédcsapatával tábort ütött Leonidász spártai király. Az erdőkben és a kopár dombokon a szövetségesek állították fel sátraikat, körülbelül hétezren gyűltek össze. Leonidász ezt kevésnek találta, s haragudott még a spártai gerúsziára is, amiért az eredetileg ígért seregnek csupán egy töredékét bocsátotta a rendelkezésére. Végül azonban ebbe is belenyugodott, és azt gondolta, hogy tulajdonképpen az a háromszáz is elég. Mindegyiküket ő maga választotta ki azok közül, akiknek már volt fiúgyermekük, hogy ki ne haljon a családjuk. Magára nem gondolt; ismerte a jóslatot, hogy vagy Lakedaimón esik el, vagy a Lakedaimón király, és ismerte a törvényt is, hogy a spártai férfi nem mozdul el arról a helyről, amelyet védelmére bíztak.

Így várt több mint egy hétig...

A Nagykirály ekkora már a közelben tartózkodott és arra várt, hogy elálljon a vihar. A három napig tartó égiháborúban 200 hajó semmisült meg. Ugyanakkor megjött Thermopülaiból is a kém és jelentette, hogy megszámolta a spártai táborban a sisakokat, a király csak nevetett a sisakok számán.  És újra felnevetett, midőn a kém arról beszélt, hogy a spártaiak egyáltalán nem készülődnek a harcra, hanem fésülködnek és a hajukat szépítik. A kíséretében lévő egyik görög katona azonban elkomolyodott, a spártaiak – ősi szokás szerint – arra a csatára készülnek így, amelyben halálukat várják. A Nagykirály négy napig várakozott, remélve, hogy a görögök összevesznek és hazamennek. De mert „arcátlanságból és esztelenségből makacsul kitartottak”, megparancsolta a médek válogatott csapatának, hogy fogják el és vezessék színe elé őket.

Így került sor az első thermopülai ütközetre, amely egész napos csatává változott. A görögök visszaverték a médeket, és „megmutatták mindenkinek, de mindenekelőtt magának a Nagykirálynak, hogy sok embere van ugyan, de kevés köztük a férfi”. A második napon Xerxész a tízezer halhatatlant küldte a görögök ellen A halhatatlanok csodálatra méltóan harcoltak, de a keskeny szorosban a görögök ismét győzedelmeskedtek. A harmadik napon megint csak a görögök győztek. A Nagykirály nem tehetett mást, vissza kellett vonulnia és más utat keresnie. Talált is: egy Ephialtész nevű áruló megmutatott neki egy titkos hegyi ösvényt. Így a Hüdarnész vezette perzsa csapatok a görögök háta mögé kerültek. Leonídásznak bizonyára jó hírszerzői szolgálata volt, mert idejében értesült Ephialtész árulásáról. Úgy határozott, mint a reményvesztett harcos: minden szövetségesét – akinek még volt otthona – hazaküldte, hogy Görögországnak az elkövetkező védelmi harcokra is maradjon katonája. Hüdarnésszal ezer phókaiai férfit állított szembe, az elpusztult Theszpia katonáit pedig saját spártai seregéhez csatolta. Aztán kiadta a vezényszót, és megindult Xerxész felé. A perzsa túlerő láttán valaki megjegyezte, hogy a barbárok - nyilaik sokaságával – eltakarják a napot. „Az jó, – válaszolta a spártai Diénikész – legalább árnyékban harcolhatunk”. Tíz órakor Xerxész megindította a támadást, tizenegykor Hüdarnész áttörte a phókiai védelmet, tizenkettőkor Leonidasz már be volt kerítve.

A perzsa támadás iszonyatos volt. A halhatatlanok hulltak, soraik azonban nem ritkultak, a legkülönbözőbb népviseletű és fegyverzetű katonák tömegei nyomták őket előre fülsiketítő kiáltozással. „A barbárok tömegesen estek el; hátul a csapatok vezérei korbáccsal hajtották előre katonáikat. Sokan közülük a tengerbe zuhantak és megfulladtak, még többet saját seregük taposott agyon. A sebesültekkel és a haldoklókkal senki sem törődött – írja Hérodotosz az ütközetről. - A hellének abban a tudatban, hogy azok ölik meg őket, akik a hegyeken át kerültek a hátukba, az őrjöngésig fokozódó hatalmas erővel harcoltak a barbárok ellen. Legtöbbjüknek már eltörött a kopjája, s karddal öldöste a perzsákat... Aztán visszavonultak a hágó szorosaiba, megkerülték az erődítményt, és sűrűn ellepték a dombot. Ezen a helyen védekeztek aztán késekkel, míg volt késük, majd foggal és körömmel.” Egytől egyig elestek.

Elesett Leonidasz király, s vele együtt minden spártai, szabadok és rabszolgák egyaránt, s a spártaiakkal együtt a phókiai és a theszpiai szövetségesek. Életüket húszezer perzsa életért, köztük a Nagykirály két testvérének életéért adták. Többet nem tehettek hazájukért...

Holttesteiken át léptek be a barbárok Görögországba.

 Midőn később a görögök visszatértek erre a véráztatta földre, két emlékművet állítottak hős társaiknak. Az egyik közös, s felirata – a tények száraz megállapítása – himnuszként hangzik: Hárommillióval harcolt itt Pelopsz országának négyszáz embere.” A másikat a spártaiaknak állították: Itt fekszünk, vándor, vidd hírül a spártaiaknak, megcselekedtük, amit megkövetelt a haza.”

Mivel más barbárok később elpusztították ezeket az emlékműveket, a mai görögök újat állítottak a helyükre, arra a helyre, ahol Leonidasz elesett.

SPÁRTATHLON

1982-ben John Foden brit repülőtiszt néhány társával elhatározta, hogy rekonstruálja Pheidippidész útját, és kipróbálja, hogy lehetséges-e az, amit Hérodotosz leírt. Olyan útvonalat igyekeztek meghatározni, amely a lehető legrövidebb, ugyanakkor elkerüli az Athénnal nem szövetséges Argosz területét, ahol a futárra veszély leselkedett volna. Feltételezték, hogy Pheidippidész Korinthosz után ezért Nemea felé vette az útját, majd az 1200 méter magas Parthenio-hegyen átkelve Tegea érintésével – majdnem 250 kilométer megtétele után – jutott Spártába. Kérdés volt az is, hogy mennyi időre volt ehhez szüksége. Mivel Hérodotosz csak annyit írt, hogy Pheidippidész másnap érkezett meg, Fodenék 36 órát tűztek ki menetidőnek, és a próbafutáson ötből ketten valóban meg is tették ennyi idő alatt az utat. Ezzel bebizonyították, hogy Pheidippidész története igaz lehet.

Foden a sikeres kísérlet után 1983-ban nemzetközi versenyt hirdetett Pheidippidész emlékére, amelyet azóta is minden évben megrendeznek. A versenyzők Athén belvárosától Leonidasz király spártai szobráig futnak, s a 245,3 kilométeres táv megtételére 36 órájuk van – a versenyt Spartathlonnak nevezték el.

Két hét a rajtig...
ultrafutó a kedvesem | 2009-09-11 22:13:45 | 9 hozzászólás

Egyikőnk sem így képzelte…

 

Amikor Attilát megismerte félig viccesen mondta, hogy 2009-ben beneveznek Imóval a Spártathlonra…jó év lesz: Imó 50, Attila 45 lesz akkor. A 2008-as UB nevezéskor már ez komoly elhatározás volt, a Balatont is azért szerette volna egyéniben körbefutni, hogy meglássa, végiggondolja mire képes, mit is szeretne. A tavaly novemberi görögországi út után – ahová tulajdonképpen Spártathlon útvonalat bejárni mentük – aztán bizonyossá vált: 2009-ben benevez!

Így nem túlzás azt állítani, hogy közel egy éve úgy kelünk fel reggelenként, hogy idén szeptemberben az Akropolis lábánál rajtolunk.

 

Attilának volt jól végiggondolt edzésterve, amihez végig tartotta magát, az év közbe tervezett versenyek is mind jól alakultak. Azt gondolom az UB volt a csúcs, ahol álom volt kísérni, nézni, szurkolni…jelen lenni, osztozni a csodában, hogy felállt a dobogó felső fokára, mint a leggyorsabb magyar résztvevő…most is libabőrözök!

 

De az élet olyan, hogy nem tervezhető…

Az, ami Attila életében 25 évig kiszámítható volt és úgy tűnt, hogy a következő 20 évben már így is marad, egyszer csak megdőlt. Bizonytalanná vált a jövő, annyira, hogy most az is bizonytalan, hogy meddig az…Mindez a Spártathlon előtt 6-8 héttel merült fel és még nincs vége. Minden nap új hírek, folyosói pletykák, kizökkent az életünk.

A nyugodt felkészülésnek lőttek, látom Attilán, hogy zaklatott, a futás „hátra csúszott” és ez engem nagyon bánt. Bánt, mert nem fair…annyira megérdemelte volna, hogy sima út vigye Görögországig. Amit felkészülésben meg lehet tenni, azt Ő megtette. Én próbálom bíztatni, hogy gondoljon „csak” a futásra, amire nincs hatással, azon ne eméssze magát, de tudom, hogy nem ilyen egyszerű.

Közben nekem is zűrösebb lett az életem szeptemberrel. A munkahelyen is őrület van (egy országos nyelviskola központ év eleji bolondok háza vár minden nap), és mostantól a két kisfiamat is kétfele viszem, és először van iskolás gyermekem is. Sokszor teljesen használhatatlan vagyok… Tegnap az én Kedvesem azt mondta, hogy az élete egyik része sem jó…

Na itt kezdtek el visítani a szirénák a fejemben.

Elég a zűrből, a negatív érzésekből és gondolatokból!

Nem vagyok hajlandó hagyni, hogy lerántsanak minket a mélybe!

 

A Deák tér-Örs Örs-Deák tér távot minden nap Gyűrűk Ura olvasással igyekszem túlélni, így kicsit álomvilágban élek…szerencsére. Nem szeretem, mikor csak a „valóságot” érzékelő felnőtt énem felülkerekedik a lehetetlent nem ismerő, álmodozó, szabad gyermeki énemen. Most úgy érzem, ez történt velem..velünk.

Nem szabad elhinni, hogy holmi bizonytalan körülmények elmoshatnak egy álmot, egy magasztosabb célt! A Gyűrűhordozónak mennie kell bármilyen nehézségekkel is találja  magát szemben, és Samu, a hű társa mindig vele tart bármilyen sötét is legyen a veszedelem!!!

Hát, ezt gondolom.

Szóval ma este úgy 100x meghallgattam a My Life Would Suck Without You-t, csak hogy a kezdő lendület meglegyen. Holnap teleszívom magam friss börzsönyi levegővel, és jövő héten nem nézünk mást csak az Apocalyptót és a 300-at! GO FOR SPARTA!!! 

 

 

Ha minden igaz két hét múlva ilyenkor valahol a sötétségbe borult Némeát magunk mögött hagyva haladunk az 1000méteres Sangas csúcsa felé…

2012-10 hó (1 bejegyzés)
2010-07 hó (1 bejegyzés)
2010-02 hó (1 bejegyzés)
2009-10 hó (1 bejegyzés)
2009-09 hó (2 bejegyzés)
2009-07 hó (2 bejegyzés)
2009-03 hó (1 bejegyzés)