Edzésleírás

Márciusi emléktúra 24.

Azért 24, mert a hosszú verzió az 48. De az sem 48 kili, csak a történelmi összecsengés miatt. És akkor a fele ne legyen már 22.4, hanem legyen 24. Így gyűrűznek tovább az alapszintű pontatlanságok.

De ez most mindegy.

Mivel mindenki, akinek megfeleő anyagi, vagy kapcsolati tőkéje volt, hogy vagy önnön maga, vagy valaki helyette kifizesse a BSI minden idők legdrágább és egyúttal, (és egyben ezáltal) legszemérmetlenebb nevezési díját a Balaton Szupermaratonra, az Balatonon volt, és mivel saját, jóllehet áttételes kapcsolati tőkém az utolsó pillanatban némiképp devalválódva, s erős árfolyamesésen átesve nem volt elegendő, hogy lejuttasson erre az ezek után már jócskán savanyú szőlővé változottrendezvényre, valamely más érdekes verseny után kellett néznem.

Látható tehát, hogy kezdetben csupán ló helyetti szamárként kerestem valamit. De, ahogy lenni szokott, a lónak is négy lába van, mégis megbotlik benne az egér. Nos így voltam én is. Múlt héten ugyebár végigfutottam a Bia25 (nekem némi kartográfia problémk miatt 26) teljesítménytúrát. Ez annyira tetszett, hogy most is ilyesfélét kerestem.

Az indulás nem volt valami fényes. Egyedül, rosszkedvűen caplattam felfelé az Ürömi úton, körülöttem vidám, cseverésző társaságok. Nem voltam jól. Mikor beváltottunk az erdőbe, azonnal rátértünk a jelzett útra. Ekkor ráébredtem, hogy nagyon kell pisilnem. Azonnal dobtam egy sárgát a piroson. Ez segítet. Kedvem jobb lett, erőm rámtalált, s bár néhány perccel korábban még azt fontolgattam, hogy egyszerűen visszafordulok, most vidám loholtam a reggeli erdő vastag aljnövényzetében. Hamarosan kiértünk egy tágas rétre, melyet egyik oldalról egy bekerített szántó határolt, a másik irányban pedig lankás dombok emelkedtek szeliden. Nem annyira távol már jól látszott a Nagy-Kevély magányos tömbje. A tiszta és magas ég kékjét nem törte meg egyetlen felhő sem, bár messze keleten, közvetlenül a láthatár felett mintha sötét gomolyagok készülődtek volna. A szívem megtelt örömmel és visszatért belém a remény is, mely a kezdeti aggodalmak és levertség után immáron aranyló fénybe vonta gondolataimat utam végkimenetelét illetően. Egyvalami miatt éreztem már csak némi bizonytalanságot, és ez a valami ott tornyosult előttem, egyre közelebb és közelebb kerülve hozzám. Maga a hegy, mely rettentő tömbjével megpróbált elriszatani és visszafordukásra késztetni.

Idővel az út elkezdett emelkedni, majd újabb kis idő elteltével határozottan meredekké vált. Futásomat sétára lassítottam. Ez a séta persze még így is jóval gyorsabb volt, mint a körülöttem gyalogló túrázóké. Ennek egyik oka nyilván az lehetett, hogy a magam részéről nem vittem semmiféle felszerelést, de annak is betudtam, hogy futásból lassítva a sétatempó még mindig gyorsabb, mint a sima séta-séta. Végül aztán elfogyott ez az emelkedő is. A csúcson a gyönyörű panoráma magával ragadott, s az emelkedőn elcsüggedt test és lélek újra erőre kapott. Alattunk tágas síkság terült el, mely a lassan  beleveszett a messzebb emelkedő kékes hegyvonulatok ködös tömegében. Nagyon távol még éppen ki lehetett venni a János-hegy tetején emelkedő Erzsébet kilátó jellegzetes alakját. Közben a Nap is erőre kapott, s a korábban még gyenge sugarak immáron erősen és határozottan sütöttek le a hegyre és a körülötte elterülő lapájra.

Innen egy ideig még a gerincen vezetett az út, majd lejteni kezdett és hamarosan köves, sziklás völgybe jutottam. Itt pecsételtem, majd - természetesen már futva - haladtam lefelé. A vízmosások és horpadások között nagy elővigyázatosságra volt szükség, hogy az ember rohanás közben ne törje bokáját, vagy más módon ne sérüljön meg. A lejtő aljára érve némi vádligörcs jelentkezett jobb oldalt, de mikor már kezdett kellemetlenné válni, gyakorlott ujjaimmal kitapogattam a pontos helyét, és pár erőteljes, de mégis óvatos mozdulattal kimaszíroztam. Ezután átkeltem egy műúton majd nem sokkal ezután megtaláltam a második pecsételő helyet.

Újabb brutális emlkedő következett, majd újabb lejtő. Ez vezetett a Holdvilág árokba. Itt a futással óvatosan kellett bánni, mert a roppant sziklák és kövek némelyike igencsak ingatagnak bizonyult. A vastag, évszázados avarréteg hangosan zizegett és recsegett a talpam alatt. Hosszú ujjú aláöltözetem, melyet nem régen, a kaptatón még a pokolba kívántam, most jó szolgálatot tett. A bevágásban jó tíz fokkal hűvösebb volt, mint odakint. Ráadásul az utat elterelték. Meredek lépcső vezetett ki a szurdokból, elkerülve a létrát. Az ezutáni emlkedő minden korábbinál erősebb volt. Futásról szó sem lehetett. Hosszú volt és meredek. Hamarosan azonban elvezetett a Lajos forráshoz, ahol megint pecsétet kaptam. Mivel a teljes úton nem ittam egy kortyot sem, kifejezetten jól esett a forrás jéghideg vize.

Ezután már váratlan esemény nélkül telt az út. A sárga jelzésen haladva rövidesen felértem a Kő-hegyre. Itt egy tágas, jó állapotban lévő rét fogadja az utazót, melynek egyik végében egy túrista ház van, másik felén pedig egy Petőfi-emlékmű nemzeti lobogóval. Gondolom az EU megfelelő szerve már vizsgálja, hogy le kell bontani, mert nem demokratikus.

Itt kaptam meg a negyedik pecsétet. Innen egy 5 kilométeres futással hamarosan leértem Pomázra, ahol meleg fogadtatás, zsíros kenyér és tea fogadott.

Összességében negyedikként értem célba, de mivel egyrészt ez nem verseny, másrészt nem tudni, ki mikor indult, harmadrészt pedig én futottam, míg mindenki más sétált, ez az eredmény enyhe kifejezéssel élve is irreleváns. De hát a futók már csak ilyenek. Idő és helyezés fétisiszták :)

A rendezés nagyon jó volt. Érthető volt az itiner, volt térkép, eléggé nehéz és változatos volt az útvonal, és az idő is szép volt, ami, mint tudjuk, szintén a rendezők felelőssége.

Ha tehetem, jövőre is megyek. Vagyis jövök.

A Nagy-Kevély csúcsa

 

A Kevély-nyereg

 

A holdvilág árok vastabon benőtt, mohos sziklái

 

Megérkezés a Lajos-forráshoz

 

1 hozzászólás

Nezumi 4480 napja

Jó. Mentem volna, ha nincs családlatogatas. Ezek után tudom, miről maradtam le, és nagyon ki akarom próbálni! Mint Thomas, a kis gőzös: I can do that!