Edzésleírás

Alig vártam az első havat, hogy végre érezhessem a ropogását a lábam alatt. Csütörtökön beoltottak H1N1 ellen. Szerencsére nem lázasodtam be tőle és a karom sem fájt különösebben, így nem volt akadálya a futkosásnak. Az időjárásjelentés szerint -9 fok volt a legmelegebb, ami odakint ránk várt, így sokáig tartott, míg indulásra bírtuk magunkat, de nem bántuk meg. Háromnegyed kettőkor léptünk ki a kapun, így a lehetőség szerinti legmelegebb napszakban igyekeztünk abszolválni a napi penzumot. Meg is lepődtünk, mert vagy nagyon be voltunk öltözve, vagy mégsem volt annyira hideg, mert egyáltalán nem fáztunk, sőt szélcsend és kellemesen simogató napsütés fogadott minket. Bár a hó már nem volt friss, napokkal korábban esett, mégis a kerékpárúton ahol az első 2 kilométert megtettük szinte érintetlen hóban futottunk. Ez le is szívta az erőmet már az elején. Bár bokáig gázoltunk a hóban, a Gore Tex-es Pegám jól vizsgázott, mert egészen a futás végéig egyáltalán nem ázott be. A Szigetre érve is jobban letiport pályára számítottam néhány nap után, és bár látszott hogy más elvetemültek is futnak ilyenkor, azért nem volt simára taposva az út. Mivel legtöbb helyen csak egy lábnyomnyi ösvényt tapostak le a futók, egymás mögött mentünk a táv nagy részén, ami még kellemetlenebb volt, mint egymás mellett futni. Amikor Panzsi ment elöl, azt hittem megpusztulok olyan tempót diktált, amikor meg én vezettem, folyamatosan az volt az érzésem, hogy feltartom. Nagyjából fele-fele arányban osztottuk el az utat. A budai oldalon ő ment elöl, én meg alig tudtam vele tartani a lépést. A Sziget felénél arra is rájöttem miért. Ő kint futott a padka legszélén ami nem volt havas, így olyan volt, mintha simán betonon futna, én meg beljebb minél inkább toltam, annál jobban kicsúszott a lábam hátra, így alig haladtam. Néhány lépést én is próbáltam a padkán menni, de annyira bizonytalan volt a mozgásom, hogy féltem, kitöröm a bokámat, így inkább visszahúzódtam a biztonságos hókupacra. Onnantól viszont lépésenként a szívroham jött rám, hogy Panzsinak mikor fordul ki a bokája. Lelki szemeim előtt már a karomban vittem hazafelé. Szerencsére szó nem volt ilyesmiről, de a pesti oldalra fordulva inkább én mentem előre. Tartottam tőle, hogy a másik oldalon még rosszabbak lesznek a terepviszonyok, és még annyira sem lesz letaposva a hó, mint eddig, de nagy megkönnyebbülésemre tévedtem. Úgy megörültem, hogy végre haladok is az elrugaszkodással, hogy amennyire csak tudtam belehúztam. Na meg féltem, hogy Panzsi mögöttem gyorsabban menne. Az állatkertnél viszont arra lettem figyelmes, hogy nem hallom magam mögött a hó ropogását. Megfordultam, és láttam, hogy Panzsi kicsit le van maradva. Örültem, hogy nem hátráltatom, bár arra is gondoltam, hogy csak orrot fújni lassított vagy ilyesmi, így tartottam a tempót. Kezdett jól esni a futás. Az Árpád-híd feljárójánál furcsa volt a stabil talaj a lábam alatt, de addigra már annyira fáradt voltam, hogy alig vonszoltam magam. Ráadásul nem örülhettem sokáig, mert újra jött az utolsó két kilométer szűzhóban. Na itt már nagyon szenvedtem, míg Panzsi a szokásos könnyed mozgásával haladt. Igyekeztem a saját szembefutó lábnyomainkba lépni hogy ne kelljen annyira emelni a lábam, de már meg sem próbáltam tartani a lépést. Kissé lemaradva, kellemesen elfáradva érkeztem meg a célhoz. Bár életem egyik leglassabb tizese volt, érzésre sokkal gyorsabbnak tűnt, csak a hó sokat levett. Az ilyen napok miatt szeretem a futást, bár Panzsi mellett lazán kocogni továbbra sem lehet, minden edzés kőkemény... legalábbis nekem : )