Sport

(verseny)

Edzés ideje

03:08:40

Távolság

87.88 km Szint: 322 m

Tempó

02:09 p/km (27.95 km/h)

Edzésleírás

II. Balatonman Kenese

Keneseiként volt már alkalmam többször is tekerni a tavalyi bringapályán, nem szívesen hagytam volna ki a péntek délutánra meghirdetett pályabejárást…

Nem is tettem! Kicsit esett, vizes volt a pálya, volt egy kis szél is, de
szerintem nagyon hasznos átmozgató edzés volt a bejárás, ami során lehetett beszélgetni a sporttársakkal, köztük Kis Gyulával is…

Péntek estére már csak két témakör maradt a nem tökéletesen
feltárt kérdések halmazában: 1. hideg lesz-e nekem a 16-18 fokos víz?; 2. ha délben rajtolunk, és várhatóan 6 óra körüli időt töltök a pályán, akkor a hajnali-délelőtti testmozgáshoz szokott testemnek mit adja táplálékul annak érdekében, hogy tökéletesen működjön?

Még 11 előtt lefeküdtem aludni, járt az agyam folyamatosan,
így 5 előtt már ébren voltam. Ment a matek, de olyan több ismeretlenes egyenleteket kellett volna megoldanom a válaszok megtalálása érdekében, amelyekhez hiányzott a megoldóképlet.

Úgy döntöttem, hogy egy 6 tojásos sajtos rántottával ágyazok
meg a verseny során fogyasztandó „műanyagnak”, amiből még a sütés előtt 8-as lett, mert Ilonka (5 és fél) lányom is feliratkozott a rántottát reggelizők listájára. Ha már ketten sárga cuccot eszünk, akkor nyilván Zéti (16 hónapos) fiam sem maradhat ki a buliból, ezért határozottan indokolt volt a tojásszám emelése. :)

Elfogyott az egész, 6-nál több biztosan nem jutott nekem…

Mivel nem láttam még élőben soha ironman rajtot, így kötelességemnek éreztem, hogy 8-kor ott álljak a Vak Bottyán strand kövezetén. Megvártam az első „kör” (kiúszás a hajóról) végét, mindenkinek kiabáltam egy nagy Hajrát!, aztán elindultam haza a saját versenyemmel, és a táplálkozásommal foglalkozni.
Betoltam egy banánt 9-kor, ettem rá egy MaBakert, és némi
szilvás lepényt is a hazai fajtából. Bekevertem az isoimat, és összeraktam a táskát, benne a saját frissítőkkel, egy kis játék a gyerekekkel. 10-kor még egy banán, némi iso, aztán letoltam a bringát a strandra. Még a bejárat előtt találkoztam Zsuzsival, Nórival, Lacival és Gáborral, így a B784 Team ereje már
a versenyközpont előtt összeállt.

Depóba be, Gepárd a vasra, vagyis csak majdnem, hiszen az én
ülésem erősen 150 centi magasságában van, így korlát nem emelte el a kereket a földtől… Kicsit megdőlve bár, de azért felakadt végül. A pakolásnál mindent úgy csináltam, ahogy Velencén (életem első triatlon „versenye”) tanultam, így profinak tűnt az előkészületem.
Gyors beszélgetés Zolival, interjú Panferiknek, táncos bemelegítés a törpiekkel, közben pedig szépen közeledett a bemosakodás ideje…

Nagy örömmel töltött el, és komoly érzelmi motivációt is adott
a tény, hogy a Feleségem és a kisfiam is ott voltak velem egy területen, így a depót el-elhagyva be tudtam még zsebelni néhány mosolyt, puszit és pacsit.

15 perc lehetett még hátra a rajtig, amikor Gyurival és Nórival
pancsolni indultunk. Megnyugtatott a tudat, hogy a vizet elsőre sem éreztem hidegnek, a fejem is kiválóan bírta, így az 1-es számú nyitott kérdésre időben megszületett a válasz: nem hideg a víz! Pipa.

A 2-es viszont továbbra is nyitott volt, és tudtam, hogy a pontos
válaszra még legalább 5 órát kell várnom…

Beálltunk a rajtvonalra, fogytak a percek, kb. 1 volt még
hátra, amikor rájöttem, hogy valójában az első sorban vagyok. Sebaj, gondoltam, hosszú ez a sor, én a közepén állok, majd jobban iparkodok.

5-4-3-2-1, gyerünk! A cápabőrbe bújt búvárgrizzly delfin technikával
elindult. Ugráltam előre, és éreztem, ahogy emelkedik a pulzusom. Amikor a 7-8.ugrásnál jártam, akkor úgy döntöttem, hogy elkezdek úszni. Az elhatározást tett is követte. Egyenletes, hosszú tempókkal kezdtem, és érzésre szépen haladtam.

Szomorúan tapasztaltam viszont  a levegővételeknél, hogy a mögöttem még mindig sétáló arcok nem távolodnak… Na
ne, ez most tök komoly? Lehet olyan tempóban sétálni a derékig érő vízben, mint ahogy ugrálni vagy úszni? No, ezt majd kipróbálom a második körben – gondoltam.

Haladtam. Jól esett, nem fájt, nem fázott. Élveztem az úszást.
Nyoma sem volt a velencei küszködésnek, az első perctől kezdve komfortosan éreztem magamat a hazai vízben. Jött az első fordító, aminél mindenféle könyöklésből kimaradtam, pedig együtt voltunk még a 40.5-ös mezőnnyel, így közel 300-an lehettünk a vízben. Szűken vettem a bóját, és egyenletesen haladtam a második irányába. Ott is sima volt minden, lazán tudtam szűk ívben,
ráadásul gyorsban kerülni. Folytattam az addig jól bevált gyakorlatot, így rohamosan közeledett a part. A lépcsőtől ~20 méterre már felálltam, és öles léptekkel haladtam a part felé. Lépcső, beton, fotós, stég, órára pillantás (18:30), mosoly,
lépcső, tempós séta, semmi delfin, majd úszás. Jó érzéssel töltött el, hogy nagyon elől éreztem magamat, ami jelentősen növelte az amúgy sem kicsi önbizalmamat. 

Ismét fordító, megint sima minden, majd a másodiknál is konfliktus nélkül fordulva folytattam a hosszú tempókat (úgy éreztem, hogy most a világból ki tudnék úszni). A parthoz közeledve ismét tempós séta, vetkőzés indul a vízben, cápabőr derékig le, szőnyeg, csippanás, órán átváltás (39:02, 2.057m), minden tökéletes! Boldogság van! 5/1 - pipa

A tervet maximálisan teljesítő átmozgató jellegű úszás után kényelmesen törölgettem magamat. Már-már szöszmötöltem, de úgy éreztem, hogy ez most belefér. Zokni és cipő a lábra, mez fel, pánt fel, csak előtte mez le, pánt fel (most már tényleg), mez fel (maradhat), kendő a helyére, kesztyű a kézre, szemüveg,
sisak. Minden kellék a helyén, már csak a frissítőket kell berakni a zsebbe, amikor HOPPÁ! Hol van a sótablettás kapszula???  (Ilonka lányomnak vettem egy soron kívüli Kinder tojást annak érdekében, hogy a sótablettákat abban a szép sárga
kapszulában vihessem a verseny során.) Bakker, ez otthon maradt! Sebaj, győztem meg magamat gyorsan, nincs annyira meleg, hogy ebből gáz legyen, ráadásul eddig minden versenyen sótabletta nélkül mentem, valamint reggel egyébként is bevettem kettőt, nem lesz baj. Ettől még a tény dühített, mert az első eltérés megmutatkozott a tervhez képest…

4:24 percet töltöttem el a nyeregbe pattanás előtt, ami
egyáltalán nem fájt, hiszen a tervezett 3 percnél ez csak kevéssel több, és elég hosszú volt az út a kijárat és a helyem között. Ráadásul az órámon ismét tökéletesen sikerül az üzemmód váltás, így mosolyogva tekertem ki a pályára. 5/2 – szódával elmegy

Gyerünk, mutassuk meg a világnak, hogy egy vastagkerekű, 15
kilós montival is lehet 30 körüli átlagot mennie egy 101 kilós ember 145-ös átlagpulzussal, ha ő a kenesei Tóth Peti!

Az 1 kilis bringás bevezető közepén jártam, amikor a pulzusom
174-et mutatott. Jó-jó, ez itt éppen egy emelkedő, én pedig most jöttem ki a vízből, de akkor is: ez mi??? Álljál csak vissza a helyedre barátom! De nem hallgatott rám! A pulzusom masszívan 160 fölött maradt. Sebaj, megy ez majd lejjebb, most menjünk a ki a bringakörre, aztán majd a dombtetőről Papkeszi legurulva
konszolidálódik – nyugtattam magamat. Így aztán a bringatáv első három kilijét rendre 169-166-167-es átlagpulzussal realizáltam, közel 8 perc alatt. Tudtam, hogy ez így nem mehet tovább, mert a 145-ös átlagra szükségem van az érdemi futáshoz, így minden erőmmel arra koncentráltam, hogy lelassítsam a
szívverésemet. A folyamat jó irányban haladt, de a tervezettnél lassabban ment, és hamar esélytelennek tűnt, hogy 140-nel fog kezdődni az átlag… Jött tehát az ilyenkor elengedhetetlen újratervezés: 155 alá kell menni, minél közelebb a 150-hez. Közben ettem, ittam, az volt a célom, hogy a Papkeszire telepített frissítőpontig megigyam a saját keverésű ISO-mat, és kérjek egy újat. Ezt a célkitűzést realizáltam is, a saját kulacs kiürült, és a vizes is már csak félig volt. Ez azt jelentette, hogy a bringapálya 19. kilométeréig megittam 0,75 liter iso-t, és 3 deci vizet. Ennyi folyadékot én a 90 kilis edzéseim során is csak akkor
szoktam inni, ha utána ráfutás is szerepel a programban, ezért a 25. kili környékén keletkező hasüregi fájdalmat annak tudtam be, hogy túlittam magamat. A fájdalom nem volt erős, úgy éreztem, hogy nem veti vissza a teljesítményemet, de baromira zavart fejben, és legkésőbb a futásig el akartam kergetni… A fájdalom a hasüregem jobb oldalán, érzésre a bordáim alatt jelentkezett, ami a
nyeregben való felegyenesedés hatására csillapodott.

A hangulatom viszont kiváló volt, sorra előzgettem a 40.5-ös
távon versenyzők hátsó felét, aki között bőven voltak montis sporttársak is,
akiket rendre egy: „A montisok a legnagyobb királyok!” kiáltással köszöntöttem. :)

Mivel a túlivást vádoltam a problémáimért, így a második körben alig ittam. A frissítőponton kértem egy banánt és egy magnéziumot, azokat békésen betoltam, és haladtam tovább Vilonya felé.

Békésen tekertem, amikor egyszer csak szúró fájdalmat éreztem a szám szélén, majd némi ízelt lábat. Szerencsére, gyorsan  kapcsoltam, így egy köpő jellegű szájmozdulattal eltávolítottam a számról azt a mocskos darazsat, aki reményeim szerint életét veszítette a velem való találkozást követően… A majás kaland nem viselt meg, szerencsére nem vagyok allergiás a fullánkos dögökre, így folytattam tovább az utamat, a hasüregi fájdalom messze
jobban idegesített!

Örömmel töltött el, hogy a pulzuscsökkentés viszont szépen haladt. A második kör vége felé már láttam rá esélyt, hogy valahol 152-153 környékére le tudom tornászni az átlagot, de az is nyilvánvalóvá vált, hogy a szépen feltámadó, és a sztyeppén orvul pofánkba vágó szélben nem tekerhetek azzal az intenzitással, amit a combjaim bírnának, mert azzal menne az égbe a pulzusom. Arra gondoltam, hogy a visszafogott bringázás a böjt, ami majd a futás során elhozza majd az áhított babérokat, és meglesz a 6 órán belüli teljesítés, vagy esetleg valami még szebb… Ehhez persze meg kell szabadulnom a hasüregi fájdalomtól, ami csak nem akart távozni.

A bringapálya utolsó részén a minimális energiabefektetés volt a célom, amit ez a bringapálya kiválóan szolgál, hiszen csak le kell
gurulni a partra. Engedtem a vasat, kicsit pörgettem, gurultam, a pulzusom teljesen rendben volt, az utolsó három kili átlaga rendre 132, 141, 137, ami jó alapul szolgál majd a futáshoz – gondoltam… Az időm: 3:08:40, átlagpulzus 152. 5/3 – bizakodó pipa, mert ez csak 4 perccel rosszabb a vártnál

A depóba érve megint nem kapkodtam, bíztam benne, hogy segíti a futást, ha nyugodt maradok. Bringa a helyére, egy kis csacsogás Zsuzsival. Cipőcsere, Néhány korty iso az erre bekészített  kulacsból. Újabb kísérlet a sótabletták meglelésére, ismét negatív eredménnyel. Indulok kifelé, amikor Zsuzsi elkéri a fejemen lévő sisakot… Annyira megszoktam az érzést, fel sem tűnt, hogy valami rendellenes állapot van a futócipőn átellenes sarkában. Sisak le, pályára ki, most jön a vizsga érdemi része. Nézzük, mi a válasz a
2-es kérdésre! Jönnek-e az 5:20-as ezrek?

A hasüregem (most már szinte biztos vagyok benne, hogy nem a
gyomrom volt) fáj még, de a felegyenesedett testtartás jótékony hatással van rá. A lábaim rendben, első ezer magától 5:40, hozzá 159-es átlagpulzus. Jó, úgy tűnik, hogy elfutástól nem kell tartanom, nem állt fenn a veszélye annak, hogy elfutom az elejét… Második ezer 5:37 (163), harmadik 5:38 (164). OK, ha ez így marad, nekem nem fáj, hiszen 2h05 percem van még a 6 órához. És közben a fájás is elmúlt! Királyság van!

Mire a fenti gondolatmenet lefutott, máris jött a csalódás újabb mérföldköve: a 4. kilim csak 5:57-es! Bakker, fogy az energia, ismerem ezt az érzést. 5:54, 5:58 (a pulzusom már ehhez is 165), 6:05 (bye-bye 5-tel kezdődő tempó). Ilyenkor a szervezetem meg szokta kezdeni az automatikus leszabályozást: 6:15, 6:37, 6:41 (pulzus már csak 159). A központi frissítőállomás, túl vagyok
a futótáv felén. Gyors döntést hozok: innentől belesétálok a frissítőkbe! Ha már elment a 6 óra, akkor legalább érezzem igazán jól magamat a hátralévő időben! 7:42 (151), 6:35 (157), 7:37 (147), 6:56 (151), 6:17 (158), 6:41 (156), 6:31 (156). Működik a terv, az utolsó fordítások alkalmával elbúcsúzok a végeken szolgálatot teljesítő lelkes segítőktől, megköszönöm nekik a támogatást,
és közben nagyon vágyom a pillanatot, hogy a gyermekeimmel az oldalamon fussak be a célkapun! Csak ez jár a fejemben, azért próbálok sietni, hogy minél előbb részese lehessek az élménynek. 6:48 (154), 6:49 (152), 6:42 (154), aztán még 4:16 (az órám szerint csak 20,68-at kellett futnom a célig), és a Beteljesülés!

Zéti a bal karomban, Ilonka a jobbomon futva, az időnk 6:08:47. 61/98. hely a férfi mezőnyben, 26/98. az úszás, 62/98. a bringa,
65/98. a futás.

8:47-tel a célidőn kívül, de abban a percben ez már egyáltalán
nem zavart. Boldog voltam, hogy komoly fizikai fájdalom nélkül, mosolyogva tettem bele a zsákba életem eddig legkomolyabb sportteljesítményét, és a befutásnál ott voltak velem a Gyermekeim, a célterület mellett pedig szeretett Feleségem, Édesanyám
és Öcsém, valamint az ezt a versenyt most kihagyó Palesz barátom, aki miattam tekert le reggel Budáról bringával. Kell ennél több elsőre? Nekem nem!

Mese végén a tanulság: a kenesei Tóth Peti sem tudja ellensúlyozni a vastagkerekű, 15 kilós Gepárddal előadott tekerésből fakadó negatív következményeket, ezért nem csak a teljes távhoz van szüksége legalább egy belépő szintű országúti kerékpárra, hanem magához a triatlon sport élvezetes gyakorlásához is!