Sport

(verseny)

Edzés ideje

01:52:33

Távolság

21.1 km Szint: 80 m

Tempó

05:20 p/km (11.25 km/h)

Edzésleírás

Bologna félmaraton - szülés utáni első félmaratonom. Nem voltak reményeim, egyetlen vágyam volt: a kisfiammal a karomban átlépni a célvonalon. Persze ez nem volt bebiztosítva, pláne, hogy a nagymama előző este az mondta, hogy szó sem lehet róla. Azért én reménykedtem...A rajt Bologna főteréről, a Piazza Maggioréról indult. A rajtcsomagot verseny után adták oda, előtte a rajtszámot és a technikai pólót kaptuk meg. A póló igen csinos darab, nőies fazonnal, látszik az olasz desing rajta. Rajt előtt bemutatták az elit futókat, egy pár fekete el is szalad előttem, amikor a mozgó toytoy előtt várakozó sorban álltam (itt sem igazán megoldott ez a dolog, ahogy otthon sem). Nem izgultam, mivel totálisan felkészületlenül álltam rajthoz. Ez betudható az újdonsült ANYASÁGNAK (amit minden pillanatban boldoggá tesz), a meleg és a lustaság miatti kevés edzésnek, és egy elhúzódó felsőlégúti fertőzésnek. Arra gondoltam, ha nem bírom, kiállok, na és akkor mi van, semmi. Az a pillanat, hogy nincs kedvem tovább futni (lásd előzetes okok miatt) nagyon hamar elérkezett. Már az 5. km-nék gondolkodtam, hogy visszaballagok a főtérre. Megállatam a frissítésnél, iszogattam, aztán mégis továbbfutottam. Újabb 5 km, jaj, újabb pihenő, és akkor már semmi kedvem nem volt az egészhez, csakhogy a frissitőt arébb rakták, én pedig kortyolni akartam a friss vízből, és persze, éhes voltam, vártam a finom olasz kekszet, és gyümölcsöt. Na ezt nekem! Mert víz és az émelyítő energia ital volt, de keksz, babán, szőlő sehol. És ezek a fránya utcák: méghogy Bologna sík!!! Azért a lábam nem csak, sem a szemem! A sunyi emelkedők, a kanyargós utcák csak-csak suttomban elveszik az ember maradék erejét is, pláne, ha kezd az ember eléhezni. A 13. km-nél éreztem, hogy a gyomrom teljesen össze van szűkülve. Kocogtam, vánszorogtam tovább, elhaladt mellettem egy 80 éves bácsika, egy 80 kilós nénike is, sebaj, néha kocogtam, néha sétáltam. Vártam a 15. km-t, a frissítést, a normális frissítést. De itt sem volt semmi, ennivaló legalábbis nem. Felháborodásomat ecseteltem a többi futónak, s közben néztem a várakozó embereket, melyiknél van valami ehető dolog. Sajnos, csak egy nő futott át előttem (kétszer olyan gyoran, mint ahogy én haladtam) 2 kiló nyers hallal. Abból talán nem kértem. Végül ahogy tudtam, erőt vettem magamon, futottam, de amikor az éhségtől a gyomrom összeszűkült, és görcsbe rándult, gyalogoltam. A 20. km táblánál elkezdtem a közönséget figyelni, mert reménykedtem, anyuék a kicsivel ott várnak valahol a közönség között. És aztán Anyu rámkiabált, na akkor azért mosolyogtam. És ott volt az én pici FIACSKÁM is. Kikaptam a babakocsiból, és az utolsó 500 méter vele tettem meg, lassan, óvatosan, szinte gyalogolva, de vele, sokan tapsoltak, gratuláltak nekünk. Karomban tartva léptem át a célvonalat, és az érmet az ő nyakába akasztották, ahogy kértem. Utólagos érzések: csodás volt Adikával célba érni, a lábaim nem nehezek, a gyomrom viszont megsínylette a szevezők hibájából elkövetett tortúrát.