Sport

(verseny)

Edzés ideje

02:00:00

Távolság

23 km

Tempó

05:13 p/km (11.50 km/h)

Edzésleírás

Keszthelyi kilóméterek maraton. A tizedik maratonom lehetett volna, ehelyett az első verseny lett, amit feladtam.

Sokat gondolkoztam, írjak-e ide egyáltalán valamit. Nem akarom sajnáltatni magam. Megtettem ezt már elégszer. És már sokaknak elmondtam tegnap, mi történt vagy mi nem történt, már-már elcsépelt frázisoknak tűnnek a fejemben ezek a mondatok. De mégis arra jutottam, le kell írnom őket. Hogy ne csak azt lássátok: a sikerekkel dicsekedek. Illetve ma már hétfő van, aludtam rá egyet (már ha alvádnak lehet nevezni a lelkiismeretfurdalás okozta banális álmokat, és a miattuk való állandó felébredést és össze-vissza forgolódást), futottam is már egyet, ami közben átgondoltam sok mindent. 

Szóval mi is történt tegnap? Balatonfenyvesen alutunk a kis gepárdos csapattal. Este jó korán elmentem aludni, remekül aludtam, jó sokat, majd' 9 óra nekem rengeteg, frissen  és kipihenten ébredtem, Gergő azzal viccelődött, hogy úgy közlekedek már reggel 7-kor is, mintha maratont futnék (utólag belegondolva: ja, a futótempóm valóban nem volt sokkal gyorsabb annál...). Reggeliztünk, készülődtünk, minden jól alakult. Beautóztunk Keszthelyre, felvettük a rajtcsomagot (borzasztó mókás a verseny pólója - de azt hiszem a történtek fényében én ezt nem fogom hordani.) Leadtam a csomagom a ruhatárba, melegítettem, pisiltem, ittam, úgy éreztem, kész vagyok. Utólag belegondolva, azért a kis szikra hiányzott már akkor is, 

A rajtnál összefutottam Matyival, aki aztán előrébb állt a srácokhoz. Igazából már ott kicsit fura érzés volt. Láttam ismerős arcokat, de nem volt bennem az az igazán jó érzés, ami általában a versenyeken. Elindultunk, és nagyjából fél km után, amikor bekanyarodtunk a kastély parkjába, rámtört az érzés: fogalmam sincs, hogy fogok ma én is 42 kmt futni! Fél km után! Aztán jöttek a táblák, amik egyre jobban lenyomtak. Például amikor megláttam 3.5 km környékén(!!!) a 35-öst, és arra gondoltam, hogy már most melegem és elegem van, és kéne még 3 kört futnom ahhoz, hogy oda érjek arra a pontra, ahol igazán a szenvedéseimnek kezdődniük kellene! Az egész az elejétől kezdve reénytelen volt. Meleg volt, nem mertem gyorsan menni, éreztem, hogy nem haladok, ez meg idegesített. Amikor kiértünk a bringás útra, ott kicsit jobb lett, és gyorsabban teltek a km-ek, a Balaton parton még elvétve szurkoló is akadt, ez adott egy kis erőt, hogy nem kell ezt feladni, menni fog. A célegyenes előtt volt egy kis emelkedő. Mostanában szoktam szeretni ezeket, de itt nagyon rosszul esett. Nem a lábaimnak, azok egyáltalán nem fáradtak el, hanem fejben, A kör végén a speaker mondta a magáét, én durcás képpel futottam át a célkapun ), a pasi rám is szólt, hogy mosolyogjak. De nem ment. Az összes válasz, amit erre adni tudtam egy lesújtó-megrovó pillantás volt, hogy hagyj engem te békén a pozitív hozzáállásoddal... Pedig aki látott már versenyen, az pedig tudja, hogy én általában végig vigyorgom az egészet. De nem, most semmi de semmi sem klappolt.

A második kör egész jól indult. Az elején sikerült néha valakihez becsatlakoznom, és egész futómozgásszerűséget imitálnom. Először egy pasi mellé szegődtem, de ő megállt frissíteni, majd utolért, és el is húzott. Aztán egy váltós csajjal mentünk egy tempót, de ő meg lelassult. De ennek ellenére egész jól ment, az undorító sunyi emelkedőt is ügyesen átvészeltem, a bringás út az egyik legkellemesebb szakasz volt ismét. és már kezdtem boldog lenni, amikor a Balaton utáni szakaszon egy szempillantás alatt fejbe vert az érzés, hogy nem akarok továbbmenni. Kész. Nem bírok még két kört. Nem akarok még kört. Ma semmiképp. Két hét múlva UB. Megéri-e végigmenni, végigszenvedni, és minden motivációt, lelkesedést elveszteni? Ez volt a fő kérdés bennem. A parkban ott drukkoltak a gepárdok, a többség már rég végzett, ők -okosan-félmaratonra neveztek. Tapsoltak, drukkoltak, de én itt már mondtam nekik: kiszállok. Ahogy kimondtam, el is kezdett fojtogatni a sírás. A második kört még be akartam fejezni, gondoltam majd utána elvonulok valami csendes sarokba, és sírok egy nagyot, de egyszer csak feltűnt Levi, hogy jön kicsit velem levezetni.(Sírás elnapolva. Sőt, azóta sem sírtam ki magam, pedig lehet, sok mindent megoldana.) Elmondtam neki is, hogy minden bajom van, nem megy, az elejétől kezdve nem, és hogy hát az UB, és meleg van, és nem is tudom, nem akarom én ma ezt az egészet...Ő nem erőltetett semmit, eljött velem a 23-asig, ahol én odamentem a frissítőhöz, ittam egy nagy pohár vizet, levettem a rajtszámomat, és visszakocoktunk a többiekhez a parkba. 

Akkor, ott úgy éreztem, jó döntést hoztam. Lassultam, a tempóm nekem esett rosszul. Melegem volt, és egy parányi olyan gondolat sem jutott eszembe, ami arra bírt volna, hogy folytassam. Ez volt a legkétségbeejtőbb. 

Délután, ahogy az eredményhirdetést vártuk (a fiúk szinte mind érdekeltek voltak), és láttam a sok boldog befutót, az éremmel a nyakukban, akkor mindent megbántam. Fojtogatott a sírás, néha egy-egy könny ki is csordult. Megnéztem az eredményeket, és még jobban  elkeseredtem. Elég lett volna végigmennem, szinte akárhogy, egy aprócska pozitív visszajelzést (korosztályos helyezés) már kaptam volna. Kérdés, hogy elégedett lettem volna-e akkor. Nem tudom.

Én úgy hittem eddig, hogy fejben erős vagyok. De az elmúlt másfél hónap erre rácáfolt. Nem bírom végigcsinálni az edzéseket és ezt a versenyt se. 

Hogy miért? Én egy okot látok: Pozsonyban elértem egy célt, amit másfél éve tűztem ki magam elé. Légüres térbe kerültem, nem tudom, mi lehetne a következő dolog, amit el szeretnék érni. Enékül pedig nem akarok és nem is tudok én kilépni a komfortzónámból.

Dani azt mondta, sok az évi 3 maraton. De azt gondoltam, ha tavaly belefért kettő tavasszal és még egy ősszel is, akkor idén miért ne? De most jöttem rá: a tavalyi márciusi maraton, a csapnivaló római pont hogy tüzet gyújtott bennem, hogy nem hagyhatom ezt a szégyent, ennél én jobb vagyok! Így le tudtam futni áprilisban a kövezkezőt. Ezzel szemben most márciusban elértem, amit akartam, a tűz kialudt.

Gondolkoztam rajta már az utóbbi hetekben, hogy jobb lett volna átirítni a nevezésemet félmaratonra. Utólag egyértelmúen ez lett volna a helyes döntés. Ezt bánom a legjobban.

De ami az egészben a legjobban emészt, és nem hagy nyugodni: a feladás ténye. Én ilyen még soha nem tettem. Birkózik bennem két gondolat: az UB fontosabb, és tudtam előre, ezt a versenyt hajlandó vagyok beáldozni az UB miatt. De nem sejtettem, egy pillanatig nem fordult meg a fejemben, hogy a beáldozás a feladást fogja jelenteni. Azt gondoltam, futok majd egy "gyenge" 3:40-et. Mert hogy egy maratont bármikor le tudok futni. Hát, ezek szerint nem. Mindig büszke voltam arra, hogy nem adtam fel. Az első, katasztrólális maratonomon sem. Rómában, 20 km-t hányingerrel végigküzdve sem. Budapesten, a melegben, görcsölő vádlival sem. Az ultrákon sem. Talán az amatőrség fokmérője ez, nem tudom, az esztergomi futóművesek pont mostanság vitáztak/elmélkedtek egy nagyot, hogy fel kell-e, szabad-e adni. Nem voltam sérült. HA sérült lennék, egy pillanatig sem hezitálnék, ki kell állni. De itt "hiszti" volt. Nem akartam futni. Nem tudtam előszedni sehonnan sem egy érvet, hogy tovább kéne mennem. És az bánt, hogy ilyen velem még nem történt meg, hogy fejben megtörtm volna. Vagyis nem törtem meg, már úgy mentem oda, hogy nem voltam egyben. És ez az, ami ijesztő. 

Tavaly, Németországban úgy ismert meg a fél társaság, hogy én vagyok a-lány-aki-lefut-50-kmt. Ebből alig több, mint egy év alatt én lettem a-lány-aki-feladta. És nem a körülmények miatt. Hanem mert gyenge volt fejben. 

Szóval ez történt tegnap. Most nem is tudok előre gondolkozni. Tegnap az volt bennem, hogy nem indulok el a Sparon, talán a Nike-n sem, sőt az Ironman váltóba is keresek valakit magam helyett. Mára tisztult kicsit a kép. Ma sem gondolkozok előre. Most két hétig tudok előre tervezni. Két hét múlva UB. Ott csapat van, nem adhatom fel, mert akkor Gergővel szúrok ki. De garantáltan meleg lesz. 9-szer kell odaállni, és lefutni egy 10+os szakaszt. Fejben nagyon nehét lesz. Van 10 napom, hogy összeszedjem magam. Ha nem sikerül, akkor viszont  tényleg félre kell tennem a futóipőket, és még ha ideiglenesen is, de új sport után nézni. Ami nem megy, azt nem szabad erőlteni. 

7 hozzászólás

Maráz Zsuzsanna 4058 napja

Kedves Hajcsárom! Kicsit szét vagyok hullva, ezért csak most látom, hogy mit csináltál. Ne írd le magad kérlek. Ha te ki állsz a sorból, bennem összeomlik a világ. Ez most fejben nem ment. Valami nem klappolt. Ennyi. Ebből tanulsz és jobb leszel. Sokkal erősebb és kitartóbb vagy annál, hogy abba hagyd a futást. Nagyon gyors vagy , a következő maraton sikerülni fog. Néha kapunk pofonokat, de fel kell állni és folytatni.............

Pierre 4061 napja

Sajnálom, hogy kiálltál, de azért ez nem annyira tragikus, csak arra kell figyelni, hogy ne legyen belőle rendszer (az első kiállás után általában könnyű "rákapni"). Le kell vonni a tanulságokat, és tanulni kell belőle. :) Írhatnék tanácsokat, de egyrészt nálam sokkal alkalmasabbak is vannak erre (leginkább Gábor), másrészt tkp. tapasztalatlanabb vagyok Nálad, még messze vagyok a 10 maratontól. Egyetlen dolog: ezt írtad az utolsó edzéshez: "A hetvegevel kapcsolatban meg nem tudom, mi lesz, nem hinnem, hogy tul nagyot fogok futni, ahhoz ellustultam az utobbi idoben, es veszesen kozel van az UB is. " Szerintem egy maratonhoz csak úgy lehet odaállni, ha biztos vagy magadban, és ha nem tökéletes a felkészülés, akkor is érezni kell, mi az, amire képes vagy, és a cél csak a táv - adott körülmények melletti - lehető legrövidebb idő alatti megtétele lehet, különben ez nem maraton, hanem csak egy szervezett keretek közötti 42km-es futás. Amivel semmi gond nincs, csak akkor azt előre el kell dönteni, hogy ez most csak egy 42km-es edzés lesz, nem igazi maraton.

Az UB-n egyébként lesz segítőtök? Gondold át alaposan, milyen iramra lehetsz képes, nem lesz könnyű verseny (lehet meleg, szél, stb.), próbáljátok úgy megtervezni, hogy pozitív élmény legyen. _{(Megjegyzem, szerintem mindketten sokkal jobb futók vagytok annál, hogy UB-t fussatok párban - vagyis az ennyire lassú futás-kocogás szerintem nem Nektek való, de ez csak egy magánvélemény, amit egy nem gepárdnak le sem írnék...)}

necromedve 4062 napja

Bocs, hogy így ismeretlenül belekotyogok, de tetszenek az edzésleírásaid, mókásak. Főleg az úszósak, jó őket olvasni. Szóval ha sportot váltasz, mindenképp arra állj át. ;) De szerintem nem kell váltani sem, elég, ha nem jársz el versenyekre, csak a mozgás miatt futsz, nem azért, hogy ezt, vagy azt legyőzz. Nyomás, teljesítménykényszer alatt, ami a vélt, meg valós elvárások miatt alakul ki benned. Aztán így majd örömöt fog okozni, ha csak úggy elmész kocogni. Vagyis nálam így van. Az UB-felkészüléshez (fejben) meg sok sikert kívánok! A futás pedig egészségedre válják! ;)

faxau 4062 napja

...okosat nem tudok mondani, f@szságot meg minek.(Azért úgysem fogom befogni :P) Amikor eléred a célod, hirtelen vákuum keletkezik... ezen túl kell lépni. Bulizz egy jót! És továbbra is Te vagy az a lány aki lazán lefut egy 50-est! Csak egy halk kérdés: Biztos, hogy maratonokat kell futnod? Tudom, gyors vagy, és gyursultál is, mint a veszett fene. De aki csak úgy edzésképp letol egy 50-est a barátnője kedvéért, az lehet hogy nem maratonista...Az UB után meg állj meg egy pillanatra aztán találd ki, hogy mit is akarsz igaziból.

julcsi 4062 napja

De igen. :(
Ha nem fog menni, akkor muszáj lesz kicsit kilépnem az egészől, hátha akkor sikerül eldöntenem, hogyan tovább. Mert ez így most sehogy sem jó. Rá vagyok kattanva annyira a futásra, hogy zavar, hogy nem megy, de mégsem vagyok elég lelkes ahhoz, hogy igazán tegyek az eredményekért. A legrosszabb kombináció. Legalább nem érdekelne egyáltalán az időm, úgy, mint rég! Az is jobb lenne ennél. Most megrekedtem félúton a "futok, mert örömet okoz" és a "mindig meg akarom javítani minden eredményemet" közt. De az a baj, hogy ez a félúton  tulajdonképp nem létezik :), és valami nagy feketelyuk van... Juj, kezdem túlságosan beleélni magam az önsajnálatba már megint, be is fejezem.

 

gaborevi 4062 napja

Hú, Julcsi, nagyon sajnálom, és együttérzek Veled, még ha én a futás egy másik dimenziójában is vagyok, voltak nekem is hasonló gondolataim, mint Neked az utolsó.

Próbálj meg most csak előrefelé nézni, remélem, azt kívánom Neked, hogy az UB-n olyan eredményt érjetek el, amitől egészen más színben fogod látni a futás világát. :-)

Fel a fejjel!

jocccc 4062 napja

bár szóban már beszéltünk a tegnapról, de azt az uccsó két sort remélem nem gondolod komolyan! :(