Életemben nem paplanernyőztem még, csak csorgatom a nyálam, hogy milyen szuper lehet a szelek szárnyán
repülni!

Az edzésterv szerint 10 km várt rám az új cipőben – ez nem volt benne :-D -, hogy jól megszokjuk egymást.
Pontosabban a jobb lábamnak (bokámnak) volt a múlt héten némi problémája, ami szerencsésen pár
bokakörzéssel megoldódott és nem lett következménye. Miután reggel 9-től 10:15-ig kifújattam a széllel a maradék
agyamat is az agility pályán, egy kis otthoni regenerálódás, energiafeltöltés és alapos bemelegítés után
délben elindultam. Ma is új útvonalon, a Szabadkikötő Wiess Manfréd úton a Lágymányosi hídon túl a
kerékpárút(ak)on. Persze nem véletlenül erre indultam, hiszen tudtam, hogy így hazafelé lesz hátszelem :-D! Meg
már amúgy is játszottam a gondolattal, hogy ezt az utat futva is megtegyem, ne csak biciklivel és hévvel és
gyalogosan (ezt a BKV sztrájkok idején követtem el, meg még a mamutok előtt szombat hajnalonként a
Közgázról hazafelé). Szóval elindultam… felfelé….. szépen fokozatosan emelkedett az út….. nem baj, legalább
nem futom el az elejét…. egy frászt nem!, de legalább nem annyira… :-D De nem is fáradtam ki, és viszonylag
egyenletes tempót tudtam tartani. Legalábbis én úgy éreztem.

Tisztelettel megkérem a Vivicittá szervezőit, hogy a félmaratoni táv útvonalát úgy jelöljék ki, hogy EMELKEDŐVEL
KEZDJÜNK, ha esetleg addig nem sikerülne megtanulnom nem elfutni az elejét, legyen valami külső kontrollom!
És szeretnék egy szélgépet is (később kiderül miért)! Nagyon köszönöm előre is! :-D

Vissza a futáshoz. A Manfréd bácsiról elnevezett hosszú útnak hamarabb vége lett, mint arra számítottam és nem is
volt unalmas sem. Igaz semmi extra nem történt, attól eltekintve, hogy néha olyan széllökések voltak, hogy
azt éreztem helyben futok, no de mivel haladt a táj, így biztos voltam benne, hogy haladok. A Lágymányosi-híd előtt
van egy „kis” emelkedő. Nem tudom mennyi a szintkülönbség, saccra 8-10 méter, de elég röviden kell teljesíteni
5-10 lépés, kinek mekkora a lépéshossza vagy mennyire nyújtja meg. Felfelé nem is volt semmi gond, de
figyelmeztettem magam, hogy lefelé SÉTÁLJAK, mert lehet, hogy a jobb futómű ezt nem fogja jól tolerálni. Fent a
hídon túl a sétányon nem volt semmi, a Vodafone székház magasságában fordultam. Jött a szintkülönbség
és persze, hogy NEM SÉTÁLTAM, csak lassítottam és lekocogtam…. Mikor leértem, meg is kaptam magamtól
a lecseszést, hogy mekkora egy hülye vagyok – persze mert reggel kifújta az agyamat a szél-, de szerencsére nem
fájt sehol semmi…. még…. Manfréd bácsi útján aztán jött az érzés… az, hogy szelek szárnyán repülök! ÉLVEZTEM!
Tényleg már csak egy paplanernyő hiányzott rólam :-D, na de az egy másik sport.

Valahol még nem egészen a 9. km végénél elkezdtem a furcsa feszülést érezni a jobb bokám külső részénél, amit múlt héten is.
Rögtön megálltam, bokakörzés – ez bejött egy hete is, most is be kell jönnie -, kattanás (ez megvan minden reggel a nyújtózkodáskor),
feszülő érzés köddé válik! Kicsit óvatosan folytatom, nincs semmi, felveszem a korábbi tempót, semmi. Arra gondolok,
hogy mivel ez a cipő az erősen kifelé csámpításomat sokkal jobban korrigálja, mint a New Balance-om, ezt egy kicsit nehezen veszi
a jobb bokám. Szerintetek?

Egy szakaszon eláll a szél – igazából csak egy épület takarásába kerülök -, hiányzik…. MI????? Normális vagyok? Néhány méter után
visszakapom a szelemet és helyreáll az egyensúly. :-D

Az utolsó 1,5 km-en megint valami láthatatlan és általam tudatosan nem befolyásolt erő kezd dolgozni a lábaimban és megfutom
a táv leggyorsabb szakaszát. Nem baj, jól esik! :-D Úgy az egész…. A bokám változatlanul jó, ennek ellenére kap egy kis lóbalzsamot,
had érezze a törődésem és ártani nem árt. 

Ez az útvonal is nagyon bejövős volt, vagyis erre is fogok még futkározni! :-D