Tulajdonképpen a futás már jó ideje része az életemnek. Kb. 2003 tájékán jöttem rá, hogy az agility pályán nem tudom tartani a tempót Csirke kutyámmal, aki egy törpe pinscher. Így elkezdtem kocogni, hogy javítsak az állóképességemen. És láss csodát, eredményes volt! :o) Igaz ekkor még nem mértem semmit, nekem elég volt az, hogy a versenypályán nem arra kellett figyelnem, hogy merre repülnek az oxigénmolekulák, hanem a kutyára és a pálya vonalvezetésére tudtam koncentrálni és a futam végén pedig nem kiáltottam oxigénsátorért! :o)

Majd kiskutya sajna 2007-ben lesérült és én nem voltam annyira lelkes, hogy nélküle folytassam. Majd a kisdobim (Ciklon, aki mára már nagydobi, de csak testileg, viselkedésileg olyan 8-10 hónapos lehet) megérkezett 2008. év elején. Vele terveztem folytatni az agility és a kocogást is, de az élet beleköpött a levesembe egy jó nagyot! Ciklonnál 23 hónapos korában (2009. novemberben) diagnosztizálták a CAH (Krónikus Aktív Hepatitisz – Chronic Active Hepatitis) nevű betegséget. Rohadt egy kórság ez (bocs a kifejezésért), hiszen a kutya májsejtjeinek elhalásához vezet, ha az ember nem tartja be a nagyon szigorú szabályokat – diéta és a doki szerint no mozgás (én azért ezen finomítottam egy kicsit, igaz eléggé gúzsba van kötve a kezem). 2010. teléig  arra ment el minden agyi kapacitásom, hogy kisakkozzam, hogy mikor miből mennyi az elég vagy sok.