Május éjszakán…Mátrai csillagok éjszakai TT Különösebb készülődés és stresszelés nélkül vágtunk neki az útnak Gyöngyös felé Lóbi, Kati, Tamás, Roland és én. Üres rajtterembe érkeztünk, tettünk egy rövid sétát a városban és a későbbi kellemetlenségek elkerülése érdekében szigorúan tudományosan lemondattuk magunkat a fagyiról. Mire visszaértünk dugig megtelt indulókkal a Kolping-ház, de 10 perc indítási procedúra után már megtehettük az első futólépéseket. Utólagos tapasztalataink után mondhatom, hogy egy nagyon kellemes, csaknem 29 kilométeres pálya várt ránk, amely optimális arányban tartalmazott és ötvözött minden olyan terepformát, amellyel futóként találkozhatunk. Futós-gyaloglós felfelék, unaloműző technikás sziklás ösvények felfelé és lefelé, kitett domboldalak, gyors gerinc-utak, erdők, mezők és monoton aszfalt szakaszok követték egymást. A várost elhagyva a Sárhegy botanikus ösvénye ezernyi virággal pompázott, s a Szent Anna kápolna felé haladva visszatekintve láthattuk a magunk mögött hagyott lomhán és mélyen elterülő Gyöngyöst. Kati versenyre próbált kelni magával, méregette a tavalyi részidőket, Roland pedig a nappal, meddig is kellene eljutnunk sötétedésig. Tamás talált egy öregebbnek vélt ősz hajút, aki lehagyott minket és az ő egóját, amit ő persze nem hagyhatott, így Mátrafüredig nyomtuk, hogy utolérjük az ősz urat, és az ő önértékelése is helyére kerüljön. Hál’ Istennek, őszhaj elment Kékesre, a versengés szellemét pedig az egyre erősödő szél fújta el, így csak a sötétedő ég, a félhold és a jóízű este maradt velünk, mondván, hogy élvezzük. A Kozmáry-kilátónál már fel-felkapcsoltuk a fejlámpát, Sástónál pedig végleg ránk esteledett. A lámpáink voltak a legfényesebb csillagok, bár az égen is pislogott néhány, de inkább vakítottak bennünket a közeledő vihar földig érő villámlásai új versenyre hívva, vajon beérünk e előtte, vagy bőrig áztat minket. Lajosháza után a Haluskási, erősen kitett ellenőrzőponton stílusos szalonzene fogadott, s mi a legkevésbé sem röstellkedtünk táncra perdülni,-természetesen Rolandot kivéve- ezen a csodás „május éjszakán”. Gyöngyössolymos után bizony már éreztük a fáradtságot, amit nem csak a sziklás terepnek, hanem a szokatlan időre tett versenynek is köszönhettünk. Bábakő után a Gyöngyös felé tartó aszfaltos bicikli úton összeértünk a tizenötösökkel. Ezen az utolsó öt kilis szakaszon Roland, Lóbi és Kati meghúzták a saját tempójukban, Tamás és én, ugyancsak felvettük az iramot és kihoztuk magunkból a legjobbunkat, amit csak erősített Lőrincz Olivér őszinte szurkolása. Hát bizony ám, kifutottam magam. Talán a Tortúra óta nem éreztem a futás ilyen igazi örömét, a teljes jó értelemben vett megsemmisülés érzését és azt a fajta mozgásképtelenséget, ami azt igazolja, hogy igenis a teljesítőképességünk optimális határán, az erőnket jól beosztva, a mozgás minden percét élvezve teljesítettünk egy pályát, úgy, hogy abban öten, ötféleképpen, de mindenképpen együtt, közösen leltük örömünket. …ülünk a padon Gyöngyös belvárosában. Lassan öltözünk, a lábunkat nem nagyon mozgatjuk. Nem zavar a félmeztelenség, fesztelenül öltözünk. Ráérősen tanulmányozzuk a tudományosan gyűjtött adatokat. Az ellenőrzőpontokra kapott pecséteket vizslatva meglepődve állapítom meg, hogy minden ellenőrzőpontot jóval a nyitás előtt értünk el. Tamás az óráját figyeli, de szemüvege nem lévén nem látja. Katit kérdi, ő látja e… vak és világtalan barátaim végül is összeolvassák az eredményeket, Lóbi, Kati Roland 3:50 körüli, míg, Tamás és én, ugyancsak 4:00 alatti nettó raj-cél idővel tettük meg a távot. 1:36-kor két pohár jéghideg tej után nyakig betakarózva hallom, hogy utolért a vihar. Győztünk… Nehéz leállni, túlpörögtem. Rá is megy az éjszakám…a Mátrában barangolok és útvonalterveket gyártok reggelig.