FIGYELMEZTETÉS: a szöveg helyenként oda nem illő szavakat, mondatokat, bekezdéseket vagy oldalakat tartalmaz, melyek a történet érthetőségét azonban nem befolyásolják. Akinek mégis, annak a tartalom röviden: „…szóval Boglárról megindultam, aztán valahogy elfutottam Tihanyig. Pont odaértem.“ És akkor álljon itt az idei Balatonfutásom megejtésének második része, fáradtabbaknak ajánlom az  alábbi dal-álköltemény jellegű alkotás kihagyását!

Nettó...

Izé, na, mottó:

(Dudorásszuk közben csendben a Nagy Utazás dallamát, közben egyik szemünkkel nézzük Presser Pici fényképét hozzá!)

Fáradtnak tűnsz... mintha nem a régi vó’nál.

Már megint ülsz... Mondd, mit szenvedsz itt a tónál már megint?

A szervező rád kacsint: negyvenkilenc fok majd lesz felettetek.

Nagy utazás, azt mondom, most eddig élek, s most halok meg,

Az ember ekkorát nem téved, napszúrás, a bizonyos napszúrás,

épp most kaptam, majd meghaltam, majd elégtem én.

Rohadt legyek, szúnyog hegyek,

A nyelvemen megyek, megyek...

Sok ember ül, mind lemerül,

S hátra tízezer méterek, ha kúszva, de tovább megyek...

Nagy utazás, a többi vajon m’ért nem izgul?

Nagy utazás, most a lábunk már megint új útra visz,

s lerohadt gatyák megint,

indulunk, majd állunk újra rendszerint...

                                                                              ...és így tovább Tihanyig...

Drága barátaim!

Újra van időm írni néktek, mert belefúródott a combomba a szemüvegpucoló reszelőm nyele, így betegállományban vagyok, felhőbodorításból meg amúgy sem lehet megélni, szóval lehet, hogy vissza sem megyek többé. Inkább folytatom a Nagy Pocsolya megkerülésének a történetét, hiszen legutóbb Balatonbogláron hagytalak el benneteket, a lehetőség felcsillantásával, hogy valaha befejezem ezt a sztorit. No ne gondoljátok, hogy nem vagyok szavatartó ember, mert az vagyok: külön kis tasakokban tartom a szavakat, a hosszabb szavakat meg Teszkó zacskóban, mert azoknak kilóg a toldalékja a kis tasakból. Sokszor a forró radiátoron felejtem ezeket a tasakokat, de ez néha jó, mert ha váratlan vendég érkezik, akkor őt meleg szavakkal tudom üdvözölni.

Ehh, megint kalandozok, mint ősmagyar apáink, már csak hátrafele nem nyilazok.

Mondom is tovább, mi történt. Ott tartottunk, hogy a 24 órás terv is megvolt végre, amit Noémivel közöltem, s miután kikaszinóztam magamat a Boglári ponton, megejtettem néhány telefont, mert az fontos, aztán eszembe jutott, hogy még kulacsot kell tölteni-pisilni kell-cipőfűzőt kell kötni és a többi, megindultunk Krisztával bele a sötétségbe. Szeretem ezt a szakaszt, ott futottam régen a legtöbbet, Lelle és Siófok között. Nagyjából azt terveztem itt, mint tavaly: ettem, ittam, magnézium jön és az első kávé talán úgy Szemesen, aztán jó tempóban tovább úgy Világosig. Így is tettünk. Persze történt közben egy és más,  ami megakasztott bennünket,  példának okáért mindjárt indulás után érezni kezdtem, hogy a gyomrom valami miatt igencsak háborog.  Bár ezt betudtam annak, hogy a szokottnál gyorsabban futottam eddig és talán ez lehet az émelygés oka, azért nyugtalan lettem, hiszen eleddig egyszer sem éreztem ilyet, mármint azt, hogy nem tudok nyugodtan enni, mert nagyjából minden létező táplálék visszakívánkozik a szabad levegőre. És így semmi tapasztalatom nem volt arra nézvést, hogy mi ilyenkor a teendő. De azért mentünk, ettünk, csináltunk mindent úgy, ahogy szoktam. Kriszta bekapcsolta a lámpáját, de csak szórakozásból, mert egy rövid szakaszt leszámítva mindenhol jó volt a közvilágítás, nameg ha nagyon akartuk, akkor el tudtuk képzelni, hogy csíkot húzunk magunk mögött, s az is világít. Ja, és szikrázik a patánk a kövön!

Innentől Verával gyakran találkoztunk, a koreográfia a következő volt: ő megy, mint a gép, én meg utolérem, majd a pontnál ácsorgok pár felesleges percet, s ő visszelőz. A találkozásokkor meg megbeszéltük, melyikünk hogy érzi magát. Én nem hittem el neki, hogy egyre rosszabbul, így aztán hiába is nyirmogott. :)

Lelle, Szemes, Öszöd, Szárszó… így jöttek sorban, a futás szempontjából ennyi szót is érdemelnek. Földváron megint sokat álltam, gondoltam, együnk valamit.  Mondhatjátok, hogy zabálni járok ide, nade tényleg éhes voltam, mert a gyomorfájásom miatt most egyszerre már csak keveset mertem enni… Krisztának meséltem a tavalyi futás viccesebb momentumait, néha fütyörésztem, énekeltem, míg be nem ígért ő is – mint Böki tavaly – egy hátbarúgást. Ilyenkor sértetten elhallgattam. Aztán közeledett az éjfél, ami azért volt fontos, mert nulla órától kezdve Farkas szülinapja volt, s fel akartam hívni őt, hogy boldog szülinapot kívánjak neki. Noémit is hívtam valamikor akkortájt, mondtam neki, hogy megyek, mint a güzü. Így hát a következő pár percre megvolt az elfoglaltság a mobiltechnológia segítségével, végül Szántódon jött el a perc, hogy telefonáljak Farkasnak. Megkérdeztem, hogy van, hol van… Picit beszélgettünk, aztán mentünk tovább.  A gyomrom egyre jobban ellenkezett, féltem, hogy nem fogok tudni enni. Arra gondoltam, hogy talán, ahogy eddig minden évben, eszek majd egy jó levest Zamárdiban – az talán helyrehoz... Már alig vártam az utca végét, ahol eddig egy büfében mindig olyan volt a leves, mintha csak rámöntötték volna, de lőn meglepetés: a büfé zárva, odébb a pont, ott meg semmi más, csak a szokásos csipsz, mazsola, miegymás. Még egy almának is örültem volna, de az sem volt, ráadásul itt ért utol és hagyott ott először egy srác, mint utóbb kiderült, Herbák Gergő, akiről jó 50 kilométeren keresztül azt hittem, hogy valami külföldi, így aztán fájó gyomorral meg kellett szaporáznom a lépteimet. Mert hogy innentől már megszállt a versenyszellem, hiszen egyre több ponton hallottam, hogy alig-alig vannak előttem.

Oké, hogy nem helyezésre futottam, hanem időre, de azért a tízen belül mégiscsak hízelgő egy-egy helyezéssel feljebb lenni. Csak erősödött az érzés bennem, mikor az előző levélben megénekelt napimádó franciát utolértem Siófokon, aki határozatlanul egy kanyarnál elindult balra... Egy pillanatg elgondolkodtam rajta, hogy megmondjam-e neki, hogy jobbra kell menni, de aztán úgy döntöttem, nem leszek tapló. Krisztának odaszóltam, hogy na MOST ne szóljon egy szót se a tempómra, aztán, mintha addig is úgy futottam volna, lendületes léptekkel a francia mögé kerültem, pár szóval útbaigazítottam, majd úgy otthagytam, mint Máli nénit az Intercity a miskolci női WC-ben. Vagy két saroknyit igyekeztem így futni, nehogy eszébe jusson szegény sporttársnak, hogy valaha vissza fog előzni, majd lassítottam.

Gergőt, Verát is megelőztem, a Siófoki váltópontra úgy érkeztünk, hogy amikor elhagytuk a pontot, akkor jelentek csak meg az imbolygó lámpácskák – bár a kergetőzésben sokszor megzavart egy szlovén kettős lámpája, akik végig körülöttünk sertepertéltek kétszemélyes váltójukkal. Sokszor őelőlük menekültem, mert azt hittem, Gergő az vagy a francia.

A váltópontot elhagyva egyre jobban éreztem, hogy nem oké a hasam. Minden más okés, futni is tudok a megszokott 5:30 körüli tempómban, a vállam sem görcsöl, mint máskor szokott, csak hányingerem van.  Hirtelen elhatározással megálltam, Krisztának mondtam, hogy ne nézzen ide, vagy ha akarja, akár nézheti is... No és ekkor sikerült pár perces vonaglással könnyítenem magamon végre, s kiderült az is, hogy leginkább az volt a bajom, hogy elfelejtettem Bogláron a fél doboznyi ananászkonzervet megrágni, így az bosszút állt. Érdekes, az ugyanott elfogyasztott és nem megrágott tészta, Cerbona, puszedli és a többi nem lázadozott… Na majd utánanézek én ennek az ananásznak, hogy miért szívatott meg! Kriszta, a kísérők gyöngye, mikor felegyenesedtem, szó nélkül nyújtotta a kulacsomat, hogy igyak, öblítsek. Hála neki. Viszont a gyomrom innentől végérvényesen megmakacsolta magát, s bár enni tudtam éppen, mégis minden étkezés után émelyegtem rendesen.  A nagy émelygésben persze még Verával beszéltem pár szót, mondta – és én is láttam -, hogy kicsit beállt megint a lába, így ígéretet tettem neki, hogy az aligai pontnál, amennyiben előbb érek oda, megbeszélem SK-val, hogy gyúrja meg egy kicsit. Noémivel beszéltem, neki újságoltam, hogy fürge vagyok, fitt, aztán megálltam lihegni a hosszú mondat után. Nem tudom, hány óra volt már ekkor, de jó késő volt. Jó éjszakát kívántam. Aztán elsepertünk.

Igazából itt kezdtem várni a Nagybetűs Holtpontot, felkészültem rá, hogy ott, ahol tavaly is a kihalás szélére kerültem, idén ugyanúgy elér az álmosság, az undor, a miegymás. Így aztán megelőző stratégiát találtunk ki Krisztával: Világosnál egy hosszas emelkedő jön, ott aztán pihi van végre megint, eszünk almát, megcsodáljuk az hajnal közeledtével ébredező Balatont Aligán a magaslatról... És így is tettünk. Egy jó hatszáz méteres szakaszon gyalogoltunk, neki is jó volt ez, leszállhatott a bringáról,  én meg nyugodtan elmajszoltam végre egy gyönyörű almát. A holtpont meg csak nem jött. Azt hittem, végleg eltakarodott, pedig csak erőt gyűjtött.

Mikor Aligára értünk, már láttuk, hogy – Gálvölgyi János örökbecsű szavaival élve – mallik a pitty, világosodik az ég alja rendesen. SK és Zsókák levessel vártak, amiért én végtelenül hálás voltam, megpróbáltam apránként egy nagy adagot magamba erőltetni kenyérrel, hátha az benn marad – és, bizony mondom, most már kezdtem magam fáradtnak érezni. Ezt onnan is láttam, hogy túl könnyen leültem, s alig akarózott felkelni onnan. De arra gondoltam, hogy 160 kilométer után talán már csak szabad egy kicsit fáradtnak lenni. Vera utolért, Gergő is, a szlovén páros is, aztán ha jól emlékszem, ahogy szokták, ott is hagytak, aztán, ahogy szokta, SK is kiadta az utamat erélyesen. Nem volt mese, menni kellett tovább. Megköszöntem mindent és indultunk. Ja, igen. Tényleg: Gergő nem hagyott le akkor, ezért is volt olyan fontos a későbbi találkozásunk.

No ekkor, mikor látta, hogy lankad a figyelmem, ekkor ugrott nekem lesből támadó ruhaszárítókötélként a fáradtság, a holtpont félreismerhetetlen jele. Kezdtem begubózni magamba. Igazából sokkal korábbra vártam, hiszen idén alig edzettem, mondjuk, hogy semmit, azt is csak az elmúlt két hónapban – s tudtam, hogy innentől kell nagyon észnél lennem, mert sokkal rosszabb lesz majd folytatnom, mint tavaly, ha hagyom magam eltemetni a csüggedés által. Így aztán csakazért is futottam tovább, s hálás voltam Krisztának, hogy elkezdte sokrészes folytatásos sztoriját mesélni arról, hogy hogy hogyan ment ki a Kissárkánnyal, a lányával Miamiba a születésnapján és hogy ott miket és hogyan csináltak. Kicsit Vera is hallgatta ezt, mert – lássatok csodát – megint utolértük őket. Aztán ahogy megyünk, mendegélünk, futunk, fuddogálunk, hát egyszer csak egy Editke tapsikol az út szélén. Komolyan mondom, az égiek azt akarták, hogy ne tudjak egy jó szakaszt megfutni megállás nélkül, meg be kellett vallanom, megintcsak jól esett megállni – márpedig Editkének egy-egy puszit mégiscsak illett adni, ha már egész éjjel csak azért grasszált a parton, hogy várja a futókat és szurkoljon nekik. Picit beszélgettünk – és megint alig tudtam elindulni. A lábam ment volna, én nem tudtam. Ajjajj. No, Kriszta, mondjad tovább, hogy is volt az az ámerikai autópályás sztori!

Míg editkével múlattuk az időt, Veráék eltűntek, sokáig nem is láttam őket.  A lábamon ugyan nem, de a szemeimen ólmos fáradtságot kezdtem érezni… Igen, ez éppen olyan kezdett lenni, mint tavaly ugyanebben az időben. El akarok aludni. Nem akarok futni – egyelőre azonban tartottam magam. Felkaptattunk a főúthoz vezető rövid emelkedőn és a kenesei pontig a lankán kényelmesen lefutottam. Kezdtem nem tudni, mit is kéne csinálni. Álmos voltam. Volt itt egy betervezett piskótás-gyümölcsös kajálásom, igyekeztem úgy enni, hogy szinte láttam, hogy az étel erővé válik bennem, amint lenyelem, de hamar beláttam, hogy amit láttam, az délibáb volt csak. Nagyon nem akarózott elindulni… Sétálni nem szoktam, de most mégis kellett, míg ettem, de nem voltam túl meggyőző. Kezdtem nagyon utálni a hátra levő 40 kilométert, a végeláthatatlan egyeneseket a pusztán, az egész reggelt úgy, ahogy van. Még 5 óra sem volt. Mások ilyenkor alszanak még – én meg, mint a hülye, futok. Na, egy szó, mint száz: pocsékul éreztem magam. Noémivel beszéltem telefonon, elpanaszoltam neki, hogy mi van. Azt is, hogy időközben ketten utolértek. Gergő, meg az az ember, aki általában minden versenyen előttem végez, közvetlenül előttem. És hogy épp képtelennek érzem magam arra, hogy megfogjam őket. Mert ők frissek, futnak, én meg éppen meg akarok halni. Aztán tettem egy gyenge ígéretet arra, hogy idén toll a fülébe, nem előz le az a fickó, meg Gergőt is megfogom valahogy – nem adom a hetedik helyemet; akkor még azt hittem, a hetediken vagyok.  Talán ez volt az első csatám a holtpont ellen, amit megnyertem. Hogy legalább el tudtam képzelni, hogy jobb is lesz. Elbúcsúztunk, futni kezdtem. Megpróbáltam Gergőéket és magamat is becsapni egyfajta rendezettnek tűnő, frissnek látszó mozgással,  megelőztem őket és némiképp el is hagytam, de fél sikert értem csak el. Alighogy beértünk az erdős részre ugyanis, azt tapasztaltam, hogy a keskeny bringaút megmozdul alattam, egy, valamikor már korábban a bitumenre festett, de kétségkívül élethű kéz formához pedig hirtelen egy csíkos ruhás alak nő és felegyenesedik. Na neeeeeee! Megráztam a fejem, ekkor már szinte egy helyben topogtam, s ha haladtam is, akkor is csak a bokrok felé.

Életemben másodszor is elaludtam futás közben. Az első szintén a Balaton-körön volt. Csak akkor bikinis lányokról álmodtam, nem kromplitestű rémről.

Oké, mindjárt itt a pont, jöhet a szokásos kétperces alvás, az majd segít, döntöttem el nagy hirtelen. Krisztának mondtam is motyogva, hogy alszom egy kicsit. Két percet. Ez bevált már korábban is, elég csak, ha a fejem leesik pár másodpercre és kitisztul az agyam. Nem is alvás, innkább meditálás. Eddig jó is volt minden, csak egy dologgal nem számoltam, mégpedig azzal, hogy a szunyogoknál meg épp most van reggeliidő. Így aztán a két perc meditálásból a padon két perc őrült csapkodás és anyázás lett, ami, ha nem is a megszokott módon, de elérte a hatást. Felébredtem tőle. Nagy dühösen így az ellenkező irányból próbáltam kilábalni az árokból: megittam inkább a maradék kávémat, mert tudtam, hogy ott nem maradhatok, s az időközben újra engem elhagyó Gergő mellett mérgesen elrohanva otthagytam az egész pontot. Köszönés nélkül. Gergőt ott láttam a célig utoljára.

Egy éve innentől – az utolsó 35 kilométeren – az volt a taktika, hogy már csak puszedlit és vizet eszek-iszok, idén ez annyival módosult, hogy volt még két gélem is. Mint kiderült, meggyes-bitumenes ízű, állagú és színű, de erről majd később. Ezeket még tartogattam, mert tudtam, hogy lassan eljön az idő, mikor mindegy, mit eszek, a gyomrom csak lassan dolgozza majd fel, s az energia meg kell. Így aztán puszedlit ettem, vizet ittam és nyomás! A következő néhány ponton csak köszönni álltunk meg meg vizet venni,  a holtponton végre túl voltam, lehetett haladni előre. Megelőztem egy embert, egy egyéni futót, akit nem is ismertem – jé, hát volt még valaki előttem, akiről nem tudtam – és csak mentem, mentem.  Az utolsó váltópont előtt már Almádinál utolértem újra Veráékat, az a lány még mindig úgy ment, mint aki erre van beprogramozva. Csak már nem mosolygott.  Egy kicsit beszélgettünk és biztattam őt, hogy most már ne hagyja el magát, mert pályacsúcsot fog futni, ő meg azt mondta, hogy nem érdekli, én meg ezt nem hittem el – szóval jót vitatkoztunk, aztán elhagytak minket, ugyanis én elkezdtem barátkozni a géllel. Ehhez azonban meg kellett állni, ugyanis ha futok közben, szerintem még mindig ott kergetem a kisrókát a parton, annyira borzasztó volt az íze. Mint az olvadt műbőr kalap málnaszörpben, vagy tudom is én, hogy mi. Ááááááá! Viszont a hatása egészen meglepett: ahogy megint futni kezdtem, végre megint éreztem némi erőt magamban… Igen, úgy tűnik, már csak ez a táplálék tud normálisan felszívódni a gyomromban. Nos, hát akkor már ezt is tudjuk. Újra megelőztük Veráékat. De csak a változatosság kedvéért.

Kriszta megállt telefonálni, sokat beszélt, körbekérdezte a társakat, ki merre jár, mit csinál, hogy van, aztán jött utánam és halálra vált arccal mondta: van egy jó meg egy rossz híre.

Na mondd! A többiek mind jól vannak. És a rossz? Itt van mögötted egy benga svéd egyéni 300 méterre. Szívatsz. Nem. De igen. De nem. Gyors tanakodás után úgy döntöttem, hogy megpróbálom meghúzni egy darabig a tempót, hogy ne lásson meg az egyenesek végén és ne akarjon hamar megelőzni – hm… éreztem én, hogy túl sokat lebzseltem a pontokon a vége felé! Kriszta figyelmeztetett, hogy nem kéne nyomni, hogy tartsuk magunkat ahhoz, hogy időre megyünk és nem helyezésre – ja, el is felejtettem, hogy közben egy fogadás keretében a célidő 23:35-re módosult, persze én voltam az optimista – meg hogy nem érdemes kicsinálni magamat, de én azért gyorsítani kezdtem. Ment is vagy három kilométeren keresztül a dolog, azonban alighanem a svéd már tudta nagyon jól, hogy előtte vagyok, s a cél a megelőzésem volt. Én meg éreztem, hogy nem fogom az erőlködést sokáig bírni, hát azt mondtam magamban: gyere, koma, fussál előttem, s nyulazz, ha már itt vagy.

Biztos voltam benne ugyanis, hogy ugyanazt akarja csinálni velem, mint én is tettem az éjszaka párszor: megalázó módon lehagy, hogy eszembe se jusson, hogy utánaeredjek. És tényleg: bár Csopak után úgy hagyott ott, mintha álltam volna, utána a lassabb tempómmal is tartani tudtam köztünk egy jó 600-800 méteres távolságot. El is határoztam, hogy ilyen módon messziről rátapadok, aztán majd csak lesz valami. Hiszen van még szűk 15 kilométer. Így mentünk. Valami verset is szavaltam közben. Érdekes módon mindegyre a tavalyi futás jutott eszembe, hogy akkor itt és itt kezdett fájni a talpam, itt meg itt húzódott a combom – most meg az egyetlen ágyéktáji fájdalmon kívül semmi bajom nem volt. Lehajolva egyenes lábbal még elértem a földet. Kezdtem magam egészen jól érezni, annál is inkább, mert egy ponton azt mondtam Krisztának, hogy nézze, az a pont ott 201,3 kilométer. Tavaly ott voltam pontban 24 órakor, az a nem hivatalos csúcsom 24 órán. Megkérdezte, hogy most mennyi az idő. Valami 22:10 volt.  Ez egészen feldobott, így aztán Füreden a Tagore sétányon közelebb settenkedtem az én svéd barátomhoz, aki addigra már rendesen nyakgörcsöt kaphatott, ugyanis Krisztával azon nevettünk, hogy percenként nézeget hátra, hogy ott vagyok-e még. Hát kérem, ha tapadok akkor tapadok!

Kifele Füredről aztán Kriszta feltalálta a spanyolvigaszt: nem is kell kergetnem a svédet, hiszen van 7 perc 40 másodperc jóváírásom a fonyódi sorompó miatt. Előtte vagyok akkor is, ha másfél kilométerrel megelőz. Ezen egy pillanatig elgondolkodtam, de aztán győzött a gonoszság: na igen, de ezt ő nem tudja, hát csak féljen! Utána! Krisztának nem mertem megmondani, mit tervezek: Tihany alőtt a pataknál még lenn benyomom a második gélt és felfele utolérem a srácot. De szerintem látta rajtam. Gyors megállás tehát, gél, víz, pár falat valami, hogy ne háborogjon a gyomrom és mondtam neki, hogy a célban állunk csak meg. Integettünk hát az utolsó ponton a srácnak mosolyogva és téptünk a svéd után. Bekapcsoltam a zenét a fülemben, fel akartam pörgetni magam, amennyire csak lehet – és csodák csodája: épp az a 20 perces extrakt jött soron a lejátszóban, amit hónapok óta terveztem, hogy a legnehezebb percekben avval rángatom ki magam Münnhausen báróként a gödörből! A Svéd nyakán eddigre svédcsavar lehetett, mert bár messze volt, ahogy futottunk felfele, azt azért láttam, hogy visszanézeget. Persze már csak 3 kilométer volt, igazából meg is nyugodhatott, mert nem tudta, amit én: mostantól négyes, négyharmincasban nyomjuk az emelkedőn. Ami ugyebár három kilométeren pont annyit jelent, hogy utolérem, ha ő nem tud nagyot váltani. Szerencsémre el is tűnt Tihany külső részén, vagyis nem láthatta, hogy tempót váltottam, s így azt sem láthatta, hogy lefelé őrült sprintbe kezdtem. A célegyenes előtti utolsó hosszú, belátható részen abban bíztam, hogy megnyugodott és nem veszi észre, hogy ott vagyok a hátában, téptem is lefele, mint akit lőnek, szuggeráltam, hogy ne nézz hátra, ne nézz hátra, közeledtem hozzá. Aztán egyszer csak hátranézett. Látni kellett volna mindenkinek, mekkorát ugrott, hogy hogy kerültem én oda mögé 200 méterre. Mint a vígjátékokban, úgy néztünk ki: ő egyszerre elkezdett rohanni, mint az őrült, én meg utána, mondogatva hangosan, hogy megállj, megállj, úgyis elkaplak! No és így értünk be egymás után, természetesen nem értem utol, bár nem sokon múlott. Ha van egy kilométer még, akkor talán… de nem volt. Ő ötödik, én hatodik, a végleges eredményben majd én ötödik, ő hatodik… de nem számít az már, a célban összeölelkeztünk és mindketten lerogytunk egy székre. Mármit ő egyre és én egy másikra. Megpaptuk a szalagot, a medált, a sört. És csak ültünk, ültünk, Attila is ott ült, hiába kergettem, rám vert vagy háromnegyed órát, néha szóltunk, aztán csak ültünk tovább, csandben ünnepelve magunkat, a Balatont, egymást. Az a pár ember, aki ott volt, gratulált, fáradtan köszöntem meg. És aztán leszakadt az ég és csodálatos ütemben dobolva a sátor tetején, szinte szférikus hangzásával megrészegítve a fáradt futókat… szarrá áztatott mindannyiunkat. Egyikünk sem volt hajlandó megmozdulni, hogy beljebb üljünk… Úgy toltak be mindannyiunkat a sátor alá. :)

Tavaly lehangolt a csend a beérkezés után, emlékszem. Most a megérdemelt pihenést, a jutalmat jelentette. A lehetőséget arra, hogy az egész napot átgondoljam, hogy elképzeljem, merre vannak a többiek, hogy merre jártam én, hogy mit csináltam jól vagy rosszul. Már akkor az járt az eszemben, hogy egy órát minimum most benne hagytam a versenyben, amit jövőre nem fogok benne hagyni. És azóta hadd ne mondjam, mik jutottak eszembe… Mindenesetre ha tavaly azt mondtam, hogy úgy sikerült, ahogy akartam, akkor idén azt kell mondanom, hogy úgy sikerült ez a futás, ahogyan álmomban sem gondoltam volna. 23:16 és a jóváírás. Ötödik hely. Ennyi. Most először versenyeztem egy versenyen igazán. Na jó, talán másodszor, ha beleveszem a tavalyi 12 órás OB-t. Nem tudom megmagyarázni. Nem edzettem rá eleget. Elbeszélgettem az időt. Olyan taktikával futottam, amit sosem próbáltam. A cipőm sem volt kipróbált, két hete vettem. A felét táskával futottam. Nem tudom, mi történt most. Egy dolog volt biztos: Noéminek azt mondtam, hogy jobb lesz, mint a tavalyi, sőt! 24:59-nél rosszabb eredménnyel haza sem jövök. Hát így sikerüljön minden, amit Neki ígérek!

Béla