Megújul az Edzésonline! Az új oldalakat és funkciókat elérheted ha ide kattintasz!

Már 53 991 037 km-t sportoltatok
Futás

Túlélni az Ultrabalatont Ultrabalaton 2012

vajdazoli | 2012-07-14 17:36:55 | 20 hozzászólás

Nem szeretek előre megvásárolni semmit, ami egy olyan versenyhez köthető, amit még nem teljesítettem. Mivel közelgett a születésnapom, június 29-én Tihanyban a rajtszám átvételénél a feleségem vett nekem egy „Ultrabalaton 2012” feliratú rajtszámtartó övet. Tudtam, ha nem fejezem be a versenyt, soha többé nem fogom használni! Minden jel arra mutatott, hogy az idei évben nem lesz egyszerű dolog a célba érés. A meteorológiai előrejelzés szerint június 30 lesz az első igazi kánikulai nap 36-38 fokos maximumokkal. A verseny szervezői internetes oldalukon jelezték, hogy készüljön mindenki a hőségre. De hogyan lehet erre készülni? A távra úgy gondolom felkészültem, a futott kilométereim megvoltak, ezzel nem lehetett gond. Minden, amit tenni tudtunk az az volt, hogy feleségem átalakította az egyik futósapkámat tarkóvédősre, illetve extra 3 liter víz került a kísérő kerékpár csomagtartójába. Néhány dolgot módosítottam az előző évhez képest: kapszulázott sókeveréket készítettem, illetve teljesen el akartam hagyni a szilád táplálékot. Ennek érdekében összeállítottam egy keveréket fehérje porból, zabpehely lisztből, mogyoró- és diólisztből. Ez rövid ideig jók elkeveredik vízzel, és iható elegyet alkot. Ez volt a fő táplálékom. A vádli görcsök elkerülése érdekében próbáltam szerezni kompressziós zoknit is, de egy amerikai márka magyar képviselete nem támogatott, annak ellenére, hogy úgy hirdetik magukat, hogy kipróbálásra mindenkinek adnak, aki kér. A problémát egy kórházból leselejtezett kompressziós harisnya átalakításával oldottam meg. Előtte soha nem viseltem ilyet, és látatlanban nem akartam 8-10 ezer forintot kiadni érte.

A rajtszám (13-as) péntek délutáni átvétele után már felgyorsultak az események!  Pihenés, vacsora, korai lefekvés, és már csörgött is az óra fél ötkor. Már ekkor érezni lehetett, hogy meleg napunk lesz. Gyors reggeli után irány a rajt, Tihany. Gyorsan eltelt a rajtig hátra lévő fél óra, és már ott is sorakozott 162 mosolygós arcú egyéni versenyző a rajtvonalnál. Ekkor még nem sejtettük, hogy mi vár ránk. A tervem egyszerű volt: minél többet futni a reggeli viszonylagosan hűvös időben. Hát ezzel nem is volt semmi gond. Jól esett a futás a verseny előtti 5 napos pihenő után. A tempót egy kicsit gyorsnak tartottam, de jól éreztem magam, ezért nem lassítottam. Bogár Janival kerülgettük egymást, illetve sokáig együtt futottam Zsolttal, akinek ez volt az első Ultrabalatonja. 26 kilométernél ott nyaraló rokonok vártak az út mellett, jól esett a biztatásuk. Három óra futás után terveztem az első étkezést. Sajnos ezt alaposan sikerült elrontani! Az előre kimért por mennyisége kicsit soknak bizonyult, de mivel jól esett legyűrtem mind. Ez rövidesen meg is bosszulta magát: jöttek a gyomorgörcsök! Még szerencse, hogy a családom nem kísért el kocsival, ahogy ígérték, mert ha ott vannak, biztos feladom! Nagyon rosszul éreztem magamat, még Márkus Pistiék kedvessége a „Borvidék Félmaraton” frissítő ponton sem tudta feledtetni velem a görcsöket. Mutató ujjam segítségével próbáltam megszabadulni terhemtől, de az sem ment. Ekkora már az idő is kezdett melegedni. Úgy voltam vele Keszthelyig elfutok, és meglátjuk mi lesz. Tempóm 50 km-ig elég jó volt: 20 km - 1 óra 33 perc, 43,5 km – 3 óra 26 perc. Innen kezdődött az igazi szenvedés, a hőmérséklet túllépte a 30 fokot. Folyamatosan frissíteni kellett a pontok között is. Először itt fordult elő velem, hogy két frissítő között meg kellett állni, mert a meleg miatt teljesen erőtlenné váltam: víz a fejre, ivás, kicsi gyaloglás (100 méter) és futás tovább. Egyre többször kértem meg a kísérőimet, Rácz Lacit és unokatesómat Berezvai Imit, (aki úgy volt, hogy elkísér egy darabig, de végül a célig kísért), hogy szerezzenek hideg ásványvizet. Ezekkel az extra hidegvizekkel végül is sikerült elérni Keszthelyt (71 km – 6 óra 17 perc). Mint tavaly, idén is itt robogott el mellettem Lubics Szilvi. Gyors kaja és indulás tovább. Innem már állandósult a hőség, ami sajnos magas páratartalommal is párosult. Ezt abból lehetett érezni, hogy hiába izzadtam, mint egy sörösló, a pólómról nem akart elpárologni a víz, ezért folyamatosan szárazra cseréltem, hogy ne keljen cipelni az izzadságot. A fenékpusztai „kanyar” hősége már megmutatta, hogy ennek fele se tréfa, állandóan inni kell és vizezni a fejemet. A déli part, ha lehet, még rosszabb körülményeket hozott, mert a szél, ha volt, hátulról fúj, de általában a házak között állt a levegő, tombolt a hőség. Itt már teljesen „természetes” volt, hogy köztes frissítés és megállás nélkül nem tudok elfutni a következő frissítőig, még akkor sem, ha az csak 3.5 – 4 kilométerre volt. Folyamatosan figyeltük a kutakat, élelmiszer boltokat, hogy további hideg vízhez jussunk, mert sokszor a frissítő pontokon felkínált víz hőmérséklete is meghaladta a 30 fokot. A gyakori megállások ellenére jól haladtam 100 kilométerhez 9 óra 50 perccel érkeztem. Itt igazi meglepetés várt: jéghideg ivóvíz és mosdóvíz! Hálás köszönetem a Mogyisoknak! Itt már az tartotta bennem a lelket, hogy mindjárt elérem Balatonboglárt, ahol egy alapos gyúrásban lesz részem. Gyúrás, kaja (már csak banánt ettem, mert a gyomrom csak ezt volt hajlandó befogadni), frissítés és indulás tovább. Az elején velem futó, majd megelőző  Zsolt itt szomorúan intett utánam, és jelezte, hogy feladja. Lesi Zolival váltottam néhány szót, majd adott két darab jeget, amit szorongatva futottam tovább. Természetesen többször megfordult az én fejemben is, hogy jó lenne abbahagyni, és nem szenvedni tovább, de sajnáltam veszni hagyni az eddig lefutott kilométereket, és tudtam, hogy Szántódnál vár a családom. Sok hosszú, unalmas déli parti kilométer után ismerős arcok tűntek fel a szántódi frissítőnél (136,4 km – 14 óra 13 perc). Üdvözlés (Nem is nézel ki olyan rosszul! ), frissítés, kis kaja.  A pontőrök jelezték, hogy egészen jó a helyezésem. Korábban is mondták már, hogy benne vagyok az első tízben (ez volt az álmom), majd hetedik, majd ötödik vagyok, de nem foglalkoztam vele. De mi az a jó helyezés? Számolgattak, és kiderült, hogy csak Bogár Jani és Lubics Szilvi van előttem. De hova lettek a többiek, ha én nem előztem meg senkit? Szépen sorban kiálltak előlem. Természetesen tudtam, hogy a jó helyezés semmit nem jelent, nagyon sok van még hátra (76 km). Ahogy lassacskán ment le a nap, én is kezdtem magamhoz térni. Ez abban nyilvánult meg, hogy megállás nélkül el tudtam futni egyik frissítőtől a másikig, nem kellett extra hűtés és vízpótlás. Sajnos minden nem lehet tökéletes, elkezdett mindkét lábamon az Achilles-ín melletti izom görcsölni, ezt minden pontnál gyúrással próbáltuk visszaszorítani. Ez időveszteséggel járt (pontonként kb. 5 perc), de nem érdekelt, egyetlen cél lebegett a szemem előtt beérni a célba. Lassan sikerült legyűrni a déli part végeláthatatlan hosszú utcáit, és haladtunk a keleti part felé. Itt egy új pontot raktak be a szervezők a Club Aligánál. Egy kicsit hosszúra sikerült gyúrás (minimum 15-20 perc) után, amit a Club Aliga biztosított, futottam tovább. A Balatonkeneséig tartó szakasz nem tartozik a kedvenceim közé, mert szinte végig hol meredekebben, hol kevésbé, de folyamatosan emelkedik. De mint minden szenvedésnek, így ennek is vége szakadt, igaz, hogy nagyon lassan, mert a balatonkenesei pontot áthelyezték, így ez a szakasz egy kicsit hosszúra (7 km) sikerült. Lassan kezdtem elhinni, hogy sikerülhet célba érni idén is, bár minden ponton gyúrni kellett a vádlimat. Az egyik ponton kiderült, hogy kevés sportkrémet tettünk el, és be kell osztani. Egyik sporttárs felajánlott egy majdnem teljes tubust teljesen ismeretlenül, hálás köszönet érte! Nem tudom, hogy ért-e valamit a gyúrás, de ez már soha nem derül ki, hogy mi lett volna, ha nem gyúrunk, hanem csak futok és futok. A kellemes éjszakai hűvösben (22 – 24 fok) szépen lassan faltam a kilométereket. Az utolsó pontnál (208 km) furcsa érzés fogott el, unokatesóm már a gyúráshoz készült, bármennyire is jól esett volna az a kicsi pihenő, én a továbbfutás mellett döntöttem. Információkat csak az előttünk futókról kaptunk, azt hogy kik vannak mögöttünk és mekkora távolságra nem tudtuk. Mint utólag kiderült jó döntést hoztam, Lajkó Csaba 5 perccel utánam ért célba.

Aki ment már be a Tihanyi-félszigetre, az tudja, hogy itt még van két emelkedő. A kisebbiket sikerült megfutnom, de a meredekebben már gyalog mentem fel. Felérve a domb tetejére hátra néztem, és láttam, hogy nincs mögöttünk senki belátható távolságon belül. Ez volt az a pillanat, amikor elmertem hinni, hogy valami különleges dolgot sikerült véghezvinnem. Az utolsó egy kilométert kényelmesen lekocogtam, és családom és sokan mások drukkolása mellet 24 óra 17 perc 54 másodperces idővel abszolút harmadikként, a férfiak között másodikként értem célba.

Mondhatnám, hogy egy hatalmas álmom teljesült, de ez nem lenne igaz, mert ilyen eredményről álmodni sem mertem!

Sör, gyúrás, frissítés és irány haza! A szállásra visszaérve éreztem, hogy alig bírok járni, és a lakásban lévő két lépcső leküzdése is komoly kihívást jelen. Rövid, széken ülve elvégzett tusolás után két szem fájdalomcsillapítóval tértem nyugovóra.

Délután visszamentünk az eredményhirdetésre. Itt derültek ki a részletek: a 162 indulóból szintidőn belül csak 34-en értek célba. Ez a teljesítési arány sokkal rosszabb, mint a legnehezebbnek tartott Spartathloné!

Az eredményhirdetést soha nem fogom elfelejteni! Többször álltam már dobogón, de úgy érzem ez az eredmény rövid futópályafutásom csúcsa! Tavaly is nagy hatással volt rám a „Stand up for the champions” című dal, de most igazán nekem szólt!

Hazafelé vidáman beszélgettünk az autóban, amikor egy rajtszámos gyaloglóra lettünk figyelmesek, ő volt a 36. aki önerejéből el tudott jutni Tihanyig ebben az évben. Nem irigyeltem, ő két hőségnapot szenvedett végig.

2013-12 hó (1 bejegyzés)
2012-07 hó (1 bejegyzés)
2012-04 hó (1 bejegyzés)
2011-07 hó (2 bejegyzés)