Nem szeretek írni, de a verseny után eszembe jutott, hogy én is milyen izgalommal kerestem a felkészülés alatt a minél részletesebb élménybeszámolókat, hogy tanuljak a korábbi versenyekből. Pontosan leírni, hogy mit is érez az ember a verseny alatt, nem lehet, de megpróbálom a történéseket sorra venni. A 2011. évi felkészülésem egy téli sérülésem ellenére is jól sikerült. Éreztem, hogy jó formában vagyok, de ez a táv teljesen ismeretlen volt számomra. Korábban maratonnál hosszabb távot futva még nem teljesítettem. A nagy főpróbán a 28. Kinizsi százas teljesítménytúrámon egyéni csúccsal értem célba (100 km 2800 méter szint, 14 óra 25 perc). Már csak ki kellett pihenni a főpróbát és irány a Balaton. A verseny előtti héten csak szerdán futottam egy laza tízest, így szombatra már nagyon hiányzott a futás. Pénteken kettőre Tihanyban voltuk, elsőként vettem át a rajtszámomat, egy kis séta Tihanyban és Balatonfüreden a csepegő esőben, majd irány haza az üdülőbe Palóznakra pihenni. Kilenckor lefeküdtem, így négy óra körül már pihenten sikerült felébredni. Könnyű reggeli (zabpehely, alma, tepertő és izotóniás sókeverék és Magne B6) és irány Tihany. Némi bemelegítés után már el is jött a 6 órás rajt időpontja. Az időjárás szinte tökéletes (16 fok, kék ég, közepes szél). Az esélytelenek nyugalmával álltam be a több, mint 170 főt számláló egyéni indulók közé. Úgy éreztem, én mindent megtettem a jó eredmény érdekében, ennél többet sem időm, sem lelkierőm nem lett volna készülni. A tervem a következő volt: 5-5.30 közötti kilométerekkel futok, amíg bírom, majd lelassulok, és egyszer csak célba érek. Cél a 28 órás szintidő! Furcsa, de minden izgalom nélkül vártam a rajt pillanatát. Figyeltem az internetről már jól ismert „sztárokat”, Vozár Attila, Bogár János, Mazúr Béla, Szőnyi Ferenccel még volt időm néhány szót váltani, majd: RAJT! Gondoltam, hogy az első kilométerek gyorsan el fognak telni, így is volt! Az első frissítő pont után jöttem rá, hogy ez már „A” verseny, ahol csak magammal és a távval versenyzek. Kerékpáros kísérőm, Rácz Laci lelkesen követett, és leste minden kívánságomat. Élveztem a szép tájat, még az emelkedőket is, szépen lassan fogytak a kilométerek. Közben néhány ismeretlen ismerős (Debreceni Maratonról) rám köszönt, és váltottunk néhány szót futás közben. A frissítő pontokon nagyon kedvesek voltak a pontőrök. 25 kilométernél dupla magnézium pezsgőtabletta várt. Valahol itt jött az UB egyik legrosszabb, de talán a legszebb szakasza: murvás úton kellett futni (nem túl kellemes a talpnak), de az út szép gyepek és erdők között kanyargott. Úgy harminc kilométer után ettem néhány falatot. Nem álltam meg akkor sem, Laci előre ment az ellenőrző ponthoz, ott minden finomságot kirakott egy műanyag tálba (zabpelyhes süti, alma, aszalt gyümölcs és tepertő), majd odaérve átvettem tőle, és gyaloglás közben ettem meg. Ez is a taktikám része volt. Kiszámoltam, ha „csak” hússzor 5 percre megállok, az több mint másfél óra „veszteség”. Negyven kilométer körül valaki vidáman integetett az út széléről. Először nem ismertem meg, majd szépen lassan leesett a tantusz, hogy ő az a rokon, aki megígérte, hogy integetni fog ezen a szakaszon. Laci szólt, hogy meg van az első maraton 3 óra 35 perc alatt. Kicsit megijedtem, mert gyorsnak ítéltem a tempót, de mentem tovább. 45-nél kettő perc pihenő alatt lekentem a lábamat (Richtofit sportkrém), majd futás tovább. Sajnos ekkor már kezdte éreztetni hatását az aszalt gyümölcs és a sókeverék: hasmenés. Nem kellemes dolog ilyen hosszú versenyen, főleg a vége felé, ha nincs WC, és a szabadban kell leguggolva elintézni a dolgot, majd görcs nélkül felállni, de ezt is megoldottam egy egyéni módszerrel.  Jó volt látni az ötvenes táblát (izotóniás sóoldatot ittam, ezt és a dupla magnézium pezsgőtablettát váltogattam 25 kilométerenként), itt még mindig lazán ment a futás. Hetven felé közeledve kezdett melegedni az idő, és a szél is erősebben fújt, itt jött egy kis holtpont, ami inkább lelki, mint testi volt, bár már kezdtem érezni a lábamat is. A verseny során soha sem gondoltam a 212 kilométerre. Felosztottam magamban a távot 3x70 km-re, és ezeket a résztávokat vártam. Az álmom az volt, hogy az első hetvenet 7 óra alatt megtenni, a másodikat 8, a harmadikat 9 óra alatt. Kicsi letargiámból feldobott a 71.4 km-es részidőm: 6 óra 25 perc. Engedélyeztem magamnak 5 perc pihenőt, amíg lekentem a lábamat, és ettem néhány falatot. Itt már kezdtem azt érezni, hogy jobb futni, mint állni, mert ha állok, lemerevedek. A Balaton nyugati oldalát hamar letudtam, és már el is jött a déli part. Akkor még nem tudtam mi vár rám: hosszú, végeláthatatlan unalmas utcák és néhol erős oldalszél. Közben volt időm gondolkodni sok mindenen, elkövetkező versenyeken, hosszú futásokon, a megtett kilométereken. Lassan eljött a bűvös 100 km, részidőmön ismét bizakodással töltött el (9 óra 34 perc). Nyomtam tovább, és vártam a következő állomásokat. Kiderült, hogy Boglárnál van gyúrás. Mivel éppen szabad volt a „mester” ki is használtam, de mondtam, hogy maximum 5 perc lehet. Nagyon jól ellazított, ezzel a lendülettel el is futottam 140-ig. Megvolt a második 70 is, így a 140 kilométeres részidőm közel egy órával jobb volt, mint álmaim tervezett részideje (15 óra 8 perc). Sajnos itt már kezdtem érezni a „normál” fájdalmak (térd, itt-ott a láb, lábboltozat) mellett a bal lábam combhajlító izmát, kezdett bekeményedni. Unokatesóm, aki átjött Tihanyból komppal, és velünk biciklizett néhány kilométert, átgyúrta a lábamat. Irány tovább! Igaz, hogy volt egy olyan tervem, hogy innen már minden 10 kilométer első kilométerét gyalogolom, de úgy döntöttem, amíg megy a futás, addig nem gyalogolok. Sajnos a bal lábam továbbra is rakoncátlankodott, de futni még mindig tudtam. Kicsit rosszul esett a Kenesei emelkedő, itt a legmeredekebb részbe bele kellett gyalogolnom, de ezt is kihasználtam egy rövid vacsora erejéig. Lassan eljött a 170 km, ahol ismét gyúrni kellett, de még mindig tudtam futni, ha lassan is. Az út már egy kicsit változatosabb volt, így lassan, de biztosan fogytak a kilométerek. 180-190-200. Alattomos kis emelkedőkkel tarkított szép szakasz, itt már csak a lelke viszi az embert! Kettőszázat elhagyva (még mindig nem volt rossz a részidőm: 22 óra 16 perc) már éreztem, hogy nem tudom végig futva teljesíteni a távot. Balatonfürednél a Tagore sétányra fordulva meg kellett állnom (203 km), mert azt éreztem, hogy ha tovább terhelem a bekeményedett izmomat sérülés lehet belőle. Laci lemérte, hogy 5 - 5.5 km/óra sebességgel gyalogolok, ez elég lesz az utolsó kilenc kilométerre, hogy jó idővel beérjek. A vége már egy kicsit egy hosszú gyalogtúrára hasonlított, de a lelkes szurkolók így is tapsoltak, akkor még nem tudtam miért. Az egész út során egyszer sem kérdeztem meg, hogy hányadik vagyok, nem másokkal, hanem magammal és a távval versenyeztem. A tihanyi emelkedő leküzdése után már közel volt a cél, az utolsó száz métert futva tettem meg. Rokonok és ismerősök ovációja mellett értem el végre a nevemre szóló célszalagot. Beteljesült egy nagy álom: teljesítettem az Ultrabalatont, 212 km 24 óra 41 perc alatt! Kiderült, hogy 13. helyen értem célba! Annyira el voltam foglalva a célszalaggal, hogy elfelejtettem leállítani az időt, de az a 40 másodperc már nem számít. Megkaptam a teljesítésért járó emlékérmet, megittam egy alkoholmentes sört, készült néhány fotó, és közben váltottam néhány szót a családommal és néhány versenytárssal, de ekkor már csak egyetlen dolog érdekelt: irány a szállás és alvás! Előtte még kaptam egy profi gyúrást, de izomgörcsömön ez sem segített igazán. Talán 5 órát sikerült aludnom, de a jelentkező izomfájdalmak miatt sokszor felébredtem. Így utólag belegondolva szerencse, hogy nem aludtam át az eredményhirdetést. Először nem volt kedvem elmenni (mit keresek én ott 13.-ként), de a családom meggyőzött, és visszamentünk Tihanyba.

Egy dolog van még az Ultrabalatonban a teljesítés mellett, amit nem szabad kihagyni az az eredményhirdetés. Itt, mint kiderült nem csak az első hármat ünneplik, hanem a ceremónia végén minden teljesítőt név szerint felhívnak a színpadra, és együtt – állva tapsolva - ünnepel mindenki mindenkit. Kívánom, hogy minden futó álljon egyszer ott a színpadon, és hallgassa a tapsot és háttér zeneként Right Said Fred: Stand Up For The Champions című dalát, és biztos úgy fogja érezni, hogy akkor az a dal és a taps ott csak neki szól. Felemelő érzés, ezért (is) érdemes lefutni a távot!