A közeljövőben két versenyem lesz: jövő héten a keszthelyi félmaraton az utolsó lesz a tavaszi félmaratonok sorában, utána meg jön a Kékes. Ha most neveznék, utóbbira nem neveznék, de már beneveztem, így aztán jöjjön, aminek jönnie kell, pláne, hogy a rajtszámom amúgy frankó, 111 :)
Eheti futásaimat is nagyrészt a Kékes árnyékában futottam. Szerdán a Gellért-hegyre mentem. A szokott körön túl az egyik tetszetős lejtős utcában, a Bakator utcában háromszor futottam föl-le, hogy szokjam az emelkedőket. Végül kb. 9,2 km-t futottam, 1:08 alatt (7:25). Hát igen, itt a lejtőkön tudtam pihenni, a Kékesen ilyen nem lesz… Na nem baj, ezt akkor is tudtam, amikor beneveztem :)
Pénteken rövidet futottam, és azt igyekeztem gyorsan tenni. Szokásos rakpart öt kili, az időm 28:45, ez az eddigi leggyorsabb (5:45). Utána kicsit fájt a térdem; úgy látszik, ha gyorsan futok, valahogy máshogy futok, rá kéne jönnöm, hogy ilyenkor mit csinálok nem jól. Tavaly volt olyan, hogy egy gyorsabb rakparti futás után két hetet ki kellett hagynom térdfájás miatt :S
Vasárnap Csanakon futottam, át Győrújbarátra, pontosabban Baráthegyre. Szeretek otthon futni, a levegő is más, meg sokkal ismerősebb minden. Reggel epret szedtem, mert az olyan jó, aztán negyed 11 felé indultam. Először kicsit indiszponált voltam, az elején néha éreztem a térdemet is, de aztán ez elmúlt. Meleg volt. Szerencsére a kék kutak (még) működnek, ez különösen visszafelé jelentett sokat. Átfutottam Barátira, tudtam, hogy ott van egy remek emelkedő, a Liszt Ferenc utca, aminek eddig csak az elejére merészkedtem fel. Ez volt amúgy az a hely, ahol tavaly először éreztem azt, hogy hegyeken akarok futni :) Most célzottan mentem, gondoltam, megnézem, milyen is ez az egész út.
Az út végül egész barátságosnak bizonyult: a Liszt Ferenc utca valóban szépen emelkedett, utána jött a Petőfi utca, ami mi másban folytatódhatna, mint az Arany János utcában. Sütött a nap, és nem nagyon volt árnyék; hallottam annak a bizonyos madárnak a hangját, amit tesómmal csak csanakmadárnak hívunk, mert otthon mindig hallani a hangját: huu-huuuu-hu. Fogalmam sincs, milyen madár lehet ez, de amúgy biztos tökhétköznapi madár, itt Pesten is hallom néha. Amióta futok, azóta egyébként elnézegetem a madarakat, futás közben sokat látok, szépek és sokfélék. Virágzik a bodza, ezt csak most vettem észre, hogy pár bodzabokor mellett elfutottam, hihetetlen illatuk volt.
Először futottam errefelé, de azt tudtam, hogy erre van a gyermektábor, vagy az útjelző táblák szerint ifjusági tábor, csak így dunántuliasan. Ezt az én korosztályom még úttörőtáborként, vagy ahogy felénk mondták, uttörőtáborként ismeri, voltam ott párszor még anno, úgyhogy gondoltam, elfutok addig. Így is lett – nem is volt semmi gond, belesétálnom is talán csak egyszer kellett, azt sem a nagy fáradtság miatt, hanem nem is tudom, miért.
Visszafelé már kezdtem érezni, hogy nagyon meleg van. Akkor már dél felé járt az idő, és a kulacsomból kifogyott a víz. Tudtam, hogy vannak kutak, úgyhogy nem volt pánik, de melegem volt. Többnyire nem volt árnyék; ahol volt, ott az út másik oldalán, és mivel nem volt mindig belátható az út, nem kockáztattam, maradtam a járdán. Sapka sem volt rajtam, nem vittem haza; nem igazán tudtam, milyen időre készüljek, a hűvöstől az esőig sok minden szóba jöhetett, persze a napsütés is, de két napra nem viszek haza ennyiféle ruhát. Szerencsére viszonylag hamar találtam egy kutat, ott ittam és a kulacsomat is megtöltöttem, az kitartott a következő kútig. A végefelé valahogy visszatért az indiszponáltságom, néha belesétáltam, pedig az már teljesen sík volt, úgyhogy végül nem is hazáig futottam, hanem a szokásos utcasarokig, és onnantól sétáltam. A megtett táv végül 14,93 km lett, az időm 1:49:21 (7:19), bár itt nem sok értelme van ennek a pontos mérésnek, mert az összes frissítésem ideje benne van. A pulzusom is rendben volt, a legnagyobb emelkedőn ment fel 166-ig, meg az elején megint 195-re, amúgy az átlagpulzusom 149 volt. Azt is megfigyeltem, hogy ha lejtőhöz vagy síkhoz érek vagy emelkedőn belesétálok, akkor hamar visszamegy a pulzusom 140 alá.
Az útvonal: http://www.futoterkep.hu/futas/9012_GYOR__MALOM_WAY_25_43__HUNGARY___5_20_2012__5jbgeij/
Úgyhogy ezeket futottam a héten. Jövő hét végén félmaraton, előtte egy vagy kettő lazább edzést tervezek, hogy pontosan milyet, még nem tudom. Meg még egy fontos dolog van: pont egy hónapja rendeltem egy órát az Amazontól, ami nem ért ide. Elindították újra, holnap van a kézbesítés előre jelzett időpontja. Remélem, megérkezik végre…
Amikor láttam, hogy szükség van segítőkre, és azt is, hogy épp ez a hétvégém szabad, evidens volt, hogy megyek. Talán azért, mert a tavalyi Balboán sokat vártak rám, és emiatt hálás vagyok, vagy más miatt, ki tudja. Amúgy is kíváncsi voltam, hogy milyen egy verseny, amikor nem futok; ráadásul egy nem is akármilyen verseny – bazi hosszú a táv és nehéz a terep, ráadásul UTMB-minősítő verseny. Ennek a teljesítését fel se nagyon bírom fogni. Később az is kiderült számomra, hogy több ismerős is indul, ezért is vártam a versenyt.
Úgy alakult, hogy a Kisrigóhoz, az 50-es táv céljába lettem beosztva. Az ötvenesek finisher pólóját adtam oda a versenyzőknek, meg bögréket is lehetett nálam venni. A pólók szépek voltak – és volt külön női póló is! Akik ismernek, tudják, hogy ez nekem fontos. A férfipóló fehér, a női sötétkék, természetesen technikai; a versenyzőknek is tetszettek, bár voltak, akiknek pont a másik színű tetszett volna jobban :) Tökjó volt elmolyolni a pólókkal, szépen, de azért nem túl akkurátusan behajtogatni őket – igazán testhezálló volt a feladat :) Kicsit azt sajnáltam, hogy azoknak, akik a százas távon indultak, de ötvennél valami miatt kiálltak, nem adhattam pólót, pedig végülis azt a távot teljesítették.
A Kisrigó nemcsak az ötvenesek célja volt, hanem a 100-as távon indulók is érintették, kétszer is, először nyilván kb. 50 km után, aztán 75-nél. Amikor megjelent az első futó, teljesen elérzékenyültem. Aztán akkor is, amikor újra elindult. Meg akkor is, amikor a következő futó megjelent. És amikor a következő futó elindult… Gondoltam is, hogy na, ez nagyszerű lesz, ha egész nap ez lesz, nem vagyok én ehhez az érzelmi felindultsághoz ilyen tartósan, meg ráadásul nyilvános helyen hozzászokva, meg egyáltalán. De aztán ahogy egyre több futó érkezett, valahogy hozzászoktam. Utána már csak egyszer volt ilyen: megérkezett egy kutya a gazdájával. A kutya nyilván szomjas volt, de nem bírták rábeszélni, hogy ott igyon, ahová a vizet tették neki; ment a gazdája után. Többször is, teljesen következetesen. A végén a megoldás az lett, hogy odavitték a vizestálkát, ahol a gazdája ült és frissített, és ott már ivott a kutya is. Ennyit amúgy a Maslow-piramisról.
Néztem közben a futókat. Volt, aki nagyon jól nézett ki, mintha nem is most futott volna ötven kilométert. Mások meg nagyon nem jól néztek ki. Gyomorprobléma miatt, vagy mert megsérültek, vagy egyéb gond volt – vagy „csak” hosszú volt a táv, és az után regenerálódni kellett kicsit. Sokaknak a nagy meleg nem tett jót – a verseny elején nagyon meleg volt, csak délutánra jött a hűvösebb idő, az viszont egyben szeles és kicsit esős volt (illetve hogy az útvonalon milyen volt, azt nyilván nem tudom).
És aminek a legjobban örültem: most végre találkoztam egy csomó futóval, akikkel korábban nem találkoztam. Ott volt Bellone, akit nagyon bírok: ritkán szól, de pont akkor és pont azt, ami jó. És végre találkoztam a Futrinkákkal is! :) Bécsben elkerültük egymást, de most ott voltak! :)) Nagyon szurkoltam nekik, hogy beérjenek időben, aztán végül Gyuri és Ági a távot teljesítették, csak az időből kifutottak :( Ott voltak a Belus testvérek is, Fruzsival váltottunk is pár szót :)
A pont este 8 után zárt, de mivel az ötvenesek szintideje után már nem sok dolgom volt, ezért eljöttem korábban, a Futrinkákkal :) Kisbusszal hoztak vissza bennünket Pestre, még két útitársunk volt, akik a százas távot fel kellett, hogy adják. Az egyik egy fiatal srác volt; ránézésre meg nem mondtam volna, hogy már másodszor indult ezen a versenyen, sajnos gyomorprobléma miatt fel kellett adnia. Tippet is kaptam tőle néhány dologgal kapcsolatban, például arról is, hogy hol van rövidebb terepfutóverseny, ami esetleg nálam is szóba jöhet.
A rajthoz/célhoz értünk vissza, ott eltöltöttünk egy kis időt, aztán Gyuriék hazahoztak Pestre. Akkor mögöttük volt kicsit több mint 50 km futás, előttük vagy három óra út… nem semmi.
Egy dolog volt, ami miatt kicsit szomorú voltam. Volt rendezői póló – ami nekem nem jutott :( Úgy látszik, az egyenruhásdi akkor se megy nekem, ha szeretném. Igazából, ha előtte gondoltam volna rá, hogy ilyen előfordulhat, akkor az is eszembe jutott volna, hogy lehet, hogy én leszek olyan lúzer, hogy nem jut póló, ahogy az Amazontól rendelt Garminom se bírt ideérni, de nem gondoltam rá, így aztán váratlanul ért. Én magam is meglepődtem, hogy mennyire rosszul érintett, pedig nyilván nem a póló miatt jelentkeztem segítőnek, így aztán igyekeztem megvizsgálni, mi lehet az oka, hogy ez ennyire rossz érzés volt. Aztán rájöttem, hogy van már egy csomó futós ez-azom: a tavalyi utolsó 6É futás jegye, meg a Bitliszbá Sportszelete, a pécsi éjszakai futás mézeskalácsa, meg a balboás bor, meg most már a Bodrikutya – mind ott vannak egy polcon (az UB-s bor már elfogyott). Meg hát az érmek, pólók és rajtszámok; az érmek az ez-azok felett, a pólók a szekrényben egy helyen; a rajtszámok egy része lefűzve, a másik része a szekrényen. Úgy tűnik, hogy nekem fontos, hogy az emlékek így tárgyakban is megjelenjenek; ebben úgy látszik, úgy működöm, mint Voldemort ;) Aztán a nap végén ez nagyjából rendbejött: Ganki mondta, hogy válasszak egy bögrét, úgyhogy pólóm ugyan nincs, de bögrém van, szép piros, úgyhogy ennek a napnak is van emléktárgya.
De amúgy nem ez a fontos, hanem az, hogy találkoztam sokakkal, akikkel szerettem volna, meg láttam sok mindent, amit amúgy nem láthattam volna, úgyhogy tökjó, hogy ott lehettem.
És végül és legelsősorban: főhajtás minden futó előtt, aki tegnap részt vett ezen a versenyen.
Megvolt az idei évem fő versenye. Úgyhogy jó sokat fogok róla írni, de igyekszem tagolni, hogy átláthatóbb legyen :)
A verseny előtti két hét
A legutóbbi, Szekszárdtól parázós bejegyzésem óta két hét telt el. A bejegyzés utáni héten háromszor futottam, egyszer a Gellért-hegyen, másodszor a rakparton egy laza öt kilit. Utóbbi futásnak az az érdekessége, hogy a futás két fele másodpercre ugyanannyira jött ki: itthontól a lámpáig 5:15, lámpától a Margit hídig 12:05, visszafelé pedig 12:03 és 5:17 :) Hétvégén pedig nem hosszút futottam, hanem a Szigeten „résztávot”, az öt kiliből kettőt gyorsabban (5:32 és 5:44).
A versenyt megelőző héten viszont hoztam egy döntést. Április utolsó két hetében több olyan edzésem is volt, ahol az edzés legelején nagyon felment a pulzusom, 180 fölé, egyszer 194-re is. Tudtam, hogy ha Szekszárdon is ez lesz, az ciki lesz, mert utána lemegy ugyan, de azért ezek a futások nem az igaziak. Az volt a tippem, hogy ez azért van, mert az elmúlt időben eléggé leterhelt voltam a munkában, és keveset is aludtam, és fáradt voltam már akkor, amikor elindultam futni. Ezért úgy döntöttem, hogy a verseny előtti héten csak egyszer futok, és amúgy is igyekszem magam kicsit „takarékra állítani”. Úgy terveztem, hogy szerdán futok egyet a Gellért-hegyen, de aztán máshogy alakult az időm, ezért aztán csütörtökön futottam egy könnyűt a rakparton (5 km). Más futás nem volt a héten.
A másik dolog, amit még a verseny előtt elrendeztem, az az, hogy kicsit megnéztem, miért is tartok tőle ennyire. Végülis mi történhet? Az, hogy valami miatt nem tudom befejezni a versenyt: vagy valamiért fel kell adnom, vagy olyan mértékben lelassulok, hogy túllépem a szintidőt. (Amúgy lehet ennél rosszabb kimenet is, a tartós sérülés vagy egyéb gebasz, de nem kell mindig a legrosszabbra gondolni.) És akkor mi van, ha nem tudom befejezni a versenyt? Tulajdonképpen semmi rossz: tapasztalatot adna az is, tanulságos lenne. Egyébként is én döntöttem úgy, hogy szeretném ezt a versenyt, magamnak tartozom elszámolni vele. Megállapodtam magammal, hogy ha valami miatt nem sikerül a verseny, akkor visszamegyek még idén Szekszárdra, és futok ott egy félmaratont csak úgy, és rendben van a dolog.
Amúgy azért is fontos volt nekem ez a verseny, mert a legjobb egyetemi barátnőm, akivel azóta megszakadt valahogy a kapcsolat, szekszárdi volt. Most először voltam a városban, és valahogy fontos volt, hogy igen, ez az a város, ahol a Móni felnőtt. Már nem emlékszem, melyik utcában laktak, de a verseny közben is néztem az utcaneveket, hátha ismerős lesz valamelyik.
A verseny napja
Elérkezett a verseny reggele. Időben elkészültem és elindultam itthonról… és a metróban eszembe jutott, hogy egy dolog maradt ki a készülődésből: elfelejtettem a verseny előtti „kötelező” körömlakkozást. Pedig reggelizés közben még eszemben volt. Hűha, mondom, most mi lesz velem? :) Illatszerbolt nincs még nyitva vasárnap 9 előtt, venni nem tudok. Gondoltam rá, hogy megkérdezem Enikőt, nincs-e nála körömlakk, de aztán lebeszéltem magam, mondom, nehogy már, azért nem olyan horderejű a dolog. Meg amúgy is jobb, ha nem erősítem a kis babonáimat, úgyhogy úgy döntöttem, hogy anélkül is rendben lesz a verseny. Persze, amikor megérkeztünk Szekszárdra, és találkoztam Enikővel, mi volt az első kérdése? Az, hogy a lakkozás megvolt, ugye? :D
Miután megérkeztünk, rám telepedett a verseny előtti para. Ilyenkor nem vagyok nagyon kommunikatív, és teljesen el vagyok varázsolva. Azt nem hagytam, hogy azon gondolkodjak, hogy mi lesz, ha nem sikerül, de feszült voltam. Pedig találkoztam csomó ismerőssel, olyanokkal is, akiket régen láttam, például a tavalyi UB-s csapatom csapatkapitányával, Vezírrel, a.k.a. Szumo. Átvettük a rajtcsomagot, átöltöztem. A rajt előtt még ittam egy kávét, mert már útközben elkezdett kicsit fájni a fejem, és ilyenkor a kávé segít. Aztán amikor már beálltam a rajthoz, akkor elmúlt ez a feszültség. Jött Dvorcsák Laci és TBoyKacsa, pár szót beszéltünk, és ez pont jókor jött, hálás vagyok érte. Aztán a rajtnál eszembe jutott, hogy de hát itt van Rodriguez is, és nem láttam, miután beérek, majd felhívom, mert mindig elkerüljük egymást. Aztán amikor elindultunk, hallom, hogy valaki biztat, hátrafordulok, Rodriguez az – nahát! Persze miután beértem, elfelejtettem felhívni :(
A verseny
Még reggel megint megnéztem a szinttérképet, és ismét tudatosítottam, hogy az elején lesz egy viszonylag könnyű öt kili, aztán jönnek az emelkedők, egy durván meredek úgy 12 kilinél, aztán még néhány – szóval a végén csattan az ostor. Emiatt a taktikám (mert olyan is volt ám! :) ) a tartalékoláson alapult. Konkrétan az volt, hogy az elején futok lazán (ezt simán tudom bármikor produkálni :D), aztán ha bármikor eléri a pulzusom a 160-at, akkor mindenképpen gyaloglásra váltok, az emelkedőkön pedig mérlegelem, hogy a futás nem jár-e túlzott pulzusemelkedéssel, és ha úgy látom, hogy igen, akkor gyalogolok. Az volt a cél, hogy végig bírjam a versenyt, és tudtam, hogy a végére is kell, hogy maradjon erő.
Na most, emiatt a rajt után már az első utca végénél a mezőny legvégén találtam magam :D Ilyen mostanában akkor fordul elő, ha olyan mezőnyben futok, aminek a többsége nálam gyorsabb és tapasztaltabb futóból áll. Mögöttem jött a záróbusz, én meg haladtam a saját tempómban, és teljesen jól voltam. Egy időben még az az idős futó is előttem futott, akit más versenyeken már láttam. Aztán persze leelőztem, akkor pár szót beszéltünk is. Fura volt, hogy kb. 3 km-nél már sétálókat láttam, sőt egy srác már teljesen kész volt, nemcsak hogy sétált, de nagyon zihálva vette a levegőt. Rossz volt hallgatni. Amúgy nem sok említésre méltó történt ezen a szakaszon. Az előttem futó pár embert láttam, amúgy tényleg semmi különös. Meleg volt. Az ötödik km körül volt egy kisebb emelkedő, egy részét már ennek gyalogolva tettem meg, a taktikámnak megfelelően.
8 km-nél az útvonal átvezetett a célkapun – fura volt ott látni a 21-es táblát (apropó, nagyon sokat segített, hogy voltak kilométerjelzők!). Utána meg nagyon furcsa dolgot tapasztaltam: valahogy beértem a mezőny végét. Többen lettek előttem, időnként előztem is.
Ja, amúgy a hegyek! Nagyon kellett magamon nevetni: már amikor közeledtünk Szekszárd felé, akkor úgy voltam, mint Csavardi Samu a Végzet hegyével: láttam egy hegyet, és azt gondoltam róla, hogy ez lesz majd az, amire fel kell futni :D A verseny alatt viszont nagyon érdekes volt: valahányszor megláttam egy hegyet, önkéntelenül mosolyogni kezdtem. Egyszerűen annyira gyönyörűnek találom őket, hogy muszáj mosolyogni :) Gondoltam is még az első alkalmakkor, hogy kíváncsi leszek, meddig lesz ez így, mikor fogom őket a pokolban kívánni. De nem volt ilyen, végig szerettem a hegyeket. Így aztán nem is volt semmi dráma az egész táv alatt :)
(Ennyit arról, mennyire tudom tartani a témára tagolt írást…:) )
Szóval, vissza a versenyhez. Ha már a leírást megszakítottam, itt mondom el, hogy a frissítés teljesen rendben volt. Vizet ittam minden helyen, a maradékot a fejemre öntöttem, és általában ettem banánt, meg egy-két helyen müzlidarabkát. Utóbbi pont olyan volt, amilyen az övtáskámban lapult szükség esetére. A banán meg pont akkorára volt vágva, hogy egy darab elég volt egyszerre. Szóval abszolút tuti volt az egész. Egyébként fröccsöt is kínáltak több helyen, azt a verseny közben nem ittam. Tudtam, hogy akkor annyi lenne a versenynek :) Az útvonal kijelölése is teljesen profi volt, még én sem tudtam eltévedni :)
Szóval, ott hagytam abba, hogy kb. 8 kilinél a célvonalon átvezetett az útvonal. Ez után a következő említésre méltó pont a Csacska szurdik volt. Ha jól gondolom, ez a 12. km környékén lehetett. A névre azért emlékszem, mert jót nevettem, amikor megláttam a nevét :) Magát az emelkedőt már nem találtam volna annyira viccesnek, ha végig akartam volna futni, de gyalogolva rendben volt. (Bár közben megfordult a fejemben, hogy na, a verseny után biztos az lesz a bajom, hogy nem is futottam végig a távot, mert az emelkedők többségét gyalogoltam. De szerencsére nem cseszegetem magam ilyesmivel, csak annyi, hogy akkor jövőre majd több emelkedőt megfutok :) ). És itt láttam Házisárkányt, akivel a verseny előtt találkoztam először, és tökjó volt, hogy ott volt és szurkolt, sőt, egy kicsit még jött is velem bringával :)
Amúgy azért szeretem ám a hegyeket, mert amikor felnézek rájuk, akkor szépek, amikor meg fent vagyok viszonylag magasabban, akkor meg gyönyörű a környék. Ez a verseny azért is volt különleges, mert sokat nézegettem (szerencsére fényképezőgép nem volt nálam), szép volt a táj, és a városnak is sok arcát megmutatta az útvonal. Cicát is láttam, az egyik utca sarkán feküdt éppen, és láthatóan nem érdekelte, hogy mi zajlik körülötte :) Az is nagyon jó volt, hogy nagyon sok biztatást kaptunk végig az útvonalon.
Ezen a szakaszon megint néhány futótárssal futottunk kb. együtt. Mármint néha egyikünk előzött, néha másikunk. Volt egy srác, akivel előzgettük egymást, és közben tökjól elszórakoztatott :) Azt hiszem, végül a vége felé, a kilátó előtt maradt el tőlem.
Kb. a 15. kilitől megint emelkedők jöttek (aztán nyilván utánuk lejtők). Jó erőben voltam, a tartalékolás taktikája bejött, meg a frissítés is rendben volt. Most nem volt olyan hullámvölgy a 16. kili tájékán, mint általában, fizikálisan és mentálisan is teljesen jól voltam. Nem tudom, ez azért volt-e, mert az emelkedőkön gyalogoltam, vagy azért, mert a max. pulzusom nem ment 160 fölé (csak a 20. km után, de akkor már mehetett). Ezt nyilván úgy tudom majd tesztelni, hogy emelkedőket futok hosszabb távú futás során 160-as pulzus alatt, ha megy, és megnézem, mi történik.
Egy bajom volt azért: kb. a táv felétől elkezdte a cipőm nyomni a nagylábujjamat. Na most ez nem újkeletű probléma, kb. egy éve van válófélben a körmöm, bár néha úgy néz ki, hogy simán lenő majd, néha meg úgy, hogy le fog majd esni. Szóval a táv második felét úgy csináltam végig, hogy főleg a lejtőkön minden lépésnél iszonyúan fájt a lábujjam. Nem tudom, azért-e, mert mégis kicsi a cipőm (az egy számmal nagyobb nagyon nagy volt, ez jónak tűnt, amikor megvettem). Amúgy lehet, mert már viszonylag régóta (legalábbis ahhoz képest régóta, hogy maga a cipő nem annyira régi) ki van lyukadva a cipőm orra, a mai versenyen még markánsabbá vált a két lyuk :S A cipőmről itt egy kép, a lábamról nem mutatok, mert az jelenleg nem nagyon fotogén :) Most egyébként annyira érzékeny, hogy hozzá se nagyon lehet nyúlni, főleg a bal lábamon. Egyébként az nem zavar, hogy kilyukadt a cipőm, csak az, hogy nyomja a lábam. Lehet, hogy kicsit meg kéne nagyobbítani azt a lyukat, vagy nem tudom.
Ettől eltekintve simán ment a verseny. Végül 2:49:44 alatt fejeztem be (21,6 km, kb. 450 méter szinttel, bár jobban belegondolva, szerintem a 21. km és a célkapu között nem volt 600 m). Ez átlag 7:51-es kilométereket jelent, de ez épp olyan táv volt, ahol ez nem sokat mond, így lássuk részletesen az adatokat.
A verseny számokban
Táv: 21,6 km, szint 450 m. Összidő: 2:49:44. Átlagpulzus 150, minimum pulzus: 102, max. pulzus 168.
Kilométerenként ez így néz ki:
1.: 6:49. Max. pulzus 154, átlagpulzus: 147.
2.: 7:07. Max. pulzus 155, átlagpulzus: 150.
3.: 7:47. Max. pulzus 155, átlagpulzus: 150.
4.: 7:13. Max. pulzus 153, átlagpulzus: 147.
5.: 7:51. Max. pulzus 158, átlagpulzus: 150.
6.: 8:43. Max. pulzus 158, átlagpulzus: 151.
7.: 6:38. Max. pulzus 160, átlagpulzus: 147.
8.: 7:46. Max. pulzus 158, átlagpulzus: 147.
9.: 6:09. Max. pulzus 159, átlagpulzus: 154.
10.: 6:50. Max. pulzus 155, átlagpulzus: 152.
11.: 8:21. Max. pulzus 158, átlagpulzus: 151.
12.: 10:47. Max. pulzus 154, átlagpulzus: 149.
13.: 7:48. Max. pulzus 154, átlagpulzus: 145.
14.: 7:33. Max. pulzus 159, átlagpulzus: 152.
15.: 11:21. Max. pulzus 155, átlagpulzus: 151.
16.: 9:19. Max. pulzus 160, átlagpulzus: 154.
17.: 9:12. Max. pulzus 155, átlagpulzus: 148.
18.: 7:02. Max. pulzus 158, átlagpulzus: 155.
19.: 10:58. Max. pulzus 156, átlagpulzus: 148.
20.: 7:42. Max. pulzus 154, átlagpulzus: 149.
21.: 6:05. Max. pulzus 165, átlagpulzus: 160.
21. után: 0:33. Max. pulzus 168, átlagpulzus: 165.
A verseny után
Az gondolom, az eddigiek alapján nyilvánvaló, hogy nagyon jól éreztem magam a versenyen, és szerintem jól is sikerült. Igazából egy dolgot kell, hogy megkérdezzek magamtól, mégpedig azt, hogy ez a tartalékoló taktika nem ment-e a teljesítmény rovására. Azt gondolom, hogy biztos voltak olyan helyek, ahol tudtam volna gyorsabban futni, vagy nyilván több emelkedőbe is belefuthattam volna. De számomra fontosabb volt az, hogy biztosan be tudjam fejezni a versenyt, mint hogy néhány másodperccel gyorsabb kilométereket fussak. Biztosra mentem, nem akartam hősködni.
A célba érkezéskor megkaptam az érmet, ami nagyon szép, a legszebb érmem eddig. Meg kaptunk frissítést is: víz, zsíroskenyér, fröccs. (Egy hiányérzetem volt csak: valaki ígért egy puszit a célba érkezés után, és ez nem jött össze :( Mondjuk nekem sem volt annyi eszem, hogy a verseny előtt keressek róla képet, hogy megismerjem… ez van :) ) Ittam fröccsöt is, ami nagyon finom volt, bár lehet, hogy nem volt jó ötlet (vagy az nem volt jó ötlet, hogy nem nagyon ettem hozzá, talán csak egy kenyeret). Merthogy átöltözés után majdnem rosszul lettem, de aztán ettem egy kicsit, meg leültem, így már jobb volt.
A verseny után beszélgettünk Gergőékkel és sok más ismerőssel is, meg megismerkedtem Pecsenyével, és nagyon jól esett, hogy kérdezett a futásomról. Ja, jut eszembe! A verseny előtt lehetett csapatot választani. Én nyilván Gergőét választottam, végül a 3. legtöbb tagot számláló csapat lettünk. Pecsenye és az ő Hello Pisty csapata lett az első (most a csapat helyett majdnem bulizenekart írtam, nem tudom, miért, kicsit későn van már… :) ). Gratulálok nekik, amúgy pedig nagyon vidám színfoltja voltak a versenynek! :)
A rajtcsomagot csak itthon néztem meg rendesen. Kaptunk egy pólót (nagyon kúl), meg egy üveg bort. Én történetesen Bodrikutya bort kaptam, amiben az a poén, hogy imádom a pulikat :D (meg a huskyt és a bobtailt, de belátom, ezekről nem lehet magyar bort elnevezni :) ). Itt egy kép; a póló nincs rajta, mert rajtam van :)
Remélem, minden fontos és kevésbé fontos dolgot említettem :) Ja, még valami: a rendszámom rajtszámom az ördögi szám fele volt. Úgy szeretném, ha jövőre is ez lenne a rajtszámom! :)
UPDATE (05.07. reggel): Kifelejtettem, hogy tökjó volt sokakkal találkozni. Például NJocoval is összefutottam, a kilátótól lefelé jövet, aztán ő megállt a frissítésnél, én nem.
A másik meg, hogy egy pici hiányérzetem azért volt. Úgy tudom, tavaly átvezetett egy borospincén az útvonal, vártam, hogy idén is így legyen. De remélem, lesz még ilyen útvonal valamikor :)
7 hozzászólás
