Ez is összejött. De még hogy! Kicsit tartottam tőle. Na nem a teljesítéstől azért, 8 félmaraton után már nem szabad sok gondot okoznia. Viszont kérdéses volt az idő meg az állapot, hogy mennyire leszek lestrapálva utána. Mert idén ez nem mindegy… De jöjjön csak a beszámoló=szómenés, csak szép sorban az egész.

Szombat. Az egyetlen nap a héten, amikor úgy-ahogy kialszom magam. Itthon elvagyok magamnak, olyannyira, hogy nem bírok magammal, muszáj kicsit ugrálnom-táncolnom zenére. Hülyegyerek, egy napot sem bírsz ki a hátsódon? Na mindegy. Délután szépen elzötyögök Budapestre vonattal. Este még egy film a moziban, nem baj, hogy így fél 11-re érek vissza a szállásra, az alvás a gyengéknek való… Meg nekem, mivel hétközben se alszok eleget, de ha egyszer ennyi eszem van. Legalább egész jól alszok, kidőlök. [Szándékosan nem hoztam pizsamát: mire nem jó a futócucc? ] Jól alszok, néha ébredek csak fel. Mi van velem, sorozatban már másodjára nem gond az alvás verseny/megmérettetés előtt. A végén még izgulni se fogok.

Vasárnap. 6:50-kor ébresztő. Komolyan, mintha suliba mennék. Annyi különbséggel, hogy most szívesen kelek ki az ágyból. Nem logikus pedig, inkább futok 21.1 km-t, mint ücsörgök pár órát? Valami nagyon nincs rendben, de már évek óta… Kis reggeli, tömöm magamba a szénhidrátot – a hangsúly a tömésen van, mert éhes se vagyok, de étvágy sincs nagyon. Nem vagyok rosszul, csak nem kívánom - , többek közt egy túrórudit. Még vagy egy hete sikerült beszereznem 2 maratonfutós pöttyöst, amikből most félmaratonfutósat csinálok, hogy megfeleljenek az igazságnak.

Némi készülődés – az új rajtszámról: féltem, hogy nem olyan lesz, mint régen, hanem laminált [országoson találkoztam olyannal], vagy hogy vissza kell adni, de lényegi változás nem történt, úgyhogy örülök -  után 8 körül sikerül elindulni. Ahogy közeledünk a Margitszigethez, egyre több futót látok. Többet, mint eddig bármikor vivicittán, és majdnem mind (valószínűleg) félmaratont fut. Sokan leszünk. Fél 9 körül érünk ki a helyszínre. Kicsit téblábolok, melegítgetek, sorban állok, aztán szűk 20 perccel rajt előtt beállok a rajtzónába. Megy az idő, egyre többen állunk, toporgunk, a rajtra várva. Nem izgulok. Miért nem? Mindössze kellemes várakozós-izgatott érzésem van. Fussunk egy jót ma. Nincs semmi tervem, mert idén nem épp ideálisan alakultak a futással kapcsolatos dolgok. Az utolsó percben kenem be a combom, hogy ne dörzsölődjön, de legalább nem felejtődött el. Számolunk vissza, 5, 4, 3, 2, 1, éljenzés. Keveset futottam idén, hülye sérülés=hülye fejem miatt. Meglátjuk, mi lesz. Megindul a tömeg. Előttem 2 lány, épp selfiet készítenek. Az elsőnél még nem szólok, de mikor már vagy a 3-at lövik el, miközben már haladna a mezőny, kicsit elszáll az agyam. Rajtban állva még oké, de mikor menne az ember, benne van a lábában a futhatnék, ráadásul ténylegesen indulunk, egyszerűen önzőség. Félhangosan meg is jegyzem, ez már selfie-mánia… Inkább kikerülöm őket, és mehetünk. Mire átlépünk a rajtkapun, már lehet is futni. Egyre gyorsabban haladunk én meg egyre jobban vigyorgok. Na ez az, ezért vagyok itt. Ez jó. Felveszek egy viszonylag kényelmes – pulzusról inkább ne beszéljünk… - tempót, így szlalomozok. Nagyon hamar eljön az 1. km vége, idő ellenőrzés: 5:25. Hmm, nem rossz, bár igazából mindegy, de 2 órán belül illene beérni. Kicsit más az útvonal, mint tavaly vagy előtte, de tetszik. Kis kanyargás után kifutunk a szigetről, Margit-híd, kezdődhet a móka. Rakpartok. Meleg van. Nem kéne az ujjatlan, bőven elég lenne a top is. Legalább sortot vettem, a lábam tök jól megvan. Tényleg megvan, nem érzem se a csonthártyát, se a húzódás-féleséget. A 3. km környékén már várom a frissítőállomást. Kell valami folyadék, belülre is, kívülre is. Nem igaz, hogy április közepe van, és ennyire melegem van. Az egy dolog, hogy futok, de ez nem magyaráz mindent. Rájövök, a rakpart, ez a sunyi kis dög az oka; komolyan, érzésre simán 20 fok fölé lőném a hőmérsékletet, közben meg elvileg 15-17 körül leledzik. 4 km után jön a várt első frissítés. 2 korty víz legurul, többi cuccom öntözi. Huhh de kellett már. Már ekkor gyanús, ez nem lesz egy laza félmaraton. Tökmindegy, milyen lassan futok, akkor meg már inkább végezzek hamar. Ha mezei versenyen nem is érződött annyira a kevés futás, itt megvan a böjtje a kimaradt 16-18 km-eknek… Hát igen. Na nem baj. Meg fogom csinálni, mert meg tudom csinálni. Ennyi idő után, ennyi km után, ennyi félmaraton(8) után…. Sokáig futunk a Duna mellett. Egy-egy pillanatra úgy tűnik, sosem lesz vége a rakpartos résznek. Elmegyünk a BME előtt – először messzebbről. Megörülök neki: ide fogok járni jövőre, ha minden igaz. Próbálom magam elképzelni egyetemistaként. Furcsa. Le merném fogadni, egyáltalán nem úgy lesz, ahogy most gondolom. Szemben, a Duna másik partján meg a Corvinus. Na ide nem fogok járni. [Mivel ez a blog nem az ellenségeskedésről akar szólni, ennyi elég is legyen erről a témáról.] Végre jön a fordító is. Idén nagyon levittek minket a szervezők, ilyen messze szerintem még nem futottam Bp-en. Immár egy felsőbb szinten futunk, így közvetlen közelségről csodálhatom meg a parti épületeket. Mint egy igazi falusi suttyó, úgy bámulom megint a BME-t. Ahhoz képest, hogy most még csodálom, simán elegem lesz belőle előbb-utóbb. Furcsa ez a futás. Hullámokban jön az endorfin+adrenalin, az első ilyet 10 km-nél kapom. Nem tudom, miért pont ott, mindenesetre elszállt állapotba kerülök, új erőre kapok, ami kitart jópár km-en keresztül. Sajnos legalább 5x hallom a mentőt szirénázni. Sajnálom, de ott motoszkál a fejemben a gondolat, hogy 2,5 éve én se jártam szebben. Na engem nem fog ma elvinni. Azért sem. Úgy lesz, ahogy én akarom. Hogy teljes legyen a kép, a pesti oldalon is rakpartozunk egy kicsit(=sokat). Az idő érdekesen telik: 1 km hol 8-nak tűnik, hol meg alig 300 m-nek. Sok szurkolót látok az út mentén, igyekszem nekik legalább egy mosollyal megköszönni a fáradozást. Így folyton visszatér a - hol elszánt, hol küzdős, hol felszabadult – mosoly az arcomra. Túl a józan észen, vagy inkább teljesen készen... _{(Fish! - Sok a szó)} Addig jó; ha egyszer eleresztem magam kívülről, belülről is megborulok. 12 km, kicsit nehéz, lenézek a lábamra. Ez a láb le tudja futni. Ezt még később is mantrázom, ahányszor észreveszem magam 1-1 kirakatban tükröződve. Kicsit ironikus, hogy az eddigi legkevesebb ezévi futással van legjobb formában(kinézetre) lábam. 14 km környékén hirtelen váltás a zenéimben, pont jókor, megint úgy érzem, tele vagyok energiával. Hát héé, a nagy részén már túlvagy, még bármi jó kisülhet ebből! Az összes frissítőállomásnál iszok, a víznek a felét mindig magamra öntöm. Na csak jó ez az ujjatlan póló, így vizesen legalább hűt. 16 km után is békésen elfutogatok. Tudom, hogy fáradt vagyok, de félreteszem ezt a problémát. Kit érdekel? Futni jöttem. Megjelenik mellettem egy lány, valamit mond, így kiveszem a fülest, tessék. Angolul kérdez, mennyi van még hátra. Válaszolok is neki, (persze angolul) asszem 4-5 km. Kérdezi, mennyire tervezem a befutóidőt. Mire kimondanám, elhúz frissíteni. Na nem baj, legalább ki tudtam nyögni 1 mondatot angolul, még agyilag nullán is. Tempókat már nem nagyon figyelem, pont ezért, 2 számot nem tudok elosztani egymással. Meg egyébként is mindegy. Jelen pillanatban legkevésbé a befutóidőm érdekel. 17 km-nél már elég fáradt vagyok. Nem jobban, mint általában, ha itt járok. De ez bőven elég. Hogy a francba fogok így holnapután országoson 3 kilit maxosra lefutni? Basszus, mekkora hülye vagyok. Egy tizedmásodpercre bevillan, le kellett volna mondani ezt a félmaratont, de azonnal elvetem az ötletet. Te hülye, ha már itt vagy, ha már itt jársz, már lefutottál 17 km-t, akkor ki ne találd, hogy jajj, mégse! Emeld fel szépen a lábad, ne csak csoszogj, hanem vidd azt a nagy hátsód és fuss! Igaz, igaz, hát miért írtam fel a karomra, hogy CSAK FUSS! ? Újabb boldogság-hullám. Na tessék, erről beszéltem. 18 km, jön szembe a mezőny. Már alig van; mindössze 3 km. Na nem gyorsítok. Még meglátjuk, ha bírom, akkor esetleg, talán, hátha…Mindjárt vége is lesz. 19 km. Az a gondolat, amire gondolsz most, az nem jó gondolat… Nem szabad, nem kéne, ne hülyülj, mi lesz így 2 nap múlva…? Kit érdekel?! Futok és kész! Nem is vagyok annyira fáradt, mint vártam volna. Több enerdzsi maradt, mint tavaly ilyenkor. Simán belefér egy kis gyorsítás. Nem is az idő miatt - bár ránézek az órára, tudom, hogy sehol nem lesz rekord - , de magáért az érzésért. Át a Margit-hídon. Óóó, mindjárt vége is van! Hová lett ez a sok km? Nagyon gyorsan eltelt. Hiába, megy az idő, ha jó dolgokat csinál az ember. Alap, hogy megtisztelem a félmaratont azzal, hogy végig nyomom. Figyelek azért a szigetre visszafutásnál: tavaly itt nyaltam hatalmasat. Na ez most nagyon nem fér bele. Az a pár hét szünet bokahúzódás miatt… Nem mintha tavaly jajj de jó lett volna. Kár óvatosnak lenni, fel lett újítva az egész, tükörsima az aszfalt. A lejtő csak úgy viszi, pörgeti a lábaim, élmény így futni. Érzem, hogy rohadt fáradt vagyok, de csakazértis [minden bejegyzésemben elhangzik ez a kifejezés, akaratos egy dög vagyok] tartom a tempót. Tuti 5 percesen belül vagyok most. Nagy hülyeség, de mindegy, mert ígyis-úgyis elfáradok, akkor meg már élvezzem.

20 km. Következzen a leghosszabb és egyben legrövidebb 1 km! A lehető legjobb zene jön fülesre, ez is hozzátesz a sprintemhez. Lihegek, pulzus az egekben, lábam már leszakadni készül. De csak futok. Magam se tudom, miért, de teljes erőből. Valahol tudom, nem kéne, talán pont ezért, a tiltott gyümölcs, a borzasztó, felemelő utolsó gyorsítás. Meglátom a célkaput. Már tényleg alig van. Nem is pazarolok már energiát ilyen luxusra, hogy mosoly. Kicsit állatias arccal, de lefutok még néhány száz métert. Itt vagyok. Stoppert lenyomom, karok magasba – a hagyomány - , vigyor-levegőért kapkodás-ujjongás keveréke az arcomon és CÉL!

Sikerült. Megint. 9x-es félmaratonista lettem ezzel. De jól hangzik ez! Kicsit fuldoklok, odébbtámolygok valahogy, megyek az éremért. Nekemisnekemis éreméremérem! Tetszik ez az újítás. Megyek a befutócsomagért. Látom, mintha ízesített sört osztogatnának. És tényleg, de jó! Vigyorgok, mint egy idióta. Azért megkérdik, vagyok-e 18. Mondom, persze, bár bizonyítani nem tudom semmivel, de ennyiben maradunk. Félmaraton, érem, kaja, sör: öröm, boldogság.

Elvánszorgok a megbeszélt helyre. Érzem, uhh, ez fájni fog holnap... Kicsit várok, megérkezik felmenő is, instant beszámolót tartok. Némi levezető járkálás után szép lassan visszaindulunk. A félmarcsi utáni zuhany most is egy újjászületéssel ér fel: csak nem kopott el még mindig a félmaraton varázsa… Van akkora arcom, hogy fél Pestet éremmel a nyakamban járom be. Nem is én lennék, ha nem így tennék, hahaa. Hazafelé a vonaton boldogan elbambulgatok magamnak. Itthon meg kortyolgatom a söröm, míg írom ezt a beszámolót.

Nem gondoltam volna, hogy ilyen jól alakul – megint – ez a félmaraton. Időm is egész szép lett, körülményekhez képest – 1:52:19 - , érzésre meg leírhatatlanul jó volt. Az egész. Úgy, ahogy van. (Merem állítani, jobb volt, mint a tavalyi vivi.) Ez a jó a futásban. Tökmindegy, mióta futok, hány km-t gyűjtöttem már össze, mennyi versenyt, félmaratont teljesítettem, az élmény nem változik. Aki nem hiszi, járjon fusson utána!