Megújul az Edzésonline! Az új oldalakat és funkciókat elérheted ha ide kattintasz!

Már 43 953 103 km-t sportoltatok
Alighanem túrabeszámolók...

Most vagy soha! - 127 km a Mátrában

G.Ildi | 2015-06-12 00:55:08 | 5 hozzászólás

-Nagyon izgulok!
-De hiszen nem is elsőbálozóként vagy itt!
-Igaz, de most először talán felkészülten.

 

Igen, visszagondolva az elmúlt 2 év próbálkozásai teljesen esélytelenek voltak, persze ezt akkor nem láttam. 2 éve a 95 laza, vidám teljesítésekor nem is gondoltam volna, hogy ennyivel több és nehezebb a 127 (akkor 124), az átnevezésre is úgy kellett rábeszélni. Az győzelem volt így is, hiszen az addigi leghosszabb túra (Mátra 60) távját és szintjét frankón másfélszereztük. Tavaly a Bércen kívül érdemlegeset nem mentem a 115 előtt, hulla fáradt voltam, új munkahely, diplomamunka és államvizsga között, nem csoda, hogy sérülés és egy szenvedős 95 lett belőle. Az sem vigasztalt, hogy jobb időt mentem mint előző évben.

Idén viszont mindent feltettem egy lapra. Most vagy soha! Habár egy számomra nagyon fontos támogatófaktor januártól fokozatosan kezdett megszűnni, épp a túra előtti hetekben tűnt el teljesen és véglegesen. Tudtam, hogy ettől, akármennyire is bírják a lábaim és mindenféle szerveim, fejben oltári nehéz lesz, gigantikus küzdelem. Ugyanakkor ott volt az ésszel felépített túraévem, a februári erőpróbának szánt Kiss Péter 57-tel, amivel mindenkit megleptem magam körül, a sérülés ellenére is befejezett Mátraheggyel (jó, ez mondjuk nem pont ésszel történt, de akaratot erősített rendesen), az épp, hogy felépülten remek eredménnyel letolt Bia 25-tel, az elbénázott, de a végén lefutott Mátrabérccel, a Sárga 70-nel, amit csak a 115 miatt fejeztem be, a kisujjból kirázott Mátrai Csillagokkal és még néhány kisebb-nagyobb, jobban-rosszabbul sikerült túrával. Rendszeres nyújtás, melóba bringázás akkor is, amikor legszívesebben rá se néztem volna a kétkerekűre, egy-egy hajnali futás – mindig a 115 lebegett a szemem előtt. Tisztában voltam vele, hogy az én adottságaimmal, rendszertelen sportmúltammal, mindent-egyszerre-akarok-hozzáállásommal másképp esélyem sincs, csak ha tudatosan készülök.

Apró hátráltató tényezők persze idén is voltak. A rendelt cipőm késve érkezett meg, így a lakásban való mászkálást leszámítva a túrán volt rajtam először. (Persze kipróbált márka kipróbált méretével sejtettem, hogy nem fogok mellé.) Idén a szokásosnál korábban és agresszívebben támadt az allergia, volt, hogy napokig nem tudtam aludni, mert nem kaptam levegőt, a szemeim állandóan begyulladtak, kilökték a kontaktlencsét. És ugye a nagy meleg, ami magával hozta a legújabb hobbimat: ha intenzívebb mozgást végeztem, rendre jött a hányinger. Ja, jobb esetben csak az inger. De ezekkel is úgy voltam már a túra előtti hetekben, hogy mindet kibírtam idáig, mind erősített,  eztán is túlteszem magam rajtuk, ha zavarnak is. Nagyon-nagyon, mindennél jobban vártam június 6-át.

 

És el is jött a szombat reggel, vagyis hajnal, 3kor szólt az első ébresztő. Nem tudom, hogy az izgalom tette, az előző nap allergiára tolt kalciummennyiség vagy megint valami mérgezés, de a gyomrom ki is zavart az ágyból, azt hittem, lerobban a helyéről. Pánikolni kezdtem, az nem lehet, hogy amikor végre itt az idő, egy ilyen probléma miatt fuccsol be az egész. Félve indultam el, de a kocsiban a már-már szokásosnak mondható M115-ös társak, Tomi, Gabesz és Gyuri feledtették a gondokat, a belvilágom is lecsillapodott lassan, és a gyulladáscsökkentő után tudtam küldeni normális reggelit is.

 

A rajtban sok ismerős arc, puszi-pacsi, jót röhögünk azon, hogy valószínűleg én vagyok az egyetlen, aki Hidegkútra depóztatja a naptejet, befújom magam a lehetetlenül lábszagú kullancsriasztóval, és észrevétlen el is jött 7 óra, indulunk. Ontjuk magunkból a betegebbnél betegebb szóvicceket, jókedvűen, lendületesen haladunk. Gabesz félóránként lelkesen figyelmeztet, hogy igyunk. Kíváncsi voltam, így lesz-e ez még 24 óra múlva is… Nem így volt. :) Jaguson most sincs feltételes pont, csak Oroszlánváron állunk meg pecsételni és töltekezni. Sok az ismerős arc, még néhányan a fontolva haladó Nagyok közül is itt időznek, ez tetszik, ezek szerint jól haladunk. Csak 1-2-t sikerült reggel megjegyeznem a tavalyi részidőkből, de tudtam, hogy nekem most fontosabb mérce is van annál, hogy „tavaly mikor értünk ide.” Mégpedig, hogy „tavaly itt milyen állapotban voltam.” Kékesre nagyjából 10 perccel érünk előbb mint egy éve, de kishalál nélkül, szinte lihegni se kellett, semmi fájdalom, gyomor nyugis, minden szuper! Lecsúszik egy nagy pohár kóla, egy szalámis kenyér, és kezdem adagolni az aszalt barackot is. Félek a lefelétől, a Mátrabércen nagyon nem ment, de most gond nélkül abszolválom, a térdeim nem hálásak, de még köszönik, jól vannak. Kellemes beszélgetős tempóban csordogálunk Parádsasvárra, a kastély még mindig csodaszép, ismét megfogadom, hogy itt egyszer ha csak egy éjszakára is, de megszállok. És akkor majd autóval megyek egész a bejáratig, és mosolyogva „tűröm” majd, hogy elvegyék a csomagomat, és egy szép tiszta szobába vezessenek. Na de most irány a pont, ahol lehet végre kicsit tisztálkodni is. Előkerül a zsákomból a sapka, tudom, mi vár ránk felfelé. Nem akarunk sokat időzni, de nem kapok vizet, váratnak egy tartályra, aztán mégiscsak betölthetem a kancsóból a zsákba. Indulás fel! Tavaly itt volt végem először. Idén mászom rendületlenül. Sokat iszom, előkerül az első energiaszelet is, előbb, mint szerettem volna, de azt érzem, a vége felé minden cucc kiszállt belőlem, ami a végtagok mozgatásához szükséges. Galyatetőre érve aztán visszajön az erőm, nem tudom, hogy a banános ragacs az oka, vagy placebó, vagy csak az öröm, hogy megvan a csúcs. A nyomokból ítélve nem én vagyok az egyetlen, aki igényt tart a szép új turistacentrum szép új mosdójára. Iszunk, felmarkolunk némi sütit, aztán irány Mátraalmás. Tudom, hogy ez a kör lélektanilag nagyon fontos. Tavaly itt kezdődött a térdproblémám, amiből a 70. km-re szép kis sérülés lett. Próbálok szépen lépkedni lefelé, óvatosan terhelni. Siker, lent vagyunk, semmi bajom. A pont zseniális. Kóla, dinnye, sajt, uborka, ha most nem fogok bef..ni, akkor soha, gondolom magamban. Sapkát vizezünk, fürdünk, és jöhet a java! Be a hűs erdőbe, aztán csak föl, föl, föl, föl….. De váratlanul hamar meg is van, csúcsfotó (az unokáinkat is ezzel fogjuk ijesztgetni), és nyomulunk is tovább, át a feltételes ponton, vissza a turistacentrumba. Itt engedélyezünk magunknak egy hosszabb pihenőt. Reggel 6.20 óta először ünnepélyesen leülünk. Leves magunk elé, cipőt le, megy az sms haza, majdnem megvan már a legkeményebb harmad. (Nem lehetek elég hálás Édesanyámnak, akik újonnan megnyert főtámogató szerepében fantasztikusan helytállva pár alvással töltött órát leszámítva végig követett 30 órán át, küldte sorra az sms-eket, tartotta bennem a lelket akkor is, amikor legszívesebben már csak lefeküdtem volna a fűbe sírni. Annak ellenére, hogy egyébként nem szereti, sőt, ellenzi ezeket a hosszabb túrákat.)

A depós cuccból magamhoz veszem a fejlámpát és a hosszúujjú felsőt, hiszem majd csak éjjel Hidegkúton lesz a következő csomagom. Az új cipő jól cipel, csere nem kell, küldöm vissza a biztonsági lyukas speedcrosst a célba.

 

Gyuri kicsit szétcsúszott, megvárjuk, hogy ő is összekapja magát, és indulunk tovább lefelé. Megkönnyebbülve. Csendesedünk persze, kevesebb a poén és egyáltalán mindenféle megnyilvánulás, de a kedvünk jó. Megvan a nyírjesi erdészház (a fiúk meg akarják venni, kipofozni, üzemeltetni – de jó is lenne! :)) Hatökör uránál ismerős túratársak adják a pecsétet, betolom a maradék banános maszadékot, tudom, jön az emelkedő, ahol tavaly először villant be, hogy talán nem fog sikerülni. Kicsit szétszakadozva, de meglepően hamar és roppant könnyedén érünk fel. A házikóba vezető utat kétoldalt dohányzó motorosok szegélyezik, köszi nekik a füstöt, nem is lehetett volna jobb helyre fújni… A ponton feltöltetem a tartályomat, eszegetek, de nem nagyon megy semmi. A kútnál remekül lehet fürdeni, a szélben végre fázunk is kicsit, hú de jó! Irány Lajosháza! Ez az ereszkedő pont olyan kényelmetlenül köves mint tavaly meg 2 hete, nem is esik jól, de aránylag jó idővel abszolválható. A ponton almalé, süti, ropi, le is ülünk kicsit, tudjuk, kemény lesz. Szomorkodunk a dinnyehéjjal teli kukászsák fölött, erről lemaradtunk. Megörökítjük az osztálykirándulás-hangulatot, aztán nyomás felfelé. Gabesz mindenféle idegen nyelveken kezd énekelni, Gyuri kezdi unni a banánt, le-lemaradoznak, de viszonylag sokan mozgunk együtt. Unalmas ez a szakasz, és most még a vaddisznó se szórakoztat minket a kerítés mögött. Próbálok visszaemlékezni a Téli Mátrára, várom a kis rétet, ahol akkor a térdig érő hóban fekve fotózkodtak a túratársak. Onnan már nincs messze a szentimrei pont. A leves és az angol wc gondolata idén is erős motivációt jelent már itt. Üzenet haza, jól vagyunk, jók vagyunk, leküldöm a soron következő adag magnéziumot és sótablettát (ezeket, úgy néz ki utólag, nagyon okosan adagoltam végig), és nyakamba akasztom a lámpát, habár még jócskán világosban indulunk tovább. Megy le a nap, csodaszép, beveszi magát a fejembe Szabó Balázsék Bújkálója, végig is kísér egészen reggelig. Az erdei szakasz második felében kell csak lámpát kapcsolni. A fiúk tervezgetik a szorospataki szervizt, én csak a kólára gondolok, és Ágasvárra. Mindjárt itt lesz. Szpatakon a jólesőnél kicsit többet időzünk, én is rászánom magam egy zoknicserére, nézegetem a kis égő vízhólyagot a sarkamon, Galya II. óta született, nem barát, de még nem is nagyon bánt. Hagyom. Remek érzés a száraz, tiszta zokni, persze ez is ugyanolyan szép kék mint az előző, hogy illjen a cipőmhöz. :D  

 

Ágasvár előtt próbálom turbózni magam, nem nagyon megy, sokat állunk, fázom, jó már tovább menni. Kezdődik az emelkedő. Nagy, vastag fák keresztbe, eldurran az agyam, minek ezek ide??, háromemeletes mászóka, a hiszti szélén vagyok, ebből tudom, fáradok. Ne szóljon most hozzám senki. Nem is nagyon tudnak, ellépek, nagyon fel akarok érni, fejembe veszem, hogy nem vagyunk jók időben, számolok, tervezek, megyek rendületlenül felfelé. Az egyetlen lehetséges elágazást majdnem be is nézem, úgy kell nekem. Már látszik a ház, de körbe kell menni, ezen is kiakadok, minek a kerítés, jaj. Belépve megcsap az irgalmatlan meleg, de ismerős arcok fogadnak, megnyugszom, pecsételek, és indulok is tovább a csúcs felé. Sötétben legalább nem látszik, milyen magas. Kapaszkodás közben próbálom megsaccolni, hol tarthatunk, de nem sikerül. Egyszer csak vége. A csúcson UtiGabiék idén is, nagyon örülök nekik, annak meg külön, hogy nem teszi fel a kérdést, ami most nagyon szíven ütne. Nincs sok idő beszélgetni, irány vissza a házhoz. Arra gondolok, hogyan csúsztam itt le tavaly a szakadó esőben guggolva, a nem hajló lábamat előre nyújtva, kéztámaszzal… áhh, rettenetes volt. Ahhoz képest idén szárnyalok, beszédbe elegyedek egy megnapszúrt túratárssal, aki a távváltást fontolgatja. Sokat segíteni nem tudok, sótablettát adok neki a házban. A rántotta és a bodzaszörp mellé kérek egy kisollót, zavar már a hólyag, vágok egy darab leukoplastot, rányomom, hátha jobb lesz (hahhhhahahahaha, a célban szembesültem csak ennek következményével). Reméltem, hogy a következő ponton Nagyváthy Jani vár majd. A Csörgő-patakon való átkelés után megindultam, mintha kilőttek volna, mielőbb Janiékhoz akartam érni, talán a koffeines szelet is hajtott. Gyanítom, itt produkáltam a leggyorsabb kilométereimet. És igen, Falloskút, Janiék. „Ugye, nem láttál még itt ilyen jó állaotban?! Meglepődtél, mi?” Gyorsan megmutatja, merre van a női wc :) és megbeszéljük, hogy a többieket nem engedi tovább, amíg vissza nem érek. Jön a nemszeretem szakasz, döcögés Mátrakeresztesre, minden és mindenki alszik, egy autóban egy túratárs is, irigykedem kicsit. Anya is írt, hogy most egy darabig álmában drukkol, de szerencsére egy jóbarát is aktivizálta magát az ügyben, köszönöm!! Irány Hidegkút, ahová annyi jó emlék köt, a 2012-es szilveszter, amikor pálinka/kilométerben mértük a távokat, a Pásztó-túrák, az alien, amibe egyszer beleléptem….. Valaki alszik a hintaágyban, bebugyolálva, jaj, de jó neki! A pecsételőember's flying high, hülyeségeket kiabál, nagyon idegesít, de nem szólok, a többiek mind nagyon kedvesek, csak én lettem mostanra hiperérzékeny. 2013-ben átneveztünk. Engem rá kellett beszélni, de beláttam, hogy így a jó. Leveseztünk, bekucorodtunk a kályha mellé fél órára, aztán szép kényelmesen indultunk az utolsó kilométerekre. 2014-ben itt már alig bírtam járni, de ha idáig eljutottam, akkor be akartam fejezni a „rövidet”. Fischer Kriszti leápolta a térdemet, kent, masszírozott, nem zavarta, hogy nyakig sáros vagyok. Közben én leveseztem és kávéztam. Aztán tovább sántikáltam.

Most idegesen kanalazom a levest, kiszámolom, innen milyen átlag kell, hogy beérjünk, és jó ég, most jön a Muzsla, Havas, Világos… A fiúktól elhangzik a „leszarom a 30 órát”, én viszont nem adom alább. Soha nem volt még ennyi esélye, hogy sikerüljön, ha most nem fog, akkor soha. Előkotrom a depós cuccot, cipőt itt se cserélek, ide küldtem a gore texeset, de az túl kemény, jó az új, csak az a hólyag ne lenne. Átrakom a zsákomba a naptejet. :) Kirakom a hosszúujjú felsőt, helyette a zsákra kötözöm a széldzsekit. Kilépve hidegnek tűnik a levegő, csupa víz a fű, és én is az leszek, ahogy derékmagasságig súrol. Pár percig fázom, gondolkodom, hogy csak a hideg teszi vagy a kimerültség. Tolom a koffeines szeletet, de kávét sehol nem merek a gyomrom miatt. Nyomulunk jónak tűnő tempóban. Ezt a szakaszt bejártuk egy hónapja világosban, így nem lepnek meg a leágazók, de mennyire más minden sötétben! Kiérünk Nagyparlagra, ahol feltételes pont vár. Az őrzője láthatóan jó kedvre derült már egyetlen társa, egy üveg bor hatására. :) Ennek köszönhetően kicsit nehezen találja a pecséttel a papírt, kígyózó sor alakul előtte percek alatt. De ez jó, örülök, most jön a mászóka, és kellenek a húzóemberek. Az élre áll Petra, akit Oroszlánvár után csak Lajosházán sikerült befogni, nagyjából olyan állapotban lehetett ott, mint én tavaly. Én nem tudom, mit csinált azóta, de mintha most kelt volna, frissen, irgalmatlan jó tempóval indul meg felfelé, húzza maga után a közel tucatnyi ember-zombit. Patakátkelés, patakátkelés, patakátkelés, nem is számolom már, mennyi. Tudtam, hogy ez lesz, így nem bosszant. Sőt, előbb vége van, mint gondoltam. Akkor kezdődik a kapaszkodás. Álmos vagyok. Szétszakadozunk. Gabesz még hátradob néha egy „itt vagy, Ildi?”-t, de már nem is látom őt, a többiek mögöttem, a patakmeder óta nem tudok róluk, bánt is kicsit.

 

Rámtör a nosztalgia, fáj, nem tudok szabadulni, de nem engedhetem meg azt a luxust, hogy összetörjek lelkileg. Aztán arra gondolok, milyen nehéz ez, pedig csak a lábakat kell pakolni. Bal-jobb-bal-jobb-bal-jobb. Olyan egyszerűnek tűnik. Ég a hólyag. Fogy az energia. Jönnek az emlékek. De most ide kell koncentrálni, a Muzsla nem az a hegy, amit fejben el lehet lazázni. Egyszer csak látom, hogy a lámpapöttyök megindultak balra fel. Ez már a nyereg lesz!! Előkotrom a zsebemből a gumicukrot, az majd felvisz a csúcsra. És meg is látom a fák között a világosabb kék foltokat. Felérek, alattunk Pásztó, sírni tudnék, de szerencsére örülni is van minek, én is felfordulok balra, és perceken belül látom a pontot, el se hiszem. Pecsételek, lefotózom a banánfát, iszom, és már indulunk is lefelé, újra Gabesszal. Homályos már az idő, de még kell a lámpa. A bejáráson itt futottunk, még az emelkedőkön is. Vicces erre visszagondolni. ¾ 5 van, idióta zenék mennek a fejemben, nem tudok szabadulni a dallamoktól. Megyünk lefelé, megyünk, megyünk, még mindig megyünk, egyszer csak elkáromkodom magam, de nagyon, és csapkodom a botommal a talajt. Holtpont, határozottan. Kérdik, mi a baj, mondom, csak annyi, hogy már egy órája jövünk le erről a rohadt hegyről, és még sehol sincs a vége, az a baj!!! Utolér egy másik Gyuri, nyugtat, hogy ne aggódjak, biztosan sikerülni fog. Egy darabig jön velünk, aztán el is lép, én meg be a bokrok közé, legalább ennyi tehertől szabaduljak. Gabesz is elhúz közben, én a fa tövében kényelmesen pakolászok, ezt el, azt elő, legszívesebben elő se másznék már. Aztán kiérek a pusztába, pont összetalálkozom egy kedves új ismerőssel, akivel Galya óta sokat kerülgettünk egymást, együtt mászunk át végre a Diós-patakon. A ponton tapsolnak, zseniálisak! A pecsét mellé jár a mosolygós fejecske és egy pohár kóla, amit már menet közben iszom meg, hogy utolérjem Gabeszt. A gyomrom még mindig nem az igazi, érzem, hogy éhes vagyok, de nem tudom, mi az, amit le tudok nyelni, és helyén is marad. Keksszel próbálkozom, legalább nem lötyög a vizes kóla. Megyünk előre, a nap szépen süt, ezt a szakaszt is bejártuk, jó lesz. És akkor eltévedünk. 127 kilométeren ez kimondhatatlanul nagy luxus. De ki volt szalagozva!! Nyilván nem nekünk, de nem nagyon gondolkodtunk, csak mentünk. Párszáz méter után gyanús lesz, előveszem az itinert, és persze feketén fehéren benne áll az, amire akár emlékezhettünk is volna. Oké, ezt a pluszt most le kell dolgoznunk, fussunk! És futottunk. Fél 6kor, át a mezőn, vissza a zöld jelzésre, és ha már kiderült, hogy még bírjuk ezt a fajta mozgást, akkor már majdnem egész a patakig lekocogunk. János várára jól felkapaszkodunk, ezt szeretem felfelé, mert rövid, és nagyon jó vádlinyújtó. És közben gyönyörű minden, ébred az erdő. Közeledik a Havas, vagyis mi közeledünk őhozzá. Előveszem a Gabesznek már megreklámozott koffeines zselét, azt mondta egy haver, ezt vegyem, olyan, mintha újarélesztenének. Elkezdem szopogatni a lime-colás rettenetet. Nem esik jól, lassan megy, nyakalom rá a vizet. Közben szerencsésen összenyomom a tubust, a sűrű ragacs végigfolyik a karomon, pólómon. Ez hiányzott még. Passzolom is a maradékot Gábornak. Elkezdek fürdeni a tartályom szopókájának segítségével, a kivitelezést mindenkinek a fantáziájára bízom… Gondolatelterelésnek mindenesetre jó, elkezdek azon bosszankodni, hogy fogok így kinézni majd a célfotón. Végignézek magamon, máshol is koszos a felsőm, próbálom tisztogatni, elfogy a vizem. Hülyegyerek. Kénes-forrásnál szerencsére van életmentő feltételes pont sok vízzel, töltök a tartályba, iszom, mosakszom, és akkor már –ugyebár félmunkát nem végzek- befejezem a pólómosást is. A bácsi jót nevet a vizespólós jeleneten. Gyuri épp előttünk indul felfelé, utol akarom érni, hogy bocsánatot kérjek a muzslás jelenetért, és megmondjam, hogy én amúgy nem szoktam ám káromkodni. (Végül csak a csúcson érem be, ott meg nem meglepő módon nem ez az első gondolatom.) Szegény szentiváni sporttársnak, aki közben ismét beért, mondogatom, hogy most vagyunk az előszobában, most még ennyit megyünk, annyit megyünk, ide megyünk, arra megyünk, aztán kicsit hamar kezdem mondani, hogy tényleg mindjárt ott vagyunk. Azt hittem. A piros-fehér csíkos napernyőt nem sokkal az után hallucinálom, hogy megzavarunk egy muflonpárost. Gyönyörűek, de eszembe juttatják, hogy a bejáráson egy fél állatkert jött itt szembe, úgyhogy elkezdek kopogni a botokkal a köveken, ne érjen újabb meglepetés. A csúcson értetlenül bámulok a szalonnára. Van, aki még le tudja nyelni? Ejha! Pár szem mazsolával indulok lefelé, be az árnyas erdőbe. Valahol itt sejtem a többórás holtpontom végét. Megjön az első reggeli sms, ki is folyik pár könnycsepp a napszemüveg alól, fejben már nagyon gyenge vagyok. Viszont tudom, hogy mindjárt vége. És most tényleg meglehet, most meg kell lennie. Fajzaton épp bontják a dinnyét, úristen, de jó. Ismét előkerül a sapka, és, hogy valami szilárd is legyen a gyomromban, pár szem olajbogyót küldök magamba (köszi a tippet, Edit).

 

Jöhet a Káva! Ez mindig könnyebb, mint amire számítok. Szembejön egy sporttárs, látszólag jó állapotban. Azt mondja, kész, ennyi volt, felfelé már egy lépés sem megy. Nagyon sajnálom, hiszen az eddig megtett úthoz képest már semmiség, ami maradt. A Káván ismét töltök, vizet és valami sós cuccot is. Gabesz panaszkodik, nem megy neki. Ehhez képest alig bírom a tempóját. Lassan megint tudunk beszélgetni, legalább azt emlegetjük, mi volt itt meg ott a bejáráson. Tót-hegyest sose szerettem, nem látom értelmét kimászni 115 km után a köves sz.ron, de ha egyszer pihenten megnézem, biztos tetszeni fog majd. Nagy megelepetésemre volt kollégiumi igazgatóm fogad a ponton, fura a helyzet, de persze simán tegezem, nyafogok neki, ő pedig ellát mindennel, amit kérek. Egyedül ággyal nem szolgálnak, de hihetetlen, hogyan biztatnak és drukkolnak. Elmenőben még hallom: „a kollégiumomban lakott..” Lefelé a szokásos szefózás a jelekkel, az élre állok, megpróbálok tempót menni, nem hiszem, hogy sikerült. :) Világos-tetőre felkapaszkodni mindig egy élmény. Most viszont a csúcson is az fogadott. 2 ultrafutó legenda várt mindenféle jóval, amíg ittam a mentateát, szó szerint megfürdettek, nyakamat, vállamat, fejemet, sapkámat, mindent bőségesen bevizeztek, kicsatoltak, felcsatoltak, elképesztő mennyiségű szeretetet zúdítottak ránk 2 percben. Újraélesztettek! Hátravolt még egy 10es, ismeretlen vidéken, volt rá 2 óra 15 perc. Meg kell lennie! Jön az utolsó durkkoló sms, ezek szerint tényleg rögtön mentek az adatok a netre. Gyorsan válaszolok: repülünk a célba!! Persze ez túlzás, de már annyira kevés kell… Új zeném lesz, most már néha megy a fejemben, hogy "nincsen ellenség, mert minden az enyém.." Bizony, nincsen más, csak jó. :) A hegyről le, ki az útra, be az erdőbe, jaj, én már egyetlen lépést se bírok lefelé, ki a mezőre, végig a szalagok mentén. Mennyi lehet még? 4-5? AZ órát már nem is nézem, csak bal-jobb-bal-jobb, ott a falu, hú de messze, kocogjunk! Már csak egy km, van még 25 perc a 30 órából, te jó ég, most még ide fel kell mászni?? Fel kell. Páran nem vállalják, jobbra fel helyett balra lecsapnak, de minek a legvégét elcsalni? Most már úgyis bevisz a szívem. Közben Tibi, akivel Világos óta megyünk többé-kevésbé együtt, kommentálja az utat, ő ismerős itt, képben van, jól jönnek az infók. És igen, itt vannak a pincék, bent vagyunk Patán, a templom, erre emlékszem egy másik túráról 3 évvel ezelőttről, már csak néhány méter. Nem hiszem el. Nem hiszem el!!! Megcsináljuk, megcsináltuk. Már látszik a suli. Ez a születésnapi ajándékom! – mondom a többieknek. Nem hiszem el! - ismételgetem.

 

Az iskola előtt Gabesz hűsöl, megvárt, köszönöm. Kész, vége, célba értem, elönt a boldogság, most minden jó, még akkor is, ha soha semmi nem volt még ilyen nehéz. Mindenki tapsol, vártak, örülnek, ismerős arcok, nagy mosolyok, úristen, 2 év után végre tényleg megcsináltam. Meg is hatódom, de már jönnek is gratulálni, könnyekre nincs idő, csak a fülig érő vigyorokra. Leírhatatlan érzés, ez mindent megér. Alighogy lecsipognak, már jön is a gratuláló sms, a család tűnök ült, most megkönnyebbülnek ők is. Lerogyok a földre (kínálnak székkel, de kinek kell az most), hazatelefonálok, küszködök megint a könnyekkel, de ezek most örömkönnyek, a megkönnyebbülés jelei, örülnek, hogy vidám a hangom, nem is tűnök fáradtnak. Pedig te jó ég, milyen fáradt vagyok, és tényleg soha semmi nem volt még ennyire nehéz, és sohatöbbet nem csinálok ilyet. De most kellett, erre vártam 2 éve, végre felnőttem a feladathoz, mindennél jobban akartam a teljesítést, nem volt olyan opció, hogy nem sikerül. Tudtam, hogy fájni fog, hogy meleg lesz, hogy szétmegy majd a gyomrom, hogy lesz, amikor mindent és mindenkit utálok, és a francba kívánom az egészet. De azt is tudtam, ha egyszer célba érek, az mindenért kárpótol majd. Najó, nem, igazából arra nem voltam felkészülve, hogy ennyire nagyon jó érzés lesz! :)

 

 

Nagyon akartam beszámolót írni. Így utólag elolvasva viszont nem tudom, mennyire sikerült visszaadni, hogy milyen nagyszerű élmény volt. Inkább tűnik egy szenvedéstörténetnek, a végén hatalmas győzelemmel. Egy szóval nem is tudnám megválaszolni a kérdést, "milyen volt?", jó vagy rossz, mert jó is és rossz is. Különleges, fantasztikus (a szó minden értelmében), fájdalmas, küzdős. De ha visszagondolok erre a 29 óra 50 percre, akaratlanul is kiül az idült mosoly az arcomra, és teli leszek melegséggel. Akkor biztos volt... :)

 

 

(Esetleges "kívülállóknak": Mátra 115 tt, 127 km, 6450m szintemelkedés, matra115.hu)

 

2016-06 hó (1 bejegyzés)
2015-06 hó (1 bejegyzés)
2015-02 hó (1 bejegyzés)
2014-07 hó (1 bejegyzés)
2014-04 hó (1 bejegyzés)
2014-01 hó (1 bejegyzés)
2013-07 hó (1 bejegyzés)
2013-06 hó (1 bejegyzés)
2013-04 hó (1 bejegyzés)
2013-03 hó (1 bejegyzés)
2012-10 hó (1 bejegyzés)
2012-09 hó (1 bejegyzés)
2012-07 hó (1 bejegyzés)
2012-05 hó (1 bejegyzés)
2012-04 hó (1 bejegyzés)
2012-01 hó (1 bejegyzés)
2011-06 hó (1 bejegyzés)
2011-03 hó (2 bejegyzés)
2011-01 hó (1 bejegyzés)
2010-10 hó (2 bejegyzés)
2010-09 hó (1 bejegyzés)
2010-08 hó (1 bejegyzés)
2010-05 hó (1 bejegyzés)