Megújul az Edzésonline! Az új oldalakat és funkciókat elérheted ha ide kattintasz!

Már 43 953 100 km-t sportoltatok
Alighanem túrabeszámolók...

„A legnagyobb veszélyforrás saját képességeink túlbecsülése” – Kiss Péter-emléktúra

G.Ildi | 2015-02-19 21:42:33 | 9 hozzászólás

Petitől tanultam még a mondást, és hányszor eszembe jutott a túra során…valójában már előtte kiválasztottam mottónak. Pedig végül -főleg így utólag visszagondolva- nem becsültem én túl semmit.

 

Eddigi legzűrösebb nevezésem/indulásom volt, mert csakúgy mint tavaly, idén is egyedül maradtam. Eszembe se jutott volna az 57, ha a tavalyi túrán megismert Tomi nem arra nevez, megadva ezzel nekem is a bátorságot. Aztán ő is visszalépett az utolsó utáni pillanatban, de legalább fuvarom lett, onnantól meg, hogy eljutottam Sástóra, gondoltam, majd csak lesz valahogy. Amíg a saját papírjaimat elrendeztem, végighallgattam, ahogy az 57es előnevezők sorra intézik a 37re (vagy 20ra) való átíratásukat. Én most már tartottam magam az elhatározásomhoz; ahogy közeledett a túra napja, az ötletből lassan terv lett, és egyre inkább meg akartam csinálni. Bizonyítani akartam. Hogy kinek és mit, azt nem tudom, de nagyon kellett már egy győzelem.

 

Jéggé fagyva rajtoltam el 7 után pár perccel, de lefelé elég jól lehetett haladni, hamar felmelegedtem. Mátrafüredre percek alatt leértem, következett a Kékesre való felkaptatás. Szeretem ezt a szakaszt, a kék háromszög, más túra nem visz rajta végig, pedig nagyon szép, és a tüdőt is csak egy-egy kisebb szakaszon kell kiköpni. Elég hamar utolért Ádám, akivel tavaly még ismeretlen ismerősként a távválasztóig kerülgettük egymást. Nagyra értékeltem, hogy a saját teljesítési idejét feláldozva végig jött velem a csúcsig, jó volt végre kicsit hosszabban is beszélgetni.:) A kékesi ponton a már megszokott remek ellátás várt, megkezdtem a többliteres teafogyasztásomat, cipőt igazítottam, mert a rajtban annyira el voltak fagyva az ujjaim, hogy még a salomon gyorsfűzőjét se bírtam meghúzni.

Gondoltam, Kékestől kicsit ki lehet majd lépni a kellemes lefele szakaszon. Hahhhaha!! Nem számoltam a 40 centi hóval, a fakidőlések miatt elterelt útvonallal, azzal, hogy ha egyet lépek, térdig süllyedek (kamásli nélkül, cipőben), és kontrolálhatatlanul csúszok 2 métert lefelé… Először itt fogalmazódott meg bennem, hogy átmegyek a 37re, és nem azért, mert nem bírom, hanem azért, mert esélytelen, hogy ilyen viszonyok között időben be tudjam fejezni a hosszú távot. Sikerült dobnom egy seggest is, szerencsére a puha hóban, de elég szerencsétlenül támaszkodtam a bal csuklómra. Már jöttek a fantáziaképek, ahogyan könyékig gipszben telefonálok haza a szüleimnek, hogy történt egy kis baj… Aztán vagy elmúlt a fájdalom, vagy csak szimplán nem vettem már észre, annyira kellett koncentrálni a terepre. Kékesre 5 perccel gyorsabban értem mint tavaly, lefelé 10-20 percet simán elveszítettem. Ahol lehetett, belekocogtam, hogy javítsak az időn, de aztán jött az Ilona-vízesésig kitartó jeges rettenet, amin szintén csak botorkálni lehetett. A Szent István-csevicéhez vezető út végre megint tiszta volt, bele lehetett húzni. Itt elő is vettem az energiaszeletet, mert élénken élt bennem a tavalyi rózsaszállási holtpont emléke. Rózsaszállás most egészen hamar és könnyen meglett, azt is hittem, nyert ügyem van, hiszen tavaly innen megint futható volt, és amúgy sincs messze Gabi halála, onnan meg csak egy köpés Sombokor, a választó. Ahogy a szelet elfogyott, úgy kezdtem én is elfogyni. Az se nagyon vigasztalt, hogy mások is. Előzgettem a járhatatlan, bokaforgató havon a megborult túratársakat, persze engem még sokkal többen megkerültek. Irtó idegessé tett, hogy nem haladok. Saját magamat hergeltem ezzel, és közben persze eszembe jutott, hogy február közepe van, azaz t_é_l, mégis mire számítottam a kis futógatyámban meg cipőmben, amiből a gore tex ellenére már önteni lehetett volna a vizet, hiszen felülről szépen beleolvadt a hó. És csak nem jött Gabi halála. Itt jött újra a gondolat, hogy hagyom a francba az egészet, nem kell ez nekem, minek szívassam magam +20 kilométeren, ha a köv ponttól egy kisebb kaptató után már csak le kéne csorogni? De zavart az is, hogy abban már nincs kihívás. Tavaly megcsináltam, 4. női idővel, különösebb erőlködés nélkül. Újdonság nem lenne benne, de mennék egy gyatrább időt, és elégedetlenül meg mérgesen érnék célba, aztán haza. Ahol viszont várna a forró fürdő… ördögi kör!! Beértem lassan egy srácot, aki már alig állt a lábán, dölöngélt jobbra-balra. Ez valahogy erőt adott, hogy van, aki még nálam is rosszabbul bírja, szorosan rátapadtam, és irtó lassan, de beszélgetve csak elértük a távválasztó Sombokrot. Csupa ismerős, kedves arc a ponton, teljes ellátás, nehéz innen továbbmenni bármelyik irányba is. Döntenem kellett viszont, biztattak is, és kedvező infók jöttek a terepet illetően azoktól, akik már megjárták a bónuszkört. Persze az is milyen kiábrándító, hogy amikor én nagy nehezen elvergődök a pontig, a profik már másodszor járnak ott… :) Beért egy srác, aki szintén azon filózott, átmenjen-e a rövidre, úgyhogy ezzel a lendülettel együtt el is indultunk.. a hosszúra. Beszélgetve, bele-belefutva értünk Lajosházára, ahol szintén nagyon könnyű volt beragadni. Ott, ahol 2 hete még térdig víz hömpölygött, most végeláthatatlan sorban álltak a finomabbnál finomabb kenyerek, sütik, csokik, gyümölcsök. Ráadásul ez az első féltáv utáni pont. Zoknicsere és alapos töltekezés után nekivágtam –ismét egyedül- a Mátraházára vivő kaptatónak. A 115ön itt jövünk le, tavaly már itt rottyon volt a térdem, alig tudtam ereszkedni. Ahhoz képest most jó volt felfelé. Megbontottam egy gélt is, ami bár nagyon durva volt, mintha agyoncukrozott slájmot nyelnék, valószínűleg hatott. Térdem, gyomrom, mindenem oké volt, a kedvem is többé-kevésbé, és összességében elég jó állapotban értem újra Sombokorhoz. Azt gondoltam, meg sem állok, majd csak Kékesen, de azért csak pótoltam némi folyadékot meg energiát. Innen fel a sárgán a csúcsig. A meredek szakasz meglepően könnyen ment, a fenti egyenes viszont rövidebbnek rémlett. Nagyjából háromszor hittem azt, hogy felértem, mire végre megláttam a síházat. Tudtam, hogy az ez után következő szakasz híresen durva és szadista, úgyhogy le is ültem 5 percre, és még második körben is elhittem a pontőröknek, hogy eztán már nem lesz semmi ellátás, úgyhogy egy májkrémes kenyeret is magamévá tettem.

 

Kis-kőig egészen jól lehetett csorogni a hó ellenére is. Szeretem az ottani pontot, talán ott él leginkább Peti emléke. De utána Markaz felé el is jött a 2. holtpont. (Omg, ez milyen durva lett így utólag elolvasva! A magyar nyelv csodái...) Utáltam a völgybe való ereszkedés minden lépését. Kezdett fájni a térdem (a változatosság kedvéért nem az, ami miatt buktam a 115öt, hanem az, ami a Téli Mátrán durrant be először), sötétedett, nehezen kivehető volt az ösvény, és egy szakaszon a kövek is bokaforgatóvá tették az utat. És közben jöttek szembe A Gyorsak. Ádámmal már nem találkoztam, gondoltam, hogy jó időt futott, de azt azért nem, hogy ő már a célban lehet, amikor én még ereszkedem..:) Lent aztán már muszáj volt a lámpa. JézusFeriékkel folytattuk az utat. Kimondottan jólesett felfelé kaptatni a várhoz, és így, hogy közel volt a pont, már a szembejövőknek is jobban örültem. Fent a várnál Jani várt, isteni zserbóval és a világ legfinomabb kólájával!! :) Nem számítottam rá, hihetetlenül jólesett mindkettő. Az erőgyűjtés után a kis lefele szakasz sem fájt, az viszont igen, hogy benéztük a „kanyart”, ahol rá kell fordulni az emelkedőre. Szerencsére csak pár percet vesztettünk ezzel, ha több lett volna, az nagyon nem tett volna jót a lelkemnek. :) Kitűztem magamnak célul, mennyi idő alatt szeretnék felérni. Habár az út első fele meglepően hamar meglett, a második szakasz meglepően lassan ment, de a végeredmény az lett, amit vártam. Fent most már elfogadtam a fiúk által kínált nasikat is: a Chocapicot, aminek most már a történetét is tudom, és az étcsokiba mártott aszalt szilvát, ami egy csoda, csak tudnám, hol lehet kapni! A legnagyobb meglepetés a forró tea volt, ami nagyon jól jött, kezdtem már nagyon fázni. Csak lestem, ahogy a 2 srác egymás keze alá dolgozva tett eleget mindenféle kívánságoknak, jókedvűen, lelkesen, pillanatok alatt. Pedig ők már közel 24 órája kint voltak. Komolyan nehéz lenne, ha kedvenc ellenőrzőpontot kellene választanom…

Innen már csak arra kellett figyelni, hogy időben kanyarodjak az erdőbe, aztán végig a jól ismert piroson, egészen Füredig. Közben elkezdett szúrni a bal nagylábujjam töve. Nem minden lépésnél, csak ha nagyobb lendületet vettem. Valójában mosolyogtam magamban, hogy 50 km után mindössze ennyi a bajom. :) Füredtől várt még egy jó kaptató, de már nem zavart. A 2. Kis-kőtől már a markomban volt a teljesítés, az órát se kellett néznem (ha jobban belegondolok, az első Sombokor óta nem is néztem rá szintidő szempontjából). A cuppogós, ragacsos, marasztaló sár sem izgatott már, kavarogtak a gondolatok, az emlékek, aztán jött végre a sástói lépcső, ami kizökkentett, addigra összegyűltünk 5en, viccelődtünk, vergődtünk felfelé, mind tudtuk, hogy kész, teljesítettük, ez már a miénk.

 

57 kőkemény kilométer és 3031 méter szintemelkedés után végül 14 óra 22 perces teljesítési idő került az oklevelemre. Mondják, hogy a Mátrabérc is azért nehéz, mert aránylag a szezon elején van még. Az egy picit rövidebb, kicsit kevesebb szinttel. Én ezt most megcsináltam; véghezvittem, amit akartam, bár magam se tudom, miért ragaszkodtam hozzá annyira. 2 hónappal a Bérc előtt. 4 hónappal a 115 előtt. Többször sem voltam biztos benne. Otthon el se mertem mondani előre, mennyit szeretnék menni; S., akivel többezer közös kilométer van a hátunk mögött, és pontosan tudja, mire vagyok képes, amikor pénteken bevallottam neki az 57es tervet, annyit mondott: te bolond vagy. Ádám hangján is azt hallottam, inkább a 37re beszélne rá. Peti nem kételkedett volna. Ő azt mondta volna, simán megcsinálom. Neki meg én nem hittem volna el... :)

Szóval ott voltam a célban abban a pillanatban a világ legelégedettebb és legbüszkébb embereként, és (bár akkor ezt még nem tudtam) az idei legfiatalabb női teljesítőként.

 

Ha összegeznem kellene röviden, nem is tudom, mit mondanék. Mindenképpen jó volt. Jó volt néha kicsit magamba szállva, semmivel sem törődve menni. Jó volt új embereket megismerni, beszélgetni, húzni egymást. Jó volt az ismerős szervezőgárda töretlen lelkesedését látni. Jó volt érezni, hogy itt nem egy vagyok a többszázból, hanem tényleg érdeklem őket, törődnek velem, hisznek bennem. Jó volt úgy megtenni több mint félszáz kilométert, hogy egyszer sem gondoltam arra, mennyi van még hátra. Jó volt nem nézni az órát. Jó volt a 2, holtponttal "megajándékozó" szakasz is, mert ez majd mind beépül. És jó volt emlékezni.

2016-06 hó (1 bejegyzés)
2015-06 hó (1 bejegyzés)
2015-02 hó (1 bejegyzés)
2014-07 hó (1 bejegyzés)
2014-04 hó (1 bejegyzés)
2014-01 hó (1 bejegyzés)
2013-07 hó (1 bejegyzés)
2013-06 hó (1 bejegyzés)
2013-04 hó (1 bejegyzés)
2013-03 hó (1 bejegyzés)
2012-10 hó (1 bejegyzés)
2012-09 hó (1 bejegyzés)
2012-07 hó (1 bejegyzés)
2012-05 hó (1 bejegyzés)
2012-04 hó (1 bejegyzés)
2012-01 hó (1 bejegyzés)
2011-06 hó (1 bejegyzés)
2011-03 hó (2 bejegyzés)
2011-01 hó (1 bejegyzés)
2010-10 hó (2 bejegyzés)
2010-09 hó (1 bejegyzés)
2010-08 hó (1 bejegyzés)
2010-05 hó (1 bejegyzés)