Megírom élményeimet, amíg még élénken élnek bennem. Jó ultrafutó módjára rendkívül jól felejtek. :)
Ha így elöljáróban összegeznem kellene az egészet, csak azt tudom mondani, amit tegnap is hajtogattam mindenkinek, hogy én még eddigi életemben nem szenvedtem ennyit, mint most. Persze - nem meglepő módon - azt veszem észre, hogy ahogy telik az idő, egyre szépül az egész. Nem semmi, ahogy működünk. ;)
Kicsit talán az előzményekről. Tavaly neveztem be, mert tudtam, hogy ezt meg szeretném próbálni. A legvonzóbb példát Gandi mutatta nekem, és nagyban tanulmányoztam az edzésnaplóját is, és sokat merítettem belőle. Ezúton is köszönöm neki!
Azt persze tudtam, hogy még ez korai. Többen mondták, hogy 1 év ultrázás nem elég még az UB-hoz. Ezzel én is tisztában voltam, de nincs mit tenni, ha egyszer a fejembe vettem. Meg jövőre már más terveim vannak.
A felkészülésem úgy gondolom jól sikerült,, és jelenlegi állapotomban mindent megtettem, amit lehetett, hogy sérülés nélkül, viszonylag felkészülten álhassak a rajthoz. Bélával a 2db 70-es futásunk, a Balaton Szupermaraton, a 100-as OB, a terepfutások, Zsófival a sok-sok közös futásunk lényegében erre az egy nagy versenyre volt a felkészülés.
3 hete már erősen visszavettem az edzésekből. De ami nagyon zavart, hogy nem is kívántam annyira a futást, mint ahogy azt úgy általában szoktam. Nem volt km hiányom, és még a futások se voltak azok az erőtől duzzadó futások, csak úgy megvoltak, a terv szerint. Ez eléggé zavart, de hát nem tudtam mit tenni, elméletben úgy gondoltam, mindent jól csinálok.
Pénteken a tészta partin Árpival vettem részt. Persze a pénteki nagy készülődés miatt szegény Bélát jól megvárattuk, de remélem kellemesen töltötte az időt. Izgatott voltam, sajnos az utolsó héten már nem volt az étvágyam se a régi. Tudatos síkon nem izgultam, de tudat alatt úgy gondolom eléggé nyomasztott ez a nagy táv, amit igazából nem tudtam felfogni, és talán még most sem tudok.
Szombaton kb 9:15-re érkeztünk, vártam a rajtot. Örültem az ismerősöknek, de nagyon nyomasztott az előttem álló táv. El nem tudtam képzelni, hogy mi lesz.
Azért ügyesen 50-es faktorú naptejjel bekentem magam, átvedlettem rövid nadrágra, meg Árpi rendezkedését figyeltem. Ültem egy padon, hogy üljek, amíg lehet. :)
Aztán elindultunk 10 órakor. A GPS-es órámat vittem, gondoltam az elején jó lesz kordában tartani magam. Arra számítottam ugyanis, hogy nagyon könnyedén fogok futni a sok pihenés miatt, és nekilódulok majd 5:20-asokban, vagy ilyesmi, és meg sem érzem. Hát nem ez történt. Kocogtam kb 5:50 környéki iramban a többiek után, és egy pillanatig sem éreztem azt, hogy gyorsabban kellenem mennem. Ez már zavart, de nem törődtem vele, gondoltam hátha az agyam nagy bölcsen így lekorlátozza a testem.
Persze az elején mentek az ökörködések, ez asszem így van rendjén. :) Árpi, a bringás kísérőm (+ vőlegényem) mondta a hülyeségeit. Jó nagy blokkban haladtunk előre, hol Zsolt vetődött mellém, hol én vetődtem Jociék mellé, mindenki ment a maga kényelmes iramában.
Az első 20 km-re azért nem panaszkodhatok. Az kellemesen telt, mégha lassabban is futottam, mint számítottam rá. Árpi jött velem, és haladtunk előre. Néztem előttem Editéket, Szilvit, Gurdon Évát. Neki végre be is sikerült mutatkoznom. Már nagyon sokat olvastam róla, csak még személyesen nem ismertük egymást. Aztán yoyo-nak is sikerült bemutatkoznom. Láttam drukkolni, és gondoltam milyen már, hogy szegény sose tudja, hogy ki vagyok, pedig itt az edzesonline-on már többször írtunk egymásnak. Szóval láttam drukkolni, és eszembe jutott, hogy ha megint látom, akkor végre bemutatkozom neki. És így is lett. :)
Aztán elérkeztünk a kis 5km-es terepre. A terepnek örültem, annak viszont kevésbé, hogy kezdett nem jólesni a futás. Addig is olyan semmilyen volt, de innem meg határozottan kellemetlen kezdett lenni. Ennyire az elején!
Gondolkodtam mi legyen, és arra jutottam, hogy biztos túl sokat rápihentem. Na mindegy, Árpitól kértem egy magnézium tablettát. Gondoltam hátha jót tesz nekem, ha máshogy nem, akkor legalább kis placebo hatást vártam tőle. ;)
Asszem valami kis eredménye valóban lett. Olyan hullámzó volt a futásom. Hol kicsit kellemesebb, hogy szinte egyáltalán nem.
A táj persze szép volt, az idő csodás, egy szavunk sem lehetett. Az elején aranyosan én is belefutottam egy sorompóba, automatikusan dugókáztam, de pont akkor már engedték is fel a sorompót, én meg állhattam sorba a következő dugókánál, hogy újra elindulhassak. :)
Találkoztam a terepes részen Szabó Gáborral is, aki Böszörményi Editet kísérte. Szegény kicsit küzdött a tereppel, a bringája erre nem volt alkalmas, aztán inkább futva tolta azt. :)
Az első 70-es amúgy olyan szempontból mégiscsak jó volt, hogy Bélával ugye többször futottuk ezt, és úgy jó volt azokat az emlékeket is felidézni. Meg hát közeledtünk Keszthely felé. Bélát 40-45 km környékén értem utól, épp egy erős holtponttal küzdött. Nem féltettem nagyon, tudtam, hogy túl lesz rajta, és nyomja tovább. Milyen okos tudok lenni ugye másokkal kapcsolatban. Azért megkérdeztem tőle, hogy szerinte mi lehet a gondom, hogy már most nem esik jól a futás. Mondta, hogy ne törődjek vele, mondogassam magamban, hogy erős vagyok, jól esik, frissítsek rendesen, egyek magnéziumot, meg majd sótablettát is, és csak fussak. Ez amúgy jó tanácsnak bizonyult, mert próbáltam magam fejben jobban spanolni.
Azért mikor Bérces Edittel találkoztam, aki épp fényképezett, őt is megkérdeztem, hogy normális-e az, hogy nekem már most rosszul esik a futás. Erre ő meg azt mondta, hogy csak fejben gondolom ezt, menjek csak tovább, ez az én terepem. :)
Jajj, aztán megláttuk Remót! :) Árpival közös kedvencünk jó öreg Remler. ;) Még Békéscsaba-Aradon ismertük meg, és már akkor láttuk, hogy ő egy különös figura. Kicsit beszélgettem vele. Kérdezte, hogy tavaly futottam-e még valamit, mire mondtam, hogy a 100-as VB után csonthártya gyulladásom lett, emiatt abban az évben már "csak" 50 körülieket futottam. Erre a válasza: ja, akkor csak ilyen rövideket? :)))))
Azért Keszthely nagyon vonzott már. Nem gondoltam, hogy ilyen nehezen jön el. De csak eljött. Itt Árpit édesapám (Aps) váltotta, én meg ittam egy jó kis levest. Ott volt barátném ikertesója Dóri, akinek jól esett a bíztatása. Persze neki is panaszkodtam, hogy nem esik jól a futás.
Aztán mentünk tovább. Kicsit kezdett elegem lenni, és rájöttem, hogy kellene valami motíváció. Mert az, hogy magamért fussak, na az nekem semmilyen motívációt sem adott. Ennyi erővel - gondoltam - ha csak magamért futok, akkor itt bizony meg is állnék, mert minek szenvedjek?? Aztán persze rájöttem, hogy ez akkor nem jó út, akkor fussak másért. Ekkor megláttam Gurdon Évit magam előtt, akinek igen megörültem. Előjött egy kis versenyszellem, és vonzott maga után. Na - mondom - ez így már jobb kicsit. :) Aztán az is eszembe jutott, hogy Zsófi otthon biztosan nézi, hogy mikor meddig jutottam, és fussak érte is, hogy büszke lehessen kis edzőtársára. :) Ezek már mind erősebb motívációt adtak, ezért ilyesmikre gondoltam.
Aps mesélgetett nekem, ami mindig jól jött, addig sem magamra gondoltam. Balatonmárián volt meleg kaja, ott is ettem egy jó levest, le is ültem, babusgattam magam, jól esett ülni. Megjött Évi is, ő is evett valami tésztát. Aztán mentünk is tovább.
Na a 100-as km nagyon nehezen akart eljönni. Tényleg magam alatt voltam. Arra gondoltam, hogy ha most Vikivel csapatban futnék, akkor a váltásig még tuti elerőlködném magam, azaz Fonyódligetig, aztán kiállnék.
A 99,7km elérése után megajándékoztam magam egy kis gyaloglással. Aztán az doppingolt, hogy Vikiéket biztosan látni fogom a felénél, így addig azért mindenképp elfutok. Így nekiálltam megint futni, és ekkor szélsebesen mellém ért Galopp. Ránéztem, és azt láttam, hogy friss, üde, vidám, lendületes. És amilyen rendes volt belassított, és kicsit együtt futott velem. Én meg kicsit gyorsultam, átjött valami a lendületéből. Nagyon jó volt a pozitív kisugárzását megtapasztalni, egészen feltöltődtem mellette, mint egy lemerült akksi, ha töltőre teszik. A következő pontnál meg (102,8km Fonyód) megálltunk frissíteni, és ekkor mondják, hogy időjóváírás, mert leengedték a sorompót. Na mondom ez szuper. Mi frissítünk, pihenünk, és még az időbe sem számít bele. :) És az Isten gondviselésének újabb megtapasztalása érkezett ekkor Krisz személyében. Őt is megállította a sorompó, és érdeklődött, hogy mi van velem. Panaszkodtam neki, hogy már mióta rossz az egész, be van állva a lábam, stb. Megnézte a lábam, és mondta, hogy valóban be van állva, és nekiállt masszírozni! És arany keze van, nem győztem hálálkodni neki. Nagyon jól esett a masszírozása. Az emberkék egyre gyűltek a sorompónál, én meg álltam, pihentem, ettem, ittam, és közben masszíroztak! :)) Piroska is megérkezett, javasolta, hogy Bogláron masszíroztassam meg magam, ha tényleg így be van állva a lábam. Na nagy nehezen felengedték a sorompót, és én újjáéledve futottam. Végre egész jó volt! Azért elhatároztam, hogy Bogláron masszíroztatni fogok.
Így érkeztem Boglárra, és egyből be is dőltem az egyik masszőrhöz. Kérve, hogy sokat azért ne időzzön velem. Azért sikerült elég sokat időznie, én meg egyre idegesebb lettem, pláne, hogy közben megjött Évi, kicsit evett, és ment is tovább.
Én meg ekkor már siettem volna utána, ezért csak gyors átöltöztem hosszúba, mert közben sötét lett, és kezdett a velegő is lehűlni, meg zoknit cseréltem. Sajnos nem tettem el a vékony hosszabb zoknimat, csak a vastagot találtuk meg, és a későbbi achilles gondomat most erre fogom, legalábbis, hogy szerintem túlságosan szoros volt ott neki a hely.
Mindegy, ettem 2 kanalat, aztán iramodtam Évi után, akit persze már nem láttam. Itt apssal még sikerült el is tévednünk, szerencsére nem sokat, kb 200m-t. De persze ennek sem örültem.
Nem baj, az idegességem átragadt a futásomra, és legalább tempósabban mentem. Legalábbis így éreztem, mert az órát lepasszoltam korábban Apsnak, engem már idegesített az időm. Most már úgy is az van, hogy futok, ahogy tudok, haladok előre. Nem kell semmilyen leszabályozás. Még 100km....
A sötét, a kellemesen lehűlt idő, mind-mind jól esett. Innen kicsit élveztem is a futást. Így visszagondolva ez a szakasz volt a legjobb, egészen kb 160-ig. Galoppal itt sokat kerülgettük egymást. Én futottam a magam kis lassú tempójában, viszont kevesebb időt töltöttem a frissítőknél. Ettem kicsit, ittam kicsit, és mentem tovább. Szóval a frissítőknél általában mindig beértem, mert ő meg sokat evett, sokat ivott, meg beszélgetett, meg kitudja még mit csinált. :) Aztán persze sokkal gyorsabb volt, és mindig utolért futva, de azért sokszor beállt mellém az én tempómban futni, addig beszélgettük kicsit. Nagyon sok jó tanácsot kaptam tőle. Szólt akkor is, mikor azt látta, hogy beállt a csípőm, és már nagyon dobogtam. Ekkor nyújtásokat javasolt, amit igyekeztem meg is fogadni. Innen majd minden frissítőnél nyújtottam is.
+ felkészített rá, hogy eljöhet egy olyan pont, amikor már semmit nem akarok, pláne futni. Kérdeztem, hogy akkor mit csináljak, ha ez eljön? Azt mondta semmit, csak fussak tovább. :))
Meg mondta azt is, hogy inkább fussak, mint gyalogoljak, mert a gyaloglásba bele lehet rekedni. Meg azt is mondta, hogy figyeljek a futómozgásomra, hogy ne változzon, mert abból csak további problémáimk, sérüléseim lehetnek.
Az eredeti terv szerint úgy volt, hogy keszthelyi Zsófi barátnőm fog kísérni éjszaka. De sajnos összeevett valamit, vagy valami vírus támadta meg, de a lényeg, hogy végighányta a délutánt, így nem tudott jönni. Persze nagyon akart szegényem, de nem lett volna értelme. Így az lett a forgatókönyv, hogy Árpi visszaváltja Apsot. Eredetileg úgy volt, hogy Balatonföldvárra jön Árpi, és ott lesz a váltás. Aps mondta, hogy az még 20km. Ú modnom, az sok. Kellenek a célok, de rövidebbek. Jólvan, akkor menjünk rá csak mindig a következő frissítőkre. És mindig Aps mondta, hogy mi a következő állomás, mi a helység neve, és hány km-re van a jelenlegitől. Ez eléggé bejött. Szóval jártam frissítőről frissítőre. És eljött Földvár is. Mondjuk itt már tudtuk, hogy Árpi nem fog időre ideérni, de azért jó pont volt, mert volt meleg étel is. Itt is levest kértem, ami megint nagyon jól esett.
Aztán jött Szántód, ahol eljátszottunk az átkompozás gondolatával... :)
Zamárdiba meg végre jött Árpi. Ennek gondolom már Aps is örült, mert elég kitartóan ő is tekert mellettem egy 70-est. És jött a "végtelen" Siófok. Ebben az volt a nehéz, hogy ugye Árpi is mondta mindig a következő frissítő nevét, meg a km-t, amennyi kell odáig, de vhogy nagyon uncsi volt, hogy ez még mindig Siófok. A hosszú, egyenes utcáival. Persze kicsit benne voltunk az éjszakai életben is. Részeg fiatalok, zajos diszkók, házibulik mellett is elhaladtunk. Ami gyönyörű volt, az az esti, kicsit szeles, hullámzó Balaton. Ez igen tetszett.
Vártam már Világost, mert az is egy nagyobb pont. Galopp ott is sokat depózott, és először le is ült. Meg elintézett nekem egy masszírt, ekkor már elkezdett a bal achilles-em fájni. Ott megmasszíroztattam, meg ettem nagyon finom levest, amiben krumpli is volt. Ez nagyon jól jött.
Balatonkeneséig még viszonylag normálisan elerőlködtem magam. Az emlekedőknek örültem, mert ott "legálisan" lehetett gyalogolni. :) Árpitól megkaptam a szidást, hogy ha nem siettem volna ennyire, most tök szép kilátásunk lenne a Balcsira, de hát így semmit nem láttunk, még sötét volt, épphogy kezdett pirkadni. :)
Na aztán kb Kenese után kezdődött az igazi kálváriám. Egészen a célig. Volt, hogy Krisztus kereszthordozásához mertem hasonlítani a kínlódásomat. Nyílván nincs így, de így éltem meg, és legalább kicsit közelebb kerültem Krisztus szenvedéséhez. Futni már egyáltalán nem akartam, szenvedni se, enni se (már untam mindent, ami a frissítőkön volt). És még nagyon sok volt hátra, 40km. Persze relatíve nem sok, de én nem bírtam belátni, hogy valaha beerőlködöm magam a célba. Azt számolgattam, hogy mikortól válthatok át gyaloglásba, ahonnak még szintidőre beérek a célba. :) Az achilles-em egyre durvábban fájt, ez se segített. Ekkor Árpi átvette felettem az irányítást. Mondogatta, hogy fussak, hogy így jó lesz, hogy legalább eddig, onnan sétálunk kicsit. Ekkor már a frissítők is beláthatatlan távolságokba voltak számomra. 4-5 km, az mondom rengeteg. Elhagytunk egy frissítőt, ha lefelé néztem, számolgattam, hogy mikortól gyalogolhatok végig, ha felefelé, ahogy Árpi javasolta, akkor meg azt néztem, hogy hol van már a következő frissítő. :)
Aztán kitaláltuk, hogy átváltunk futás-gyaloglás üzemmódba, immár "tervezetten". Először 10 perc futás, 10 perc gyaloglást javasoltam, majd megalkudtam magammal, és 10 perc futás, 5 perc gyaloglás mellett döntöttünk. Árpi néztem az időt, én meg engedelmeskedtem neki. Volt, hogy előre tekert, megállt, és tapsolt nekem. Volt, hogy mondta, hogy még hány kanyar van a frissítőig. Gyaloglásból úgy váltottam futásba, hogy elkezdtem gyorsabban mozgatni a karom, majd jöttek vele a lábaim is. Elég robotikusan, majd kicsit belemelegedtem, és akkor már egész futásszerű lett a mozgásom. :)
Asszem valahogy itt a 180-as frissítőnél láttam barackot. Ez vicces lehetett, mert amint megláttam, rácuppantam, és mint aki 3 napja nem evett, elkezdtem vadult tömni magamba. :) Nagyon jól esett, a mennyországban éreztem magam. Utána Árpi kötelező gyaloglást javasolt, nehogy kijöjjön belőlem az egész. :) Nem volt ilyen gond, de term a gyaloglásnak örültem. Árpi kérdezte, hogy azért ugye kicsit megrágtam a barackokat? Mert kívülről nem úgy tűnt... ;)
A vége nagyon nehezen telt. Árpinak engedelmeskedtem, futottam, gyalogoltam. A futásra mindig az buzdított, hogy úgy legalább gyorsabban haladok, gyorsabban lesz vége. :) Meg Árpi mondta is, hogy gyalogolva jobban sántítok, mint futva.
Közben kicsit az is kezdett doppingolni, mivel Árpitól azért mindig megkérdeztem egy-egy állomásnál, hogy mennyi ideje futok, hogy 200 felett lehetek 24 óra alatt. Ekkor már azt számolgattam, hogy ha innen sétálok, akkor is meglesz a 200 24 óra alatt, ha 5km-t lesétálok 1óra alatt. :))
Aztán jött az a gondolat is, hogy ha ezt a futás-gyaloglás kombót megtartom a végéig, akkor akár 24 órán belül célba is érhetek. Nem mondom, hogy nagyon lelkesített a dolog, de azért adott kis motívációt. De leginkább az motívált a futásra, hogy minél hamarabb már vége legyen. ;) Az érdekes még az, hogy ment a futást, csak fájt.. Meg már régóta szenvedtem, és az akaratom a béka feneke alatt volt.
Nagy nehezen eljött az uccsó frissítőpont is, Tihany lábánál. Itt még felkocogtam az alacsonyabb emelkedőn, de utána legálisan felgyalogoltam a többit. De elhatároztam, hogy ahonnan lejteni kezd, onnan megint futni fogok. Rá is vettem magam, és utána elhatároztam, hogy most már bárhogyan is szivatnak a véget nem érő úttal, végigfutok a célig. Ekkor megszólalt a harang is, fél 10-et jelzett. Árpi mondta, hogy nekem szól. Istenre gondoltam, és megköszöntem Neki. Innem már nem volt sok, persze még sokáig egyenesen mutattak a nyilak, pedig én már nagyon jobbra akartam volna fordulni. Árpi itt is előrement, ő is várta már a jobbra nyilat. Megállt ott, ahol be lehetett kanyarodni, és jelezte ezt nekem. Jajj, de örültem neki! Innem már tényleg nem volt sok, és beértem!
Egyből leültem, nagyon rosszul voltam. Kivoltam teljesen, fájt nagyon az achilles-em. Örültem, hogy vége, de valahogy még ezt nem tudtam igazán élvezni. Jó volt látni a többi célbaérkezőt. Galoppal beszéltük, hogy ha nem depózik ennyiket, simán 1 órával jobb időt tudna menni..
A felállás, és a zuhanyzás kínszenvedés volt. Szegény Makai Vikiék Kicsivel együtt a legrosszabb állapotomban láttak, nem hiszem, hogy meghoztam nekik a kedvet az UB-hoz. ;)
Azért valahogy csak lezuhanyoztam, be a kocsiba, és irány haza, Keszthelyre. Nem akartam mást, csak feküdni. Lejegeltük az achilles-em és aludtam. Mikor felébredtem, du 16h volt. Ránéztem a netre, az online ereményekre, és láttam, hogy még most is érkeznem be emberek. Rájöttem, hogy nekem vissza kell mennem az eredményhírdetésre. Különben befejezetlen lenne. Ott kell lennem, látni akarom a többieket, és nem akarom üresen hagyni a dobogó tetejét, ha már így alakult.
Aps visszavitt, kicsit jobban is voltam már, sántikálva bár, de tudtam járni. ;)
Bár a verseny közben többször átment a fejemen, hogy én ilyet többet tutira nem, vagy legalábbis nagyon sokára, most már azt érzem, hogy van rá esély. De sokára. Ezt nekem most testileg, és lelkileg is ki kell pihennem. Bizony megkínzott a Balcsi, nagyon nagy. 212km az rengeteg. Irdatlanul sok. És mégis meg lehet csinálni...
Nagy-nagy gratula Vera!!!!