Sziasztok!

A szombati verseny annyi lelki plusszt adott nekem,annyira feltöltött,hogy elkezdett érlelődni bennem a gondolat,hogy egy kicsit el kellene rugaszkodni a 7 km-től.Igazából már egy ideje gondolkodom rajta,hogy nem olyan nagy táv az a 3 km ami elválasztja a 7-et a 10-től.Csak mindig rizikósnak tartottam a térdem miatt.Úgy érzem,nekem itt volt a kényelmi zónám határa.Néha nem árt ha az ember átlépi,mert csak akkor látja hogy többre is képes.

Amikor elkezdtem futni,még mindig nem voltam benne biztos hogy én magam alá gyűrök egy tizest.Sőt!Megint előbújt belőlem a kanapélakó manó,és egy 20 ft-os érme döntötte el hogy ma igenis futócuccot húzok,és elmegyek edzeni.Én nem hiszek a véletlenekben.Biztos vagyok benne hogy mindenképpen a pályán kötöttem volna ki.Ez a nap az enyém volt,csak az enyém.Azért hogy végre legyőzzem a bennem lakó gyáva nyuszit,és átlépjem azt a bizonyos határt.

6 km után már tudtam biztosan hogy nem megyek addig haza amíg meg nem csinálom.Talán akkor voltam leginkább elememben,vagy akkor éreztem legkevésbé a szúró fájdalmat a térdemnél.Mert az mindig ott van.De meg akartam csinálni.

Az utolsó km volt a leghalálosabb.Amikor tudod hogy egy hajszál választ el attól hogy megállhass,lazíthass,lenyújthasd az izmaidat,de csak nem akar felfelé mozdulni a km-számláló.Végtelennek tűnnek a méterek,zsibbad mindened,és akkor ránézel a telefonra,és bumm! 10,04 km!Megcsináltam!Tudtam hogy nehéz lesz,tudtam hogy nem minden méter fog jól esni,ez még nem örömfutás.De amire kellett, arra odafigyeltem.A 10 km alatt egyszer sem volt oxigénhiányom.Nem kapkodtam a levegőt.Szép kényelmes 7:20as tempóban futottam végig.

Lesz ez szebb is,és jobb is.Számomra elsőnek tökéletes. :)