Már 33 283 648 km-t sportoltatok
Irkafirkák

Az éjszaka legkisebb lánya

holovacz | 2015-01-23 17:53:54 | 12 hozzászólás

Lehet, elsőre úgy tűnhet, de ez mégsem egy magyar népmese címe, pedig megállná a helyét talán annak is… Schaffer Erzsébettől idéztem ezt a kifejezést a hajnalra, mert azt hiszem telitalálat…

 

Legtöbb ember számára a hajnal az az időszak, amikor épp a másik oldalára fordul … jobbról balra vagy balról jobbra… vagy kimegy pisilni, aztán visszafekszik aludni még arra az egy-két-három órácskára… vagy iszik egy pohár vizet… vagy megigazítja a gyereken a takarót… vagy odabújik a párjához, hogy hallgassa a szuszogását… vagy felriad mert hangosan ugatni kezd egy kutya az utcában, ami biztos a Mari nénié, mert az nem tud csak aludni soha… hogy lőné már le valaki – de ezt persze szigorúan csak félálomban gondolja, mert komolyan azért mégsem akarja ezt szegény állatnak… de amikor az a tizediket vonítja, átszaladhat a fején ilyen gondolat, attól még nem állatgyilkos természetesen… De elkanyarodtam.

 

Persze olyan is van, aki dolgozik hajnalban, mert éjszakás a rabszolgagyárban, vagy pék, vagy beteget hoz-visz, vagy kezel ésatöbbiésatöbbi… magyarán vannak, akik foglalkozásukból adódóan ébren vannak és tevékenykednek… ez idáig még teljesen rendben van…

 

De

 

Mit gondolunk arról az emberről, aki 03.30-ra felhúzza az óráját, kikészíti este a jáccósfutóst, majd amikor az óra csörög, fejére húzza a kispárnát, mert nem igaz, hogy már eltelt az a pár óra… tíz percig hezitál, nem, mégsem, hát elmebeteg vagyok én? Tíz perc után kidugja egyik lábát a takaró alól, egy perc múlva a másikat és lassan felül az ágyon… azt hiszem, nyolcvanéves nagymamám ült úgy az ágy szélén, ahogy én ilyenkor, bár emlékeztem szerint ő jobban nézett ki … kicsoszogok kávéért, már ha szerencsés esetben maradt előző napról, ha nem, akkor még főzni is kell… ezt igyekszem a leghalkabban elvégezni, bevallom, nem mindig sikerül… számomra a kávé kulcsfontosságú… ha sikerül e hajnali órán eljutnom addig a pontig, hogy már a kezemben tartom, és megillatozom az orrommal, majd bele is kortyolok, nyert ügyem van… onnantól körülbelül pár perc elteltével lelkileg készen állok már az aznap reggeli kalandomra… az igazsághoz mindenképp hozzátartozik, hogy van, amikor nem jutok el idáig, mert nemes egyszerűséggel visszafekszem… de most azt az optimális lehetőséget írom le, amikor sikerül ezen a holtponton átlendülnöm és már húzgálom magamra a jáccóst… a jáccósról annyit kell tudni, hogy gyakran büdös… meg kell valljam azt nem mosom ki minden nap… mert ha a büdösbe büdösödök bele, azt nem sajnálom annyira, mintha a finom, öblítőillatú felsőm lesz hazafelé olyan ’illatú’, amit egy hölgy nem vállal magára, hiszen mi hölgyek nem büdösödünk… (nem a fenét! :P) … Tehát felveszem a közepesen szagos jáccóst (háromnapos szabály van egyébként, tehát negyedikre mindenképp megy a szennyesbe), sapi, fejlámpa, kütyük, és végül a legfontosabbat: a cipőt, ami ilyenkor már türelmetlenül toporog, mint a vágtára áhítozó ló az istállóban… nem váratom sokáig, nyitom az ajtót, kilépek… és akkor kezdődik a varázs, amiért ezt az egészet leklimpíroztam…

 

Van a hajnalban valami nagyon különleges, amit nem érzékelek a nap egyik más szakában sem… valami mélységes nagy béke… végtelen csend uralkodik… az utcában, az utakon, ha ehhez társul némi sejtelmes köd is - amit annyian utálnak, de én imádom - akkor még varázslatosabb… a köd felöltözteti a tájat… pontosabban fel is öltözteti meg nem is… el is takarja meg nem is… ott is van az a fa és mégsincs… vagy egyik pillanatban ott van, a másikban nincs… számomra nagyon izgalmas… belefutni a homályba, mint egy másik dimenzióba… ami elnyel… ha esik valami, az plusz élményt ad… egy hópehely az orrom hegyén vagy egy esőcsepp, ami végigfolyik az arcomon, mint egy könnycsepp… ha zene nélkül futok, akkor ezt a mély csöndet ’hallgatom’, az apró kis neszeket… ahogy a leveleket egymáshoz kergeti a szél, és olyankor azok lágy dallamot muzsikálnak… vagy épp a saját zihálásom vagy szuszogásom, ha tempósabb futásra váltok… De ha épp olyan hangulatom van, akkor bedugom a fülest, és legkedvesebb zenéimet hallgatom… ennek szintén megvan a maga szépsége… Amíg odakint vagyok, valami mélyen felszabadul… csak megyek és megyek, rakom egyik lábam a másik után, érzem, ahogy felfrissülnek és kitisztulnak a gondolataim, ahogy a testem minden porcikája hálás ezért, hogy kiviszem és átmozgatom… Nyári napon még kint érhet a napfelkelte, aminél felemelőbb érzést nem nagyon tudok elképzelni… a kelő Nappal futni… ahogy kimosolyog a domb mögül… főleg ha mindehhez egy nagy csapat őz is társul, akikhez szerencsére gyakran van szerencsém… nagyon kevés lenne ahhoz száz oldal is, hogy az ember mindent leírjon, amit ilyenkor érez… De amikor hazamegyek ezeken a reggeleken, érzem a kellemes lazaságot vagy épp fáradságot a lábaimban, szinte nincs, amivel fel tudna bárki bosszantani… soha nem az az ember érkezik haza példának okáért hat órakor, aki négykor elment… és minden nap tud új élményt adni… minden egyes futás… mert ahogy Dan Millman ronggyá idézett mondata hangzik: ’Semmi sem marad ugyanaz.’ Minden változik. Mindig… És ez így van jól.

 

Sokszor megkérdezik tőlem, hogy vagyok képes erre? Mármint korán reggel futócipőt húzni… de sosem tudok épkézláb választ adni, mert nagyon nehéz szavakba önteni azt, amit az ember olyankor átél… Talán most sem sikerült… De legalább megpróbáltam. :)

A Hegy

holovacz | 2015-01-12 10:18:08 | 5 hozzászólás

Mindig szembefutok Vele. Pontosabban ha visszafelé tartok futásból. Amikor felérek az enyhe kis emelkedőn a hídra, megpillantom. Ő is engem. Nézzük egymást. Tiszteletet parancsoló, ahogy ott figyel a távolban. Néha úgy érzem, mosolyog rajtam. Mit akar tőlem ez a csetlő-botló nőszemély… talán ezt gondolja magában. Már több mint két éve figyeli a mozdulataimat. Egészen a kezdetektől. A bakancsos, sídzsekis elindulástól, amikor egy perc futás után megkönnyebbülten váltottam sétára. Három perc futás után pedig oda-vissza voltam a boldogságtól, mert nem gondoltam, hogy valaha három percet tudok egyfolytában futni. Aztán ötöt. Aztán tizet. És így tovább. De soha nem szólt, csak figyelt. A hegyek nagyon türelmesen tudnak várni. Nem sürgetnek. Ők ráérnek. Tavaly nyáron megpróbáltam ’meghódítani’ a magam szerény módján. Azt gondoltam, ha már tudok 21 km-t futni itthon, ott is menni fog. Azt mondták, a Hegyhez csak alázattal lehet közelíteni, megköveteli a tiszteletet. Nem lehet csak úgy megrohanni. Nem kérdés, hogy Ő az erősebb, de ha valaki tiszta lélekkel közelít hozzá, annak megengedi, hogy meghódítsa. De még nem voltam készen igazán. Csak nagyon szerettem volna. Nem, ez így nem igaz. Akartam. Magam sem tudtam, miért, de akartam. És megrohamoztam. (Ez persze így erős túlzás.) Nem adta könnyen magát. Már tíz kilométer után azt gondoltam, végem, kilök magából, és meg is érdemlem, nem vagyok felkészülve erre. Aztán mégsem adta meg a kegyelemdöfést, hagyta, hogy végigmenjek. De megmutatta, ki az úr a háznál. Kegyes volt hozzám, megengedte, hogy időn belül érjek célba, bár én magam nem hittem még a vége felé sem, hogy sikerülni fog. Mégis jött valahonnét az erő, talán Ő adta az energiát, mert már megsajnált, nem tudom. Sokat tanultam akkor. Magamról is. Róla is. Az Alázatról is. Most, amikor dupla akkora távra készülök, nem tudom, tudja-e, mit tervezek. Szerintem tudja. A hegyek mindent tudnak. Többet, mint gondolnánk. Persze nem szól, csak figyel. Nem mondja, hogy őrültség, azt sem mondja, ’Emlékszel, tavaly is mi volt? Emlékszel, amikor a második kör előtt a sírás kerülgetett, amiért két kört vállaltál, és nem hitted, hogy képes vagy egy kör után még egyet megcsinálni?’ Nem. A Hegy nem dörgöli az orrod alá, hogy milyen pici, jelentéktelen porszem vagy hozzá képest, Ő kivár türelemmel, és naponta figyeli, hogy mit tudsz. Sokat beszélgetek Vele. Már nem meghódítani akarom, csak eggyé válni Vele. Már nem megrohamozni akarom, csak felülni a hátára és átélni a kalandot, amire ha képes vagyok, talán elhiszem, hogy másra is képes vagyok. 42 km nem kevés síkon futva sem, de a Hegyen minden táv sokkal többnek tűnik. Ezt megtanultam tavaly. Nem gondoltam, hogy egyszer magam keresem majd a lehetőséget arra, hogy érezzem a fájdalmat. Mert ez majd fájni fog. De alig várom. Ahogy Ő is engem.


 

2017-11 hó (1 bejegyzés)
2017-10 hó (2 bejegyzés)
2017-09 hó (1 bejegyzés)
2017-07 hó (2 bejegyzés)
2017-06 hó (2 bejegyzés)
2017-05 hó (2 bejegyzés)
2017-04 hó (3 bejegyzés)
2017-03 hó (3 bejegyzés)
2017-02 hó (1 bejegyzés)
2017-01 hó (4 bejegyzés)
2016-10 hó (1 bejegyzés)
2016-06 hó (2 bejegyzés)
2016-04 hó (1 bejegyzés)
2016-03 hó (3 bejegyzés)
2016-01 hó (1 bejegyzés)
2015-12 hó (1 bejegyzés)
2015-11 hó (1 bejegyzés)
2015-10 hó (2 bejegyzés)
2015-08 hó (2 bejegyzés)
2015-06 hó (2 bejegyzés)
2015-05 hó (2 bejegyzés)
2015-04 hó (2 bejegyzés)
2015-01 hó (2 bejegyzés)
2014-08 hó (2 bejegyzés)
2014-01 hó (1 bejegyzés)
2013-12 hó (2 bejegyzés)
2013-11 hó (1 bejegyzés)
2013-10 hó (2 bejegyzés)
2013-05 hó (2 bejegyzés)
2013-04 hó (1 bejegyzés)
2013-03 hó (1 bejegyzés)