Az Atomfutás első versenye 2012-ben volt, amikor én is elkezdtem versenyekre járni. Érzelmi alapon is kötődtem hozzá, hiszen a szülővárosomban rendezték, és akkor még nem is sejtettem mennyi felejthetetlen élmény fog ide kötni engem. Már akkor eldöntöttem, hogy minden évben itt leszek. Közben a verseny, versenysorozattá nőtte ki magát, sőt az idén már az 50 km-es Országos Bajnokságot is itt rendezték meg.
Amikor ez kiderült, elkezdtem rágni Scheffer István fülét, hogy ha beszámolná a versenysorozatba az itt lefutott 31,6 km-t, akkor én ezen a versenyen indulnék inkább, igaz addigra már beneveztem a 2/3 maratonra.
A verseny előtt egy héttel viszont a jobb térdem olyan szintem kezdett el fájni, hogy tudtam, hogy ebből nem hogy 50 de még 31,6 km-t sem lehet kihozni, pedig én nagyon szeretném azt az Atom 100+-os melegítőt, és éppen most, karnyújtásnyira a végétől olyan elérhetetlen távolságba került.
Segélykérő e-mail Scheffer Istvánnak, hogy mit csináljak? Esélytelen volt, hogy terepen egyetlen lépést is meg tudnék tenni. Megbeszélés telefonon, hogy a sík terep az ésszerű döntés, még akkor is ha az 50 km. Kétesélyes volt a dolog, vagy sikerül, vagy nem. Azt tudtam, hogy a rajt előtt nem adok fel versenyt, ha szükséges megteszem közben.
Nem volt ésszerű 3 héttel a Korinthosz.hu 81 km-e után ilyen állapotban rajthoz állni, de ez volt az egyetlen esélyem, hogy teljesítsem a versenysorozatot.
Ilyen elkeseredett még egy verseny előtt sem voltam, a bizonytalanság gyengévé tett mentálisan, nem éreztem azt amit eddig, hogy biztosan megcsinálom. A rajtnál az ismerősök biztatása nagyon jól esett, de igyekeztem távol maradni tőlük, mert akkor már a könnyeimmel küszködtem. Féltem a rám váró 50 km-től, féltem a fájdalomtól... Elrajtoltunk és ez oldotta a feszültséget bennem, a térdem viszont azonnal jelezte, hogy ez kemény menet lesz. Reméltem, hogy idővel majd valami csoda folytán nem válik elviselhetetlenné a fájdalom. Tévedtem! Úgy a 20. km környékén belefáradva az állandó és erősödő fájdalomba, felvetődött bennem a gondolat, hogy ez nem fog menni... Fel kell adnom a versenyt! Abban a pillanatban úgy tört ki belőlem, a zokogás mint a vulkán! Megállíthatatlanul... óriási megkönnyebbülést és megnyugvást hozva el számomra. Mert közben azt mondtam magamnak:
-A fenébe is Györgyi. Akartad ezt a versenyt, hát csináld! A Spártai Hősök akár 36 órán át is küzdenek a fájdalmaikkal, neked már csak maximum 4 óra szenvedés van vissza. Ne mondd nekem, hogy te, aki órákon át viselted el az égés fájdalmait 6 évesen, mire kórházba kerültél a baleset után... Te, aki hónapokon át viselted el a gyógytornák kínzó fájdalmait, és az éveken át tartó műtétek fájdalmait gyerek fejjel, nem bírod ezt a fájdalmat elviselni "röpke" 4 órán át...!?
Szedd már össze magad!
Kicsit jobban lettem... Arra gondoltam, hogy milyen jó volt találkozni az Atomfutás többi mezőnyével, akik a mi körpályánk mellett haladtak el. Nagyon sok biztatást kaptam, számomra nagyon kedves emberektől! Aztán feltűnt a járdán a kolléganőm Horváth Anita, mégis eljött. Jó volt mert elterelte a figyelmemet a fájdalomról, aztán sajnos újra erőt vett rajtam, nagyon lelassultam. Képtelen voltam előre felemelni a térdemet, szinte csak vonszoltam magam után a lábam, és ahogy elemeltem a földtől úgy éreztem, hogy térd alatt a saját súlyánál fogva kiszakad a helyéről.
Éppen rám tört volna a következő zokogás amikor a kanyar után Scheffer István tűnt fel. Gombóc a torkomban... Azonnal látta, hogy baj van. Utólag mesélte, hogy már akkor kivett volna a sorból, olyan rosszul néztem ki. Megkérdezte, hogy hol tartok, 28 km-t mentem addig, mondta az evochipes srác! Ekkor felajánlotta, hogy ha megvan a 32 km, ami az Atom 100+ teljesítéséhez szükséges, akkor menjek vissza a versenyközpontba... Ha akarok!
Ez csengett a fülembe... Ha akarok...
Jól esett, hogy István felajánlotta ezt a lehetőséget, nagyon emberséges felajánlás volt. Ez úton is nagyon köszönöm! De valahogy igazságtalan előnynek éreztem azokkal szemben akik, végig tolták terepen azt a 31,6 km-t. Jó volt elképzelni, hogy még három kör és véget vethetek a szenvedéseimnek... Ha akarok!
Véget érhetnek a fájdalmaim... Ha akarom!
De véget érhet az álmom is... Ezt viszont nem akartam!
A megnyugvást hozó és a fájdalmaimat megszüntető lehetőséggel abban a pillanatban, hogy lehetővé vált számomra, már nem akartam élni.
Tudtam, hogy életemben most először, és lehet, hogy utoljára lesz lehetőségem felállni a dobogó harmadik fokára az 50 km-es Országos Bajnokságon. Tudtam, mert három női indulóból nem volt nehéz ezt kitalálnom. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy egy népesebb női mezőnyben erre esélyem se lett volna. Jelen esetben viszont, ebben a mezőnyben a biztos harmadik hely is fájdalmasan elérhetetlennek tűnt.
Könnyebb lett volna feladni... de azt életem végéig bántam volna.
A segítőm is megérkezett miután lefutotta a maga távját. Tartotta bennem a lelket és figyelte, hogy meg tudom-e csinálni szint időn belül, amire én akkor már alkalmatlan voltam. Köszönöm szépen, hogy újra támogattál az őrültségeimben.
Az utolsó köreimet már magányosan róttam, amikor egyszer csak Füge és családja biztatott ahogy autóval elmentek mellettem! Köszönöm, nagyon jól esett! És jól esett, ahogy az evochipes srác lelkesített, amikor egy-egy jobb kört futottam. Tartottam tőle, hogy kifutok a szint időből, de annyira fáradt és kimerült voltam fizikailag is a fájdalomtól, és mentálisan is a küzdelemtől, hogy képtelen voltam felfogni, hogy meglesz ez.
Eljött a pillanat... Célba értem 05:41:18 küzdelem után, szörnyen kimerülten. A legkeményebb csatát ezen a versenyen vívtam magammal. Alig, hogy beértem Molnár Helga ölelő karjai vártak! Elmondhatatlanul jó érzés, amikor ilyen önzetlen szeretettel várják az embert! Köszönöm!!! Jól estek Szauter Kati és férje elismerő szavai, akiknek nagyon köszönöm, hogy megvárták az eredményhirdetést, és haza szállítottak! Hamarosan Baksainé Szabján Marianna és lánya Vivi jött oda hozzám a Gigivel gratulálni! Imádlak benneteket Csajok! Nagyon jó egy ilyen összetartó csapathoz tartozni! Köszönöm!!!
Scheffer István és Scheffer Nóra féltő, óvó és tanító irányítása alatt olyan futóközösség van Pakson Atomcsigák néven, akikhez nagyon szívesen csatlakozom, amikor csak tudok. Akikkel ritkán van lehetőségem együtt edzeni, a versenyeken mégis egy emberként állnak mellettem, ezért mindig hálás leszek!
Amikor Scheffer István meglátott megkérdezte:
- Na hogy ment?
- Megcsináltam. Válaszoltam.
- Az ötvenet???
- Igen!
- Te nem vagy normális!!!
- Tudom!
Azt már csak magamban gondoltam, hogy bagoly mondja verébnek! Bocsi Sch...! De finoman fogalmazva csak annyit mondtam, hogy jó Mesterem van!
Büszkén álltam fel a dobogó harmadik fokára, Horváth Mónika a Spártai Hősnő után, és a paksi büszkeség, Kiss Prantner Krisztina mellé, aki rögtön az első ultraversenyét az első helyen zárta! Nem, nem az időeredményemre vagyok büszke, hanem arra, hogy nagyon keményen megküzdöttem magammal, és a fájdalmaimmal, hogy ott állhassak mellettük.
Őrültség? Igen az! Ezt már akkor is tudtam, ahogy azt is, hogy nem teszek ilyet többé, de most az egyszer vállalva a sérülés következményeit is, az akár hetekig tartó futásmentes időszakot, célba akartam érni. Most az egyszer..., mert úgy éreztem, hogy ilyen lehetőségem soha többé nem lesz. Nem tudtam elengedni ezt a harmadik helyet.
Hogy megérte-e? Igen! Minden következmény ellenére. Szüksége volt rá a lelkemnek, talán még arra is, hogy ilyen keményen megdolgozzak érte. A személyiség fejlődésem újabb állomásához értem.
A határaimat kerestem és most megtaláltam. Ha tovább akarok fejlődni változtatnom kell sok mindenen. Eddig főleg szívből és lélekből futottam, de legfőképpen akaraterőből. Az edzéseimet is ezek határozták meg. A fizikai felkészültségem határához értem, és amíg a duplájára dagadt térdem rendbe jön, lesz időm elgondolkodni rajta, hogy hogyan tovább?
Mit szeretnék még elérni és mit tennék meg érte?