Erről az egészről Márkus Öcsiék tehetnek! Amikor 2013 december utolsó napjaiban keresgéltem futóversenyek után az interneten, ráakadtam a versenykiírásukra. Már a neve felkeltette a figyelmemet: Korinthosz.hu!
Mint nagy Spartathlon rajongó tudtam, hogy Korinthoszig tart a Görögországban rendezett verseny első egyharmada, ami 81 km-es távot jelent. Természetesen azonnal tovább akartam keresgélni, hiszen ez számomra lefuthatatlan távolság volt, amikor megakadt a szemem az útvonal leírásán. A lakóhelyemen megy át az útvonal... a házunk előtt! Akkor, ott belém hasított az érzés, hogy nekem ott kell lennem! Abban a pillanatban tudtam, hogy akkor is elindulok ezen a versenyen, ha nem tudom majd befejezni! Úgy voltam vele, hogy hazáig biztos elfutok, ami 51 km-t jelentett, tehát ha nem is tudnék tovább menni, mindjárt otthon lennék!
Attól a pillanattól kezdve, mégis elszántan hittem benne, hogy megcsinálom, hogy valami csoda folytán, azon az egy napon, képes leszek valahogy lefutni azt a 81 km-t, a 11 órás szintidő alatt. Attól a naptól kezdve 8 hónapon át, minden nap elképzeltem magam ennek a versenynek a céljában. Minden egyes napon...! Minden edzésem utolsó km-ét úgy, futottam le, hogy azt képzeltem, hogy éppen célba érek ezen a versenyen... Még sosem sírtam ennyit edzésen, mint ez alatt a nyolc hónap alatt! Akartam... annyira akartam! A Spartathlon átütő varázsa.., hogy egy kicsit részese lehetek az első harmad hangulatának, méghozzá hazai pályán és akkor még nem is sejtettem, milyen mezőny jön majd össze a versenyre! Ennek a lehetősége teljesen lenyűgözött.
A 2014-es év minden versenye felkészülési verseny volt erre. Az áprilisban lefutott 4:14-es maraton reménnyel töltött el, ahogy a májusban 6 óra alatt teljesített 54,75 km-is. Úgy számoltam, hogy ha 6 óra alatt 50 km-t teljesítek a 31 km-t csak lefutom 5 óra alatt valahogy. Igen, elhittem, hogy ezt meg tudom csinálni. Valahogy nem voltak kétségeim. Egészen a verseny előtti 2 hétig. Átnézve a rajtlistát rám tört a kétségbeesés, hogy mit keresek én az ultrafutók legjobbjai között? Olyan para jött rám, hogy ha nem neveztünk volna csapatban is Fonyódiné Acsádi Anettel, és Naszvadi Gabival, akkor valószínűleg el sem megyek a versenyre. A másik oka a nyugtalanságomnak az volt, hogy nem találtam a teljes távra biciklis kísérőt, csak az utolsó 30 km-en lett volna felváltva 3 kísérőm.
Aztán egyik nap a munkahelyemen a büfében beszéltem erről amikor valaki ajánlotta nekem, hogy kérdezzem meg a Tóth Istvánt, biztos elvállalná. Na mondom nem gondoljátok komolyan, hogy egy huszonéves fiatalember, arra szánja a szombati napját, hogy az én futótempómban fog tekerni a tűző napon 11 órát mellettem úgy, hogy nem is ismerjük egymást? Mire találkoztam vele már mindenről tudott, és azt mondta elvállalja a kíséretemet. Nem akartam elhinni, figyelmeztettem, hogy nem tudja mire vállalkozik, mert a frissítésem mellett, ha fel akarnám adni a versenyt, tovább is kell rugdalnia! Egy határozott "jó" volt a válasz! Na mondom, ez az én emberem!
Az utolsó héten pedig kiderült, hogy a palánki híd lezárása miatt a szervezők útvonal módosításra kényszerültek, aminek következtében sajnos Fadd érintése kikerült az útvonalból. Kicsit csalódott voltam, hiszen ezért akartam ezt a versenyt annyira, de mivel abban hiszek, hogy minden értem történik, úgy gondoltam, így nem lesz meg a kísértés hazaérve, hogy kiszálljak.
Szombat reggel 5 órakor indultunk Bajára. Köszönet érte István apukájának, aki elvitt minket a rajt helyszínére. Az úton még eszembe jutottak Scheffer István tanácsai, aminek nagy hasznát vettem a verseny alatt. Ez úton is köszönet érte!
Gyülekeztek a futók. Az általam annyira csodált ultrafutók, UB teljesítők, Spártai Hősök, akiknek ez a táv csupán edzés a Spartathlonra, nekem viszont hatalmas küzdelem lesz, hogy célba érjek.
Morócz Józseffel váltottam néhány szót. Aztán a rajtvonalhoz szólítottak bennünket. Elindultunk, a bajai Duna töltésre való felfutásunkat Öcsi felügyelte! "Végh Ati, Poszti Zoli, jobbra a többiek balra" felszólításnak eleget téve, mindannyian balra vettük az irányt! Tőlem, a hajrá Dzsordzsi biztatással búcsúzott. Jó volt a hangulat!
Felemelő érzés volt az általam annyira csodált ultrafutók között futni, persze szinte azonnal eltűntek a látóteremből.
A tervem annyi volt, hogy a számomra még könnyen futható tempót menjek és, hogy minél tovább mozgásban maradjak, hogy minél később kelljen belesétálni. Tudtam, hogy a Sió töltést elérve ez elkerülhetetlen lesz, hiszen én nem vagyok terepfutó.
A 30. km-ig próbáltam igyekezni, hogy át adjam a csapatváltót, de mégis észben tartva azt, hogy rám még vár utána 51 km.
Huszty Bélával beszéltünk pár szót. Elmeséltem neki, hogy a versenyeken amíg látom a hátát, addig tudom, hogy jól haladok! Örültem, hogy úgy 20 km-ig most is láttam! Az egyik frissítőponton Csete Balázzsal felfedeztük a sós dinnye ízvilágát... Megsóztuk a vajas kenyeret, aztán azzal a kézzel vettük el a dinnyét is! Igazi futós kaja!
A biciklis kísérők biztattak végig az úton, Posztobányi Zoltán mozgó frissítőpontként rótta az utat, és időnként megkínált pálinkával, sörrel aminek ellenálltam, de a Sió töltésnél hasznos lett volna, hátha tompította volna az ott átélt traumát! Addigra viszont már szét szóródott a mezőny.
A táj csodálatos volt, és amikor megláttam a birkanyájat elmosolyodtam, hogy ez is a szervezők műve? Természetesen nem, de simán kinéztem volna belőlük. Átadtam a váltót, és róttuk a km-eket tovább. Vártam, hogy Domboriba érjünk, mert ott várt a fiam és eltekert velünk Tolnáig, így ezen a szakaszon két biciklis kísérőm volt. Ahogy elértük a faddi elágazást felélénkültem, hazai pálya! Jó párszor futottam át Tolnára dolgozni, így minden méterét ismerem, úgy tűnt gyorsabban haladok. Tolnán Szauter Kati és férje vártak, amíg én is odaérek! Annyira jól esett!
Bogyiszlót elérve már nagyon szerettem volna túl lenni a fordítón és kifelé futni a faluból mert éreztem, hogy baj van. A hasam egyre jobban görcsölt és egyértelművé vált, hogy sürgős dolgom akadt, de valahogy nem óhajtottam a szabadban azt elvégezni. Nézelődtem, hátha találok egy embert az utcán, akit megkérhetek, hogy engedjen be a wc-re. Természetesen sehol senki.... és eljött az a pillanat amikor már nem volt választásom. Egy sűrű fás rész egy szem bokrát néztem ki magamnak és ahogy megindultam felé megtorpantam, mert sűrű térdig érő csalán vette körbe. Na mondom, most mi lesz? Abban a pillanatban meghallottam a főnököm, Kovács Balázs nevető hangját a hátam mögött: -Ide is be lehet ám jönni wc-re!
Nem tudtam, hogy ott lakik! Véletlen? Vagy tényleg minden értem történik?
"Hoztam egy ultrafutót" felszólítással kísért be a házba! Nem is tudom mi esett jobban, hogy megoldódott a problémám, vagy, hogy 50 km után végre leülhettem egy picit! Megváltás volt! Mennyire átértékelődik minden egy pillanat alatt, egy ilyen helyzetben?
Köszönöm Balázs! Ez a lehetőség többet ért, mint a csirkepörkölt amivel megkínáltál!
Útra keltünk a kísérőmmel és tudtam, hogy mostantól minden rendben lesz, elhatároztam, hogy megpróbálok szilárd étellel frissíteni ez után. Az út mentén pedig Julika kolléganőm várt, hideg vízzel és sós ropival. Képes volt kint ülni ki tudja mióta és várni rám, hiszen nem tudhatta mikor érek oda! Ez annyira jól esett! Örültem, hogy úgy látta, hogy egész jól nézek ki, nem látszik rajtam, hogy ennyit futottam. Az tényleg jó jel, gondoltam.
Elértük a Sió töltést. Az út első szakasza még elég jó volt, aztán komoly koncentrációt igényelt, hogy hova lép az ember. Miután szilárd frissítésre váltottam minden frissítőpont után pár száz méterrel begörcsölt a gyomrom, pár perc után mindig elmúlt, ez az idő pedig éppen alkalmas volt egy kis pihenésre. Kombináltam a kellemetlent a hasznossal, összegörnyedve. Viszont ez után mindig volt erőm tovább menni a következő frissítőpontig. Sióagárdnál egy ismerős arc tűnt fel a cégtől, vízzel és csokival is készült. Megörültünk egymásnak! Köszi Zoli, 67 km futás után jól esett a biztatásod!
Annak pedig nagyon örültem, hogy fogynak a töltésen futott km-ek.
10 km volt hátra amikor elkezdtem matekozni... na abban az állapotban ez már nem kis feladat. Hogy ha tudnék 6 perces km-eket, meg lehetne csípni a Spartathlon szint idejét is, ami 9 óra 30 percet jelentett. Persze ez abban az állapotomban már lehetetlen vállalkozás lett volna, de jó volt, hogy eljátszhattam a gondolattal. Én indulás előtt azt reméltem, hogy a 11 órás szint idő előtt pár perccel beérek. Itt esett le először, hogy az az idő sokkal jobb lehet. Viszont ekkor döntött úgy a bal térdem, hogy feladja... A térdem alatt egy pontban kitartóan és egyre jobban fájt valami.
Ha olyan ember kísért volna bicajon, akit ismerek régóta, valószínűleg hisztiztem volna, és felvetődött volna bennem a feladás lehetősége, de mivel István ismeretlenül és önzetlenül áldozta rám a napját, nem volt képem azt mondani neki, 9 óra elteltével, hogy ennyi volt. Eszembe jutott ekkor, hogy Fügének is megígértem a Jótifutin, hogy nem adom fel, mert Ő sem tenné a helyemben. Tartottam magam, és tűrtem a fájdalmat, persze többször belesétáltam, és rám nem jellemző módon bizony kicsúszott egy két csúnya szó a számon, amit természetesen sosem vallanék be!
Úgy éreztem, hogy nem akar véget érni ez az út, a hidat akartam már látni, hogy végre aszfalt kerüljön újra a lábam alá. Elértük végre! A táblán az állt, hogy 6,13 km van hátra. 16:08 perc volt ekkor. Kiszámoltam, hogy ha 7 perces km-eket megyek akkor meg lenne ez 10 órán belül. Megszállt valami, kell ez nekem... legyen meg 10 órán belül! Elértük az utolsó frissítőpontot... még bő 3 km volt hátra és az az átkozott lépcső fel a felüljáróra! De aztán hamarosan vége. Szeretem én a kihívást, és kell nekem az a 10 órán belüli eredmény! Nekifutásból felszaladtam a lépcsőkön, az utolsó 10 lépcsőfokot sétáltam csupán... Hát még erre is képes vagyok 78 km futás után? Ezt nem hittem el! Aztán megnyúltak a km-ek, csak nem akart közeledni a Sportcsarnok.
Ráfordultam az utolsó egyenesre a cél előtt! Az utolsó km... ez a Tiéd, Tomán Edina! Neked ígértem minden lépését, Te tudod, hogy miért...!
Soha ne feledd, miért ajándékoztam pont ezt Neked!
Messziről megláttam pár alakot a járdán, de jó, biztos irányítóemberek, reméltem, hogy a célba terelnek majd. Az ember ilyenkor már lassabban reagál a dolgokra a fáradságtól és a kimerültségtől. Ahogy közeledtem az én nevemet kiabálták és lengett a kezükben a zászló, amire fel volt festve, hogy Györgyi 81 km!!! Közelebb érve fogtam fel, hogy a csapattársaim várnak, tapsolva, kiabálva! Az "Egy bolond hármat csinál" csapatként vonultunk be a Korinthosz.hu történelmébe, akikkel a második helyen végeztünk 07:59:22 alatt! Ott aztán elkezdett gombóc nőni a torkomban. Észrevettem, hogy Vaczkó Zsolt, aki órák óta beért már, aki a harmadik helyezést érte a férfiak között, szintén kisétált oda megtapsolni a befutómat!
Ráfordultam a cél egyenesre, Máténé Varju Edit ott várt tapsolva.., Kész voltam... Nagyon jól esett, hogy azok az emberek, akiket annyira csodálok megtiszteltek azzal, hogy ott voltak a befutómon! Felemelő érzés volt így célba érni! Nagyon jól esett, hogy bár akkor nem vettem észre, de Lukács Albert Blue is kijött megtapsolni a befutómat! Fogadtam a gratulációkat és automatikusan elvégeztem a nyújtást is. Amikor az egyik futó megszólalt, hogy na ő ezt nem tudta megcsinálni amikor célba ért! Megköszöntem a biciklis kísérőm egész napos segítségét. Nagyon hálás vagyok neki ezért! Csodálatra méltó, amit ő tett meg értem, ismeretlenül! Soha nem fogom tudni eléggé megköszönni.
Megérkezett a Fiam a barátaival és csalódott volt, hogy már célba értem. Mikor hívott azt mondtam neki, hogy nem érek célba 5 óra előtt, sőt lehet csak 6 felé, így 10 perccel lekéste a befutómat. Ekkor elővett egy rövid nadrágot amire rá volt írva, hogy HAJRÁ ANYA és egy pólót, aminek a mintáját a barátja rajzolta meg és egy célszalagot átszakító szőke nőt ábrázol fölötte a felirat, ANYA. Ebben akart várni! Teljesen meghatódtam... Erre az érzésre nincsenek szavak!
Ez volt az a pillanat is, amikor tudatosult bennem, hogy megcsináltam! Zokogni kezdtem...! Minden célba érkezésemkor eszembe jut, hogy honnan jutottam el ideáig! Hogy 6 évesen, 2 héten át küzdött a szervezetem az életben maradásért, a balesetem után. Hogy a hónapokon át elviselt, szörnyen fájdalmas gyógytornák, tették lehetővé számomra, hogy 7 évesen újra megtanuljak járni, de 14 műtét sem volt képes eltüntetni az égés nyomait. Hogy a szüleim túlzó féltései miatt belém ivódott, hogy ha nem csinálok semmit, ha nem megyek sehova nem eshet bajom. A saját magam által épített börtönömbe zárva éltem 39 éves koromig. Aztán elkezdtem futni és megtaláltam az utat az élethez, az igazi élethez és önmagamhoz is!
És most itt vagyok, 81 km után a célban 09:52:20 óra futás után, 1 óra 8 perccel a szint idő vége előtt! Hihetetlen! A pozitív élmények feldolgozásához is idő kell... Nagyon sok idő!
Megtettem, mert elhittem! Az akaraterő diadala volt, hogy célba értem! Mekkora hatalom, ha hiszel valamiben....
Olyan sokáig hittem az elveimben, hittem bárki másban... de magamban soha! Elképesztő, ami most történik bennem...
Tényleg ilyen erőssé tehet, ha hiszel valamiben? Ilyen kitartóvá tesz az akaraterő? Vagy ez csupán véletlen volt? Most már nem hiszek a véletlenekben... Magamban hiszek! Abban, hogy bármit elérhetek amit szeretnék! Csak rajtam múlik, hogy mit teszek meg érte.
A versenyt 0 víz és vérhólyaggal sikerült zárnom. A bal térdemet éreztem még két napig. A jobb talpélem fájdalma 2 napig tartó lábujjhegyen járás után rendbe jött. Tudtam, hogy ekkora távot már nem lehet büntetlenül megtenni, de őszintén szólva sokkal rosszabbra számítottam.
Nagyszerű verseny volt! Nagyszerű szervezéssel! Nagyon jó hangulattal és bőséges frissítéssel! Hatalmas élmény volt személyesen is találkozni Lubics Szilvivel, aki nagyon kedves és barátságos volt.
Az a helyzet, hogy jövőre bármerre vezessen is az útvonal, ott leszek!

Ha van egy álmod... váltsd valóra!