Amikor 39 évesen futni kezdtem fogalmam sem volt róla, hogy van, maratonon túli világ. Az ultrafutók világa. A maraton is elérhetetlen álomnak tűnt. Onnantól viszont, hogy tudomást szereztem róla, a rabjává váltam. Csodálattal és tisztelettel néztem minden ultrafutóra, hogy ilyen, számomra felfoghatatlan és elképzelhetetlen távolságokat képesek futni. Nagyon sok élménybeszámolót olvastam el, figyelemmel kísértem az ultraversenyeket és izgatottan vártam az eredményeket és az újabb élménybeszámolókat. El sem tudtam képzelni, hogy én valaha eljutok idáig, mégis titkon erre vágytam.
A harmadik maratonom után éreztem azt, hogy tovább is tudtam volna futni, így eljátszottam a gondolattal, hogy az idén próbára teszem magam egy 6 órás versenyen. Kipróbálom, hogy van-e helyem ebben a különleges, általam annyira csodált világban, vagy az első élmények hatására örökre visszavonulok a rövidebb távok felé, és ott próbálok meg egyre jobb időt elérni.
Bár én csak hobbi futónak tartom magam, mert jelenleg nem tudok semmilyen edzéstervet tartani. A céljaimért küzdök de előfordul, hogy úgy alakulnak a körülmények, hogy hosszú napokig nem tudok futni. A lelkesedésem és a hitem ilyenkor is töretlen, hogy elérem így is az álmaimat bár tudom, hogy pont ezért nehezebb utat kell bejárnom érte. De mindez nem számít! A körülményekből és a lehetőségekből megpróbálom így is kihozni a legtöbbet.
Amikor megláttam, hogy Scheffer István Ultramaratont szervez Pakson, tudtam, hogy ott leszek. Eddig is sok segítséget kaptam tőle, tanácsokat, edzéstervet de a makacs és konok fejemmel Ő sem boldogult. Bármilyen őrült ötlettel álltam is elő, sosem mondta, hogy lehetetlennek tartja.
Az elsők között neveztem. Ahogy közeledett a verseny időpontja, úgy lettem egyre bizonytalanabb, hogy képes vagyok-e rá. Az első maratonomon futottam 5 órát de annak is már 2 éve. Nem tudtam mi vár rám, mi történik a szervezetemmel ilyen hosszú időn át tartó futás alatt? Mire, hogy reagáljak ha baj van.
Áprilisban a 42. születésnapomon futott 4 óra 14 perces maratonom bizakodásra adott okot, mégis a verseny előtti napon már rendesen kétségbe voltam esve.
Este Tomán Edinától kaptam egy üzenetet, hogy mit szólnék hozzá, ha ott lenne az első ultramaratonom, ha egy pályán köröznénk...
Az a Tomán Edina, akinek a könyveit elolvastam, és azok hatására váltam én 40 évesen maratonfutóvá, aki megerősítette a lelkemet és megértette velem, hogy az égési sérülésemet nem szégyellni és elrejteni kell, hanem méltósággal viselni. Aki, ott várt az első maratonom céljában...! Akivel ott lehettem, a róla készült Fél lélegzet című film díszbemutatóján.
Most együtt futhatok vele, az első Ultramaratonomon...! Abban a pillanatban tudtam, hogy meg fogom csinálni. Így is nagyon izgatott voltam, hogy együtt futhatok az ultrafutás kiemelkedő alakjaival, Lajkó Csabával, Máténé Varjú Edittel, Lukács Albert Blue-val, Horváth Mónikával, Bányainé Rónay Erikával, akiket a tavalyi jótékonysági futáson ismerhettem meg és még nagyon sok ismert ultrafutóval.
Összesen 3 órát sikerült aludnom a verseny előtti éjszakán. A célom az 50 km elérése volt, és végig akartam futni a 6 órát sétálás nélkül.
A rajt előtt az önkéntes segítőm is megérkezett, aki nem átallott megtenni hosszú km-eket azért, hogy segítségemre legyen éppen úgy, ahogy annak idején az első félmaratonomon, ahol a segítségemre sietett, miután látta, hogy ájulás közeli állapotba kerültem, a nem megfelelő frissítés következtében.
8:30-kor elrajtoltunk. Amíg könnyedén ment a futás rá sem néztem az időmérő órára. 2 óra 24 perce futottam amikor először rápillantottam. Hamarosan félidő és már lehet is visszafelé számolni az órákat. Az első három órában egyszerűen csak csodáltam az ultrafutókat, akik úgy mentek el mellettem mint a szél! Akik ismertek, mindegyiküknek volt hozzám egy kedves, biztató szava.
Először tartottam tőle, hogy nagyon unalmas lesz ennyi időn át körözgetni de ilyen mezőnyben erre semmi esély sem volt. Hol Edit hajrázott nekem, aztán már Edina dobta a puszit, ahogy mindig mosolyogva elfutott mellettem és öröm volt látni, ahogy egyre távolodva könnyedén futnak tovább. Badics Attilát volt alkalmam most személyesen is megismerni, aki önzetlen sportemberként segítette Edinát a 100 km-es OB-n. Ahányszor elment mellettem "Hajrá, hajrá" kiáltásokkal száguldott tova így az én válasz "hajráimat" valószínűleg már nem is hallotta! A csapatban futók is eszméletlen tempóban futottak el mellettem, és öröm volt látni a gyerekváltók tagjainak futását. Igazi családi hangulat alakult ki. Lencsés Éva nénit, aki a 4 órás versenyszámban indult, Tanács Gabriellát és Maczó Andrást, akik 6 órát futottak végig hatalmas tisztelet és elismerés övezte. Mindannyian szeretnénk mi is, ennyi idősen versenyezni még. Sokan biztattuk őket!
Jó volt látni, hogy Füge és Beke Zsolt, akikkel első bálozók voltunk a 6 órás versenyen nagyon jól haladtak, biztattuk egymást! Nagy Laci, Kákai Móni és Tell Ati sem ment el mellettem biztató szavak nélkül. Ahogy körönként visszaértünk a versenyközpont területére lelkes szurkolók vártak bennünket. Amiben biztos voltam, hogy a paksi Atomcsigák lelkes csapata /akikkel csak ritkán van lehetőségem együtt futni, mégis befogadtak/ hangos biztatással vár, és olyankor az ember szépen kihúzza magát és kicsit gyorsabban kapkodja a lábait, legalább ezen a szakaszon. Ez úton is köszönöm Nektek! A harmincadik km tájékán furcsa dolgot éreztem a bal combomban... gyanús volt hogy hamarosan be fog görcsölni és azt tudtam, hogy akkor bizonytalanná válik a 6 óra végig futása. Most először nem estem pánikba, hanem a megoldás keresésére koncentráltam. A hisztis futkosóból, következetes futóvá nőttem ki magam ezen a versenyen. Az élménybeszámolókból sokat tanultam és tudtam, hogy az ultrafutók sótablettát is használnak a hosszú versenyek alatt. Na az nekem nem volt, de a frissítőponton vajas kenyér falatkák sorakoztak, amiket nagyon megsózva kettesével mertem csak fogyasztani, hiszen eddig sohasem ettem szilárd ételt a futások alatt. Aztán ittam rá és már a második ilyen kör után elmúlt az a furcsa érzés a combomból. 4-5 körönként megismételtem ezt a mutatványt és annyira működött, hogy új erőre kaptam.
Ahogy teltek az órák úgy melegedett az idő, így a hosszú futónadrágomat rövidre cseréltem... Akik még nem látták az életre szóló "tetkómat" megdöbbentek, aztán a második rövidnadrágos körömtől egyre nőtt a szurkolóim száma. Örülök, hogy megerősödtem és már nem jelent számomra problémát így futni. Jó érzés, hogy az emberség, az együtt érzés és a tisztelet, ennyire természetes dolog ebben a világban. Megerősít, hogy a sajnálat helyett, elismerést látok a szemekben. Ezért nagyon hálás vagyok!
Az 5. órában elkezdett szúrni az oldalam, most sem estem kétségbe. Lassítottam kicsit és mély levegőket vettem miközben kihúztam magam és azt mondogattam magamban, hogy elmúlik! Így lett!
A verseny vége felé vettem észre néhány hazai ismerős arcot, akikkel gyerek korom óta nem találkoztam, most mégis felismertük egymást. Nagyon jó érzés, hogy bár eddig nem tudtuk egymásról, de ennyien futunk.
Közben megtudtam, hogy túl a maratoni távon, éppen a harmadik helyen futok... Nem hittem el, ez képtelenség! Tudtam, hogy az általam nagyra tartott Edit és Edina vannak előttem és a lehetőség, hogy életem első ultraversenyén, a szülővárosomban, Velük állhatok dobogóra könnyekig meghatott. Erőt adott a kitartáshoz. Nem tudtam, hogy végig meg tudom-e tartani ezt a helyet... de akkor már biztos voltam benne, hogy végig futom a 6. órát is sétálás nélkül!
Közeledett a vége... nem bántam, hogy hamarosan meg kell állni, de nem éreztem, hogy ne tudnék tovább menni ha kellene, és ez reménnyel tölt el a következő tervemet illetően!
Megszólalt a 6 órát jelző sziréna és leparkoltunk ott ahol voltunk és vártuk, hogy odaérjenek,akik a tört kört lemérik. Addig óvatosan a számomra nagyon bevált nyújtást elvégeztem és fogadtam a 12 órát futók gratulációját és Lajkó Csaba pusziját és ölelését, Scheffer István gratulációját aki a verseny megszervezése mellett indult is a 12 órás versenyszámban de kiállt a díjátadások idejére, majd folytatta a versenyt.
Kicsit összekaptam magam és izgatottan vártam az eredmény hirdetést, hogy vajon az én nevem hangzik-e el harmadikként?
Megtörtént a csoda! Életem első 6 órás ultrafutóversenyén 54.757 km futás után ott állhattam harmadik helyezettként, Máténé Varjú Edit és Tomán Edina társaságában. Ettől jobb dolog nem történhetett volna velem ezen a versenyen! Ha soha többé nem kerülök még csak dobogó közelbe sem, ebből az élményből életem végéig megélek! Ez a verseny, amitől annyira tartottam, életem meghatározó versenye lett. Olyan fantasztikus érzésekkel és élményekkel gazdagodtam, amit alig tudok feldolgozni.
Tudom, hogy mindez azért történt így, hogy biztos legyek benne, hogy ez az az út, amin járnom kell. Valóban úgy érzem, hogy hazataláltam.
Köszönöm a szervezőknek Scheffer Istvánnak és Nórának, hogy áldozatos munkájuk gyümölcsét volt alkalmam 6 órán keresztül élvezni. Köszönöm a segítőmnek, hogy minden kívánságomat teljesítette és a jó hangulatomról is gondoskodott. Köszönöm az ultrafutóknak, hogy elfogadtak és biztattak! Reményeim szerint találkozunk még! Nagyon köszönöm az ismerős és ismeretlen lelkes szurkolóknak a biztatást!
A verseny után hazaérve nem éreztem, hogy hulla fáradt lennék. Kimerült voltam persze, de az élmények hatása alatt elmondhatatlanul boldog!
Arra számítottam, hogy vasárnap reggel majd nem tudok lábra állni, és talán hétfőn sem tudok majd elmenni dolgozni.
E helyett csalódottan vettem tudomásul, hogy nincs izomlázam, nem vagyok kimerült, mintha nem futottam volna közel 55 km-t előző nap. Futni vágytam... még... és újra. Az eszem azt diktálta, hogy pihenni kéne de a testem követelte a futást... Délután futócipőt húztam és lazán futottam 10 km-t. Nagyon jól esett...
Nem gondoltam magamról, hogy végig tudok futni 6 órát. Ahogy azt is elképzelhetetlennek tartottam, hogy 50 km-nél többet tudok futni.
Nagyon sok minden kiderült itt számomra. Például az, hogy sokkal többre vagyok képes, mint amit el tudok képzelni magamról. Sokkal erősebb a szervezetem, mint hittem. Kinyílt a lehetőségek ajtaja. Beléptem egy olyan világba, ahol érzem, hogy nagyon különleges élmények várnak rám, és ahol igazán megtudhatom, hogy ki vagyok.
Ezen a napon, ezen a versenyen eldőlt a sorsom! Már sejtem, hogy ki vagyok én, Kovács Györgyi, és biztosan tudom, hogy ez az én utam!