Ötödik fejezet – Terep 80

Jó előre eldöntöttem, hogy a Zugspitz előtti hosszú edzőverseny nem a százas lesz, hanem a nyolcvanas. Egyrészt másfél hónapon belül két százast futni szerintem nem annyira tesz jót a futószerkezetnek, meg persze nem is indokolt, másrészt Barnusnak így is hosszú időre nélkülöznie kellett, legalább az esti elalváshoz kapcsolódó megszokott rituáléhoz tudtam csatlakozni.

A 80 kilométer rövidebb mint a 100, mégsem annyira rövid, hogy az ember lánya ne fáradjon el, mire végig futja. Pláne, ha „egy életem, egy halálom” alapon fut. Vagyis jót, gyorsat akartam futni, magamhoz mérten. Körülbelül ugyanaz volt a fejemben, mint 2011-ben a terep százon, Remete-hegy után megindulok, aztán lesz, ami lesz. Így is történt. 5 perc időnként picivel azon belüli ezer métereket mutatott az órám a még lankás szakaszon, később a Nagy-Szénás után tovább gyorsultam. Idén nem jártam be a pálya ezen szakaszát (csak Dobogókőtől), hihetetlen élvezettel róttam a jól ismert ösvényeket, jöttek elő a régi emlékek, pontosan tudtam merre járok és azt is miért vagyok ott. Nagy-nagy flow-m volt ezen a szakaszon. Jó kedvű voltam, élvezettel futottam. A Klastrompuszta környéki nyitott szakasz némiképp megfogott. Meleg volt. Könnyen kocogtam, vagy tempósan gyalogoltam, hogy mielőbb beérjek a fák lombjának árnyékába. A pontokon túl, minden kútnál töltöttem a flakonom, nagyon kellett a folyadék. A Dobogókő előtti új szakaszon, most voltam először, ha nincs jelölve és nem látok arra menni sporttársakat fel se tűnik a Pilis-nyeregben azaz ösvény. Izgalmas kis kitérő, tetszett a pálya ezen módosítása. Dobogókőre 3.30 alatt értem fel, kóla, banán, folyadéktöltés és uzsgyi tovább. Futós, kellemes, „szeretem” szakasz, egészen Dömösig. Mire Dömösre leértem nekem már kb. meg is volt a féltáv. Jól voltam, 4.30 előtt picivel kezdtem a mászást a Vadállókövekhez. Nem siettem, a még kényelmes szakaszon ettem, ittam. A Prédikálószék előtt kicsivel futott velem szemben Norbi. Itt hátat is fordult és jött velem tovább. Kizárólag mellettem, vagy inkább mögöttem, tehát nem tempót diktált, csak dumálgattunk, aztán ő előre is ment. A Kisrigóba 5.40-nel értem, szeretem ezt a pontot, akár futóként, akár nézelődőként vagyok ott. Taps, szurkolás, ismerősök, néhány szó, mondat az erdő csendje és a jobbára befelé figyelős órák után. Levest akartam enni, kívántam a kellemes, sós ízt az édes dolgok után. Ezen kívül még kólát ittam és elraktam a depós csomagomból néhány gélt és az izós flaskámat. Barnust megpusziltam és mentem is tovább. Valahogy úgy éreztem, hogy a nehezén túl vagyok. Aztán persze nem így lett, alig pár száz méter után már éreztem, hogy bár finom volt a leves, de semmiféle kalóriaértéke nem volt, mást nem is ettem. A Vadállókövekhez felfelé ettem utoljára, amit a mászás és az utána való gyors ereszkedés szinte fel is emésztett teljesen, viszont a Lajosforrásig tartó emelkedőig még van pár futós kilométer, azt ki akartam húzni, ehhez viszont lassulnom kellett. Az emelkedőhöz érve rögtön kajálni kezdtem, de talán túl késő volt, innen ugyanis jó néhány keserves kilométer jött. Az erőm alaposan megcsappant, csak toltam, toltam a csokikat, géleket, kekszeket, hiába nem kívántam, tudtam, hogy kaja nélkül nem tudok értelmes tempóban haladni. Talán az volt a szerencsém, hogy a sok kicsi emelkedő nem emésztett annyira fel, hogy végleg elfogyjak, mégis amíg kapaszkodtam felfelé tudtam falatozni. Csobánkára még viszonylag vacak állapotban érkeztem, nagy marék olajbogyót tüntettem el, amit elképesztően sósnak éreztem, de nagyon jól esett. A Kevélyre felfelé kezdtem ismét magamhoz térni, de már lényegesen visszafogottabban tudtam haladni, mint ahogyan szerettem volna. Főként a lejtők fájtak, ez persze már nem energetikai probléma okán, pusztán elfáradtam. Minden séta után nehéz volt újra lendületbe kerülni, ezért ahol csak erőm engedte, inkább igyekeztem kocogni. Átérni a 10-es úton és elindulni az utolsó emelkedőn, nekem mindig egyet jelent azzal, hogy elkezdem összerendezni a gondolataimat. Ismét átfutom a nap legfontosabb és legszebb perceit, látom újra, ahogy erősen és bátorsággal tele neki indulok a napnak, és érzem, hogy a korábban megcsappant lendület visszatér valamelyest. Kezdem felkészíteni a lelkem a célba érkezésre. Tudom, hogy Barnus ott lesz és tudom, hogy már mondják neki, hogy mindjárt jön anya. Ez így önmagában megható számomra, de a fáradt test és tudat ilyenkor egyébként is könnyedén lesz érzékeny a Pillanatban.

Barnus ott állt a Klébi udvarán zokniban és rázta a kis harangot, 9 óra 8 perc futás után nekem ez a legemlékezetesebb pillanat az egész napból. De hát ezen azt hiszem nincs is mit magyarázni.

Köszönöm az egész napot Barnusnak, Norbinak, Mártinak és Ancsának. És köszönöm a versenyt Csanyának és csapatának. Minden profi volt, csak futni kellett.