Megújul az Edzésonline! Az új oldalakat és funkciókat elérheted ha ide kattintasz!

Már 54 016 811 km-t sportoltatok
tvjudit - blog

10 óra 49 perc 59 másodperc a Connemara Nemzeti Park-ban

tvjudit | 2011-07-12 00:19:49 | 14 hozzászólás

Utazás, megnyitó, egyebek

Július 7-én, csütörtökön indultunk útnak. Korán indultunk és tudtuk, hogy kora estig folyamatosan úton leszünk. Budapest-Pozsony-Dublin-Galway-Letterfrack volt röviden az útvonal. Este 8 óra után értünk a versenyközpontnak helyet adó Letterfrack-be…éppen durván szakadni kezdett az eső. A következő pár napban a település közepén, egy füves területen felállított nagy sátor volt az egyik bázisunk. Ott zajlottak a főbb étkezések, a megnyitó, később az eredményhirdetés is.

 

Miután csatakosan, szinte csontig ázva beestünk a sátorba, rögvest a már kint lévő csapattársak (W. Ildi, Ispi és kísérője, Zoli) üdvözöltek. Javában falatoztak. Mi is csatlakoztunk. Úgy rémlik Ispit kisvártatva faggatni kezdtük az útvonalról, amit bejárt. Nem sok pozitívumot, biztatót tudott mondani a pályáról. Vizes, szétázott, mocsaras, ilyesmi szavak röpködtek, sok-sok sokkoló jelző kíséretében. Ispi persze szokása szerint humorizált is, de valahogy nem volt meggyőző. Rajta nem igen látszódott komolyabb aggodalom jele, mi azt hiszem, egyre inkább kétségbe estünk, bár egyikünk sem adott ennek komolyan hangot. A szállásunkat, mely Clifdenben, a térség legjelentősebb városában volt, este 10-11 között foglaltuk el. Furcsa volt, hogy még mindig totál világos volt, talán ezért sem volt könnyű álomra szenderülni azon az éjjelen.

 

A péntek könnyed átmozgatással kezdődött, Norbival és Speróval bő 5 kilit kocogtunk. Szép idő fogadott bennünket és szép környezetben voltunk. Futás után, reggeli, majd szállásadónk énekével és hegedű muzsikájával folytatódott a nap. (Mary, a szállásadónk specialitása, hogy a vendégeinek, a reggeli elfogyasztása után énekel, muzsikál. Egyrészt marha rossz hangja van és nem játszik szépen, ugyanakkor kedves tőle az igyekezet. Az első reggelinket követően udvariasan végig is hallgattuk. Többet viszont nem.:) Ezt követően séta a városban, majd délben jött értünk a szervezői busz, amellyel ismét a versenyközpontba, Letterfrack-be szállítottak bennünket. Ebéd, technikai értekezlet és némi pihenő után kb. este 6-kor kezdődött a VB ünnepélyes megnyitója.

 

Az történt, hogy betereltek bennünket a szokásos sátorba – minden asztalhoz került egy országtábla – némi zenélés után az IAU két embere beszédet mondott, majd alfabetikus sorrendben elkezdték kiszólítani az országokat. Ez úgy történt, hogy gyerekek (rémesen cukik voltak :-) egyenként megfogták kezükben a zászlókat, odamentek az országok asztalaihoz, ahol valakitől átvették az ország táblákat, illetve a kicsik átadták a zászlókat. Kimentek együtt egy képzeletbeli pódiumra, jött az egész csapat is, majd fotózkodás, taps és kint maradt egy csapattag a zászlóval, illetve a kiskrapek vagy kislány az országtáblával. A ceremónia végén az IAU elnöke és az ír szervező főnök megnyitotta a VB-t. Aztán vacsi, majd visszafuvaroztak bennünket a szállásra, ahol összekészültünk a másnapi versenyre.

 

A verseny

5.30-kor jött értünk a különbusz a szállásra és átfuvarozott bennünket a rajthelyre. Norbi közben kiszállt a versenyközpontnál (nem innen rajtoltunk), mert volt egy pont, ahol többször is elment a mezőny és ott akart fotózni. Mi pedig a Kylemore Abbey előtt szálltunk ki a buszból. Onnan rajtolt a verseny. Kb. 6 körül ott voltunk a rajthelyen. Nem volt semmilyen zárt hely, ahol ezt az órát eltölthettük volna. Nem mondom, hogy borzalmasan hideg volt, de azért fáztunk. Ráadásul úgy tűnt, a WC problémát sem sikerült megoldaniuk a szervezőknek. Ott álltunk a csodaszép neogótikus apátság előtt a rajtra vára, közben a futók már bőven elkezdték megtisztelni a hozzá tartozó díszkertet. Mondanom sem kell, ez így igen méltatlan volt mind az apátsághoz, mint pedig a versenyhez és hozzánk, futókhoz. A rajtkaput éppen csak elkezdték összerakni. Nem tudtuk, hová tehetnénk a holminkat, amit a célban szeretnénk viszontlátni (én egy meggondolatlan pillanatban úgy döntöttem, egyszerűbb, ha a buszsofőrre bízom, ezzel később a verseny után volt is gond). Szóval volt egy kis szervezetlenség.

 

De a rajt is hasonlóképpen meglepő volt. 7 órakor egyszer csak beállt a mezőny a rajtkapu mögé és valami nyekkenés szerű zajra elindult. Hááát…valahogy máshogy képzeltem, de azért futni kezdtünk. Természetesen a mezőny végén. A fiúk hamar eltűntek, a két Ildi körülöttem volt még. Az első4 kmzömmel aszfalton telt. Volt benne picike emelkedő, de alapvetően jól futható volt. A pulzusomat nem hagytam nagyon felkúszni, mégsem volt könnyed a tempó.4 kmkörnyékén értünk vissza Letterfrack-be, ahonnan megkezdődött az első mászás, az első, kisebb hegyre. Teljesen baráti volt az útvonal. Volt benne egy mászós, sziklás szakasz, meg a hegyről lefelé egy rövidebb óvatos, lejtős szakasz, de szépen lehetett haladni. Az első hegymenet után visszafutottunk Letterfrack-be, aztán ismét nekivágtunk ugyanennek a hegynek. Miután végeztünk vele másodszorra kezdődött az igazi móka...

 

18-20 kili között kaptuk az első mocsaras szakaszt. Az útvonal egy füves mezőnek tűnő részen ment, ahol direkt út nem volt, csupán táblák jelezték, hogy merre kell mennünk. Itt süllyedtem el először lábszár középig. A talajt ugyanis csak látszólag borította tömör fű, valójában az egész fel volt ázva. Még mosolyogtam is egy nagyot, sőt ijedtemben belekapaszkodtam a földbe, mert akkor még furcsa volt, ahogy az ingoványos talaj beszippant. Mindkét lábam azonnal átázott, a kezem, a karom egy merő sár lett. Nem vesződtem azzal, hogy papírzsepi után kutakodjak, és próbáljam letörölgetni a koszt, legalább a kezemről, magamba töröltem, s már nyúltam is valami harapnivalóért a táskámba. Ennek a szakasznak viszonylag hamar vége lett, s jött egy kb. 3 km-es aszfaltos rész. Az út szinte folyamatosan emelkedett, de nem engedhettem meg magamnak azt a luxust, hogy ott, ahol prímán lehet futni, gyalogoljak. Futottam hát. Közben az idő egész felmelegedett, hétágra sütött a nap. Árnyat adó fa sehol a közelben nem volt. Egy idő után erősebben kezdett emelkedni az út, ott sétára váltottam, majd hamarosan – katonai irányítás mellett – letértünk az útvonalról, s ismét egy mocsaras, felázott szakasz jött kb. 2 km-en át. Az út itt lejtett, így mocsár ide vagy oda futottam, kezdtem megismerni a terep adta lehetőségeket, kezdtem érzékelni hova érdemes és hova nem érdemes lépni. Hol merülök el jobban és hol kevésbé. A víz gyakorlatilag minden egyes lépésnél ömlött be a cipőmbe, legfeljebb arra lehetett figyelni, hogy ne olyan sok folyjon bele. Egy idő után ismét aszfaltos út következett, kb. 1-másfél km-t futottunk rajta, majd megérkeztünk az első frissítő és ellenőrzőpontra. 28 km-nél jártam és még aránylag tisztes tempóban haladtam. Kb. 3 óra 3X perce rajtoltunk.

 

A frissítést elég érdekesen oldották meg a szervezők. Minden nemzetnek volt egy asztala, ahová kipakolhatták a holmijukat. Igen ám, de a szervezők nem adtak semmilyen frissítőszemélyzetet, tehát minden azon múlott, hogy az országoknak voltak-e frissítő embereik vagy sem. Mivel én alapvetően senkitől nem kértem a saját kísérőink közül segítséget – miért is tettem volna, hisz arra számítottam, hogy lesz „rendes” frissítés – így igencsak meglepődtem, amikor egy megcsócsált banánt, valami kekszet, néhány kibontott izoitalt és vizet láttam csupán az asztalon. Aztán ahogy pásztáztam a tekintetemmel, láttam, hogy van egy általános asztal, de például a beígért és áhított kólát ott sem találtam. Mindegy, elraktam néhány kekszet, feltöltöttem a tartályom és mentem tovább.

 

Ezt követően kb. másfél-2 kilin keresztül klassz dózerúton, fenyves mellett vezetett az út (fááák, végre fááák). Közben az időjárás is felhősebb, kellemesebb lett. Ahogy letértünk erről a fincsi dózerútról kezdődött az igazi megpróbáltatás. Ismét mocsár következett, közben pedig szépen lassan, de egyre látványosabban elkezdett emelkedni az út. Tudtam, hogy megérkeztünk a nagyobbik hegyünk lábához, de akárhogyan is pásztáztam a körülöttem lévő halmokat, nem láttam, sehol utat, ahol „rendesen” fel lehetne mászni a csúcsra. Nem sokan voltak körülöttem, a mezőny végén voltam, de azért próbáltam befogni legalább a tekintettemmel 1-1 mozgó figurát, mégis merre tartunk. Közben haladtam, igaz egyre lassabb tempóban, futásról természetesen már nem igen volt szó. 1 lépés előre, mocsárba süllyedek lábközépig, következővel kapaszkodom kifele, újabb lépés, hopp itt kicsit jobb a talaj, megtart, nem süllyedek el annyira, éppen csak cuppogva emelem tovább a lábam. Cupp-cupp, haladok a hatalmas szaftos láptengerben. Nem hiszem el, hogy ezt az útvonalat választották nekünk mára, várom, hogy jöjjön valami rendes ösvény. Az „út” persze jelölve van zászlókkal, szalagokkal, de nincs ÚT, szóval csak úgy megyünk felfelé a nemtudomhova toronyiránt. Aztán egyszer csak látom magam előtt – mit előtt…felett – a két ír srácot, akikkel jó darabon mentem együtt. Mennek felfelé az előttem tornyosuló hegyre, de továbbra sem úton, csak úgy felfelé. Ott tehát megértettem, hogy itt nincs semmi, csak pici piros zászlók, amik jelölik számunkra az irányt, de nincs más, nincs száraz ösvény, nincs porzó talaj, nincs kiépített klassz pálya. Megyünk a mocsarassá ázott Benbaun Mountain csúcsára csak úgy függőlegesen. Ahogy emelkedik, egyre kevesebb a víz a talajban, persze csúszni azért csúszik, de legalább már nem süppedek el, maximum kicsúszik a lábam alól a talaj. Jah és hogy van-e miben megkapaszkodni, persze ott a puszta anyaföld, vagy egy erősebb fűcsomó. Talán ők majd a segítségemre sietnek. Bele sem merek gondolni, hogy ezen az úton majd visszafele is kell jönnöm. A hegy vége már-már fal. Igaz, a maradék föld és fű is eltűnik. Sziklák, kövek váltják fel őket. Nem hiszem el, hogy egy hegy falán csimpaszkodva igyekszem felfelé törni. Néha persze pördül kifele a láb, gördülnek ki a kisebb kövek a talpam alól, aztán egyszer csak fent vagyok. És egyszer csak jön szembe egy srác. Pillanatok alatt megértem, hogy a mezőny eleje jön szembe. Szépen sorban jönnek, sokan igen elcsigázott arccal, de elképesztő iramban. Jó, hogy legalább így van némi kapocs a top és a vége között. Haladok tovább, sziklákon, köveken egyensúlyozom lefelé, aztán hamarosan ismét füvesebb placcra érkezünk és ismét kezdődik a csiszi-csuszi elölről. Az előttem haladó spanyol lány technikáját lesem. Pókjárásban ereszkedik le. Nekem is megy. Na jó 1-1 lépést elhibázok és akkor belehuppanok a trutyiba. Jön Ispi. Örülök neki, azt mondja egyél-egyél-egyél. Jól van, szépen jön. Hamarosan Szabó Gabi is jön. Jó, hogy látom őket. 1-2 biztatás itt is, megyek tovább, már talán 1-1 futólépést is bele tudok illeszteni az ereszkedésbe. A spanyol lány, akivel sokáig kerülgetjük egymást, gyorsan halad lefelé, én csak úgy immel-ámmal. De aztán lent vagyok. Végre ismét futok, már nagyon sokan jönnek velem szembe. A 40 kilis pontnál ott van Norbi, Flóra, Julcsi. Messziről kiabálnak. Persze, hogy örülök nekik. Baromi fáradtnak érzem magam és marhára nem élvezem. Norbi tölti a tartályom, Flóra mondja, hogy Speró nincs jól, ha látom, biztassam. W. Ildi jön vissza a 8 kilis hurokról. Megyek tovább, Speró hamarosan feltűnik szemből. Megfáradt, látszik rajta, hogy nagyon fájhat neki. Mondja, hogy nem megy tovább. Sajnálom. Aztán fura gondaltok keringenek bennem is. Tudom, hogy hová kell visszamennem és valami elviselhetetlenül nehéz belegondolni a még előttem lévő útba. Mindent ismerek már, mert innen minden ugyanaz csak visszafele. Pont ezért kicsit kétségbeesem. Úgy érzem, nem fogom bírni, kisebb hisztériás rohamot kapok, de csendben, higgadtan (micsoda ellentmondás) le is zavarom. Miközben persze futok, mert itt legalább lehet. Jön a spanyol lány, mondja, hogy van minut den törn bek és igen, már megyek is visszafele Norbiékhoz a pontra. És jön Dévényi Ildi. Kiabál, hogy meglesz és hajrá vagy valami ilyesmit. Rettentő elcsigázott vagyok, de sokat jelent a biztatása. Még mielőtt a pontra visszaérnék sót és magnéziumot eszem. Nem tudom, hogy használ-e, de eszem, mert félek, hogy be fog görcsölni a lábam, a hegymenet közben, annyira magasra kell lépnem. A ponton ismét töltjük a tartályt, megfogok egy fél literes vizet, egy fél tábla Cadbury csokit (ez volt a legjobb a pontokon) és megyek vissza a retteget hegy felé. Kicsi emelkedik az ösvény, gyalogolok, eszem és iszom. Bőven, muszáj, különben nem bírok felkapaszkodni rá. Mire a lábához érek, kicsit össze is szedem magam, de borzalmasan lassan haladok. Közben – szinte hihetetlen – jönnek még lefelé is. Az egyik futó maga Roy Pirung. Mondja, veldán, miközben alig élek. Azon gondolkodom, hogy olyan ez a kaptató, mint 3 darab Oroszlánvár a vége megspékelve 1 darab Vadállókövekkel, mindez mocsárborította kiadásban. Gyakran megállok pihegni és nézek szerteszét. Csodaszép a kilátás, azt meg kell hagyni. A spanyol lány közben végleg eltűnik a szemem elől. Lassan felérek én is a füves, ázott függőleges fal végére, onnan még jön egy sziklás, de az már sokkal kíméletesebb. Menetközben, ahogy pásztázom a talajt, hova tegyem a lábam, megpillantok egy szív alakú követ. Automatikusan hajolok érte és már pakolom is el a táskába. Nem kérdés, kinek szánom.

 

Fent vagyok, de nem tudom, hogy örüljek-e vagy inkább most kezdjek ismét kétségbe esni. Tudom mi vár rám lefelé is. Lenézek és megtorpanok amiatt, amit magam előtt látok. Ugyanakkor azt is látom, hogy a spanyol lány is túlélte, sőt felbukkan ismét a rég nem látott ír „barátom” is. Elindulok, lassan, óvatosan, minden mozdulatot átgondolok. Egy függőleges, először köves, aztán füves falon ereszkedem le. Alig van miben kapaszkodni. Néha meg is pördül a lábam hol kövek, hol az ázott föld csúszik ki alóla. Leérek, jön egy kellemesebb szakasz, majd még egy óvatos és ismét megkísérlek 1-1 futólépést. Hamarosan befogom az ír srácot. Kérdezi, hogy vagyok, mondom, nem élvezem, de megvagyok. Kérdezi az időt, mondom 3.36. Megköszöni és mondja, hogy kb. 3 óra múlva találkozunk a célban. Elviharzok tőle, és reménykedem, hogy nekem már nincs annyi hátra (ui. de volt). Ismét a hegy lábának azon részén járok, amely egy merő láp. Nem tudok értelmes tempóban haladni, hiába lejt. Olyan, mintha baromi fáradtan vízben kéne futnom. Magas térdemeléssel futok és időnként rángatom ki a lábam a süppedékből. Nem megy, elfáradok, séta. A spanyol lány ismét elmegy tőlem. Még jó néhány perc és kiérek a dózerútra. Végre normális talajon lehet haladni. Egy angol lány sivít az ellenkező irányból, hogy merre van a helyes út, mutatom neki az irányt. Merthogy közben a kirendelt katonákat vissza is rendelték. Magyarul a mezőny végének vagy lehet, hogy felének már nem volt visszafele segítsége. Ha valaki nem emlékezett, hogy mikor melyik irányból fordult a hova, annak annyi. Pl. ez az angol lány is, aki igen jól futott, gondolom jó sokat kavarhatott, ha velem kellett összetalálkoznia. Én ilyenkor mindig áldom, hogy jól tudok tájékozódni. Nem volt gond, de igenis duzzogtam, azon, hogy lehet ilyet tenni.

 

Az utolsó, 60 kilis ponttól gyors töltekezés után megyek is tova. 10 kili volt hátra, amire – utóbb kiderült – bő másfél órám volt, de azaz igazság, hogy a szintidővel egyáltalán nem foglalkoztam. Egyszerűen túl fáradt és elnyűtt voltam ahhoz, hogy felmerüljön, van és közeledik az idő. Mentem, ahogy tudtam, de az ismétlődő mocsaras részeken meg sem próbálkoztam a futással. Pontosabban 1-1 erőtlen futólépés után, megadóan váltottam sétára. Közben az ír fiú szépen visszajött rám. A kb. 3 kilis aszfaltút elején futásnak eredtem, nem ment gyorsan, de végigfutottam annak ellenére, hogy volt benne néhány kisebb emelkedő is. Közben megjöttek a táv végét jelölő táblák.4 kmto go –3 kmto go –2 kmto go majd miután kievickéltem az utolsó mocsaras részről1 kmto go és ismét futásra váltottam.

 

Baromi hosszúra sikeredett ez a nap, őszintén szólva nem gondoltam volna, hogy ennyi ideig és ilyen körülmények között zajlik majd számomra a világbajnokság. A hosszú órák alatt, miközben folyamatosan értékeltem és elemeztem a helyzetem, arra jutottam, hogy nem voltam még ilyen kemény pályán. Kegyelmi állapotnak éltem meg annak lehetőségét, hogy egy ilyen versenyen rajthoz állhattam. Ez volt az a gondolati szál, ami miatt beértem, meg persze a magyar csapat miatt. Arra már valahogy kevésbé voltam felkészülve, hogy itthonról is milyen sokan nézték, mit művelünk mi Connemarában. Így utólag is köszönöm és örülök, hogy a verseny szervezetlensége miatti csalódottság és a kivételesen nehéz útvonal miatt végletekig leharcolt testem nem hagyott cserben.

 

A célegyenesre fordulni persze mámorító érzés volt. Speró a kezembe nyomta a magyar zászlót, pár méterrel később Ispiék tapsoltak, a célban pedig ki más várt volna, mint Norbi…fényképezőgéppel, puszival, öleléssel, én pedig bőszen szabadkoztam az állapotom, a kinézetem, a szagom miatt, de boldogan kaparásztam elő a Benbaun Mountain csúcsáról hozott szív alakú követ. A hegyről, amely testestül, lelkestül megkínzott.

 

Utózönge

Ugyan nincs tapasztalatom, de érzésre a verseny, a szervezettség nem igen tudott emlékeztetni arra, hogy világbajnokságon vagyok. Többször említettem az eddigiek során, hogy volt gond a frissítőpontok körül, az útvonal biztosításával (a verseny vége előtt elmentek az irányítóemberek), a rajt és a célba érkezés minőségével. Persze így is végig lehetett, kellett menni. Csak éppen egészen másra helyeződött a hangsúly, mire befejeződött számomra a verseny. 

2014-05 hó (1 bejegyzés)
2014-04 hó (1 bejegyzés)
2011-08 hó (1 bejegyzés)
2011-07 hó (1 bejegyzés)
2011-05 hó (1 bejegyzés)
2011-04 hó (1 bejegyzés)
2010-09 hó (1 bejegyzés)
2010-07 hó (1 bejegyzés)
2010-06 hó (1 bejegyzés)
2010-05 hó (1 bejegyzés)