Megújul az Edzésonline! Az új oldalakat és funkciókat elérheted ha ide kattintasz!

Már 54 019 696 km-t sportoltatok
tvjudit - blog

CCC 2010

tvjudit | 2010-09-01 22:46:33 | 12 hozzászólás

Közel két évet készültem erre a versenyre. 1-2 ma már apróságnak tűnő sérülést leszámítva, jól alakult minden a felkészülésem során. Különösen idén tavasztól kezdtem érezni, hogy erősödöm, hogy a pulzusom kezd látványosan rendeződni. Minden versenyen el tudtam indulni, amelyen terveztem és minden versenyen egész jó időket futottam a tavalyiakhoz képest. Még a viharos, esős T100, a nagy főpróba is aránylag jól sikerült, semmi olyat nem tapasztaltam magamon, ami aggodalomra adhatott volna okot. Ezekkel a pozitív előjelekkel vártam augusztus végét.

 

A verseny előtti napokat már szabadságon töltöttem, itthon és Tardoson hangolódtam. Próbáltam összerakni a frissítésemhez szükséges holmikat, átgondolni, hogy mire lehet szükségem. A bevásárlást követően Norbi mosolygott és közölte velem, hogy ezzel a cuccal még a Himalájába is el tudnék jutni. :-) Persze én nem törődtem vele, gondoltam inkább legyen néhány felesleges holmi az autóban, semhogy valamit nélkülöznöm kelljen a verseny során.

 

Augusztus 24-én, késő este érkeztünk Chamonixba. Norbi, Kriszta, Gabi, Misi és Sanyi voltak az útitársak. Jó volt a csapatunk, sokat nevettünk, ami miatt nem volt nehéz szorongásmentesen tölteni az utolsó napokat. Szerdán még várt rám egy rövidebb futás, majd felsétáltunk a lányokkal a „Virágos házhoz”, délután pedig leballagtunk a sportcentrumba, ahol felvettem a rajtcsomagomat és bemutattam a holmimat. Különös érzés volt, amikor felrakták a csuklómra a chipet. Onnantól kezdve ez mások számára is információ volt arról, hogy közel egy napon át az Alpok ösvényeit fogom járni. A csütörtöki hangolódás, pakolászás után viszonylag későn, 11 órakor kerültem ágyba, de nem bántam, mert tudtam, hogy aludni már úgy is csak felületesen fogok tudni. A 7.15-ös busznál beszéltük meg Gergővel a találkozót. Gergőt Misi frissítette. Jó pár héttel ezelőtt megbeszéltük, hogy az eddigi tapasztalatok alapján jó eséllyel mozoghatnak együtt segítőink, hisz – ha minden rendben – nem leszünk egymástól nagyon messze. Egy-másfél órás különbséggel futók is kényelmesen elláthatók egy autóból, mert a depóshelyek autóval 20-30 percen belül elérhetők, ezeket számunkra 2,5-4 órás etapok kötnek össze. Ezért persze ügyeltünk arra, hogy együtt rajtoljunk. A buszon tehát együtt utaztunk, közben megreggeliztem, Courmayeurban a sportcsarnokban még elintéztük folyó ügyeinket, aztán kb. fél 9 körül elhelyezkedtünk a rajtzónában, ahová idővel a többi magyar induló is összegyűlt. Másfél órát töltöttünk ott a rajtig, ami első körben értelmetlennek tűnhet, de a korábban már induló sporttársak mind azt mondták, hogy muszáj elölről rajtolni, különben az első kb. 40 kiliig nem lehet saját tempóban haladni, akkora a tömeg az ösvényeken. A rajt előtti idő már igen nagy feszültségben telt, izgatottan mosolyogtunk, próbáltunk vicceseket mondani, bátorítóan egymásra pillantani, hihetetlen, hogy milyen összetartás volt a magyarok között ezekben a pillanatokban. Közben Norbiék is befutottak, fotóztak, kameráztak bennünket, az eső pedig elkezdett esni. Valójában számítottunk rá az előrejelzések alapján. Nem voltam boldog az esőtől, de nem volt mit tenni, hisz itt nincs esőnap. Közvetlenül a rajt előtti percekben libabőrös voltam a fantasztikus hangulattól. Szólt a zene, majd lejátszották a három ország himnuszát, melyet az olasz, francia, svájci sporttársak hangosan énekeltek, mi magyarok pedig azt hiszem képzeletben egymás kezét markoltuk, kerestük az utolsó bátorító pillantásokat, mert tudtuk, hogy hamarosan magunkra maradunk a hatalmas hegyekkel… Ezeket persze lehet, hogy csupán én éreztem, de nekem nagyon jó volt, hogy szinte minden oldalról olyan emberek vettek körül, akikkel volt egy nagy közös ügyünk.

 

10 órakor elrajtoltunk és pillanatok alatt szétszéledt mindenki. Onnantól csak magam voltam. Lendületes futásba kezdtem, a mezőny szélén maradtam, ott kevésbé éreztem azt, hogy bedarál a hatalmas embertömeg. Nem emlékszem pontosan, hogy meddig tartott, amíg kiértünk az erdőbe, talán volt vagy 30 perc is, közben az eső egyre inkább szakadt. Nem volt rajtam csak egy rövid ujjú technikai póló, hiszen nem volt hideg vagy legalábbis nem éreztem az izgatottságtól. A pulzusom aránylag rendben volt. Miután beértünk az erdőbe és megkezdtük a mászást, gyakorlatilag rögtön összetömörült a sor és onnantól kezdve a Bertone házig (12,3 km, 797m) tömött sorban és viszonylag lassan baktattunk felfelé. Hiába rajtoltam elölről, de legalább esélyem nem volt arra, hogy elfussam. Menet közben kezdetben bosszankodtam a tolakodó és a kanyarokat durván levágó futótársakon, aztán már nem foglalkoztam velük. A terv szerint a Bertonénál megállás nélkül megyek tovább. A táskám tele volt mindenféle enni és innivalóval – ennek persze volt súlya is, de nem zavart, hónapokon át a táska volt az egyik legfőbb társam a futásokon. Nem volt tehát szükségem semmire. A pont után rögtön erős mászás következett. Egy idő után messze magam előtt és fölött hihetetlen látvány tárult elém. Ismerős volt ez a kép, láttam már talán SC tavalyi fotói között, vagy talán Athosz videóján. De most nem más hozta el nekem a látványt, hanem megéltem, de ezt nem tudom szavakkal visszaadni. A hegy, ahová tartottunk iszonyú távolinak hatott és a teteje tüskés volt. A tüskék aprók voltak, mégis tisztán látszódott, hogy emberek alkotják. Talán már ott volt magyar társaim egy része, de az biztos, hogy én is oda tartottam: Tete de la Tronche (16,6 km, 1410m). Az első 2500-as hegy után hosszú lejtő következett. Végre ismét futni lehetett. A következő pontnál (Bonatti ház, 22,1 km, 1503m) ismét tovább mentem, kicsi emelkedő következett, majd szintben mentünk, majd ismét lejteni kezdett az út. Messze alattunk már lehetett is látni a pontot, az alig 5 km-re lévő Arnuva-t (27,1km, 1633m). Ez volt az első pont, ahol töltöttem a zsákba és ettem is és találkoztam Mikivel, aki éppen távozott a pontról, amikor én odaértem. Mosoly, kézfogás és a jól vagy kérdés…ennyi épp elegendő ilyenkor ahhoz, hogy még kedélyesebben folytatódjon az út. Elővettem egy szendvicset és megkezdtem a mászást a Ferret hágó felé. Nem akartam „elmászni”, de azért néhány embert leelőztem, aztán beálltam egy jó tempójú spori mögé baktatni. A közel 5 km-es emelkedő közben 1-2 alkalommal kiálltam a sorból és pár másodpercet pihegtem. Norbi telefonhívását nem hagyhattam ki, mondta, hogy már La Foulynál várnak. Örültem a hangjának és igen vártam, hogy láthassam. A látvány, ami az emberes kaptatón fogadott egészen megdöbbentően szép volt. Emlékszem Lupus is kiemelte ezt a részt, amikor beszélgettünk a versenyről. Tengerszint felett 2537 méterrel álltam a Grand Col Ferret-en (31,4 km 2401m), közel 6 és fél órája voltam úton, amikor elindultam lefelé, az első depós pontunk irányába. Nagyon lejtett az út, emiatt csak pillanatokra mertem elvenni a tekintetem az ösvényről, csodaszép volt a monumentális hegyek ölelésében futni. Ráadásul pár órája az időjárás is kellemesebbre váltott. Szikrázó napsütés volt és én akkor ott nem lettem volna máshol semmi pénzért. Ütemesen futottam lefelé, jól esett kimozgatni a mászástól kissé beállt izmokat. A botok nélkül ezeket a lejtőket fele ilyen gyorsan sem tudtam volna megtenni. A La Peule ponton (34,9 km, 2401m) megállás nélkül tovább haladtam, majd a meredek lejtő alján egyszer csak ott volt Norbi. Kamerával vette a mezőnyt. Mondta, hogy La Fouly már csak 5 km-re van. Egy darabig futott velem az aszfalton, majd amikor az útvonal betért egy patakmeder mellé elköszönt és rákapcsolt, hogy a Fouly-i pontnál már terülj-terülj asztalkával várjon. La Fouly határában kicsit elmerengtem a múlton, hogy két éve, amikor először itt jártam, kísérő voltam és órákon át vártam Norbira, most pedig lassan beérek a pontra ahol Norbiék várnak rám.

 

La Foulyban (41,1km, 2540m) Norbin kívül Kriszta, Gabi, Misi és Sanyi is ott voltak. Mindenkinek nagyon örültem. Nem terveztem hosszú depót. Folyadékom, ennivalóm volt bőven, ittam egy kicsi kólát sóval, egy kis darab Kriszta-féle almás pitét, magnéziumot és kalciumot, majd miután Norbi leragasztotta az ujjamat – amelyet feltört a bot nyele – és felhúztam egy cérnakesztyűt, indultam is tovább. 5-8 percet tölthettem a ponton, a következő helyen, Champexnél terveztem nagyobb pihenőt, kajálással, átöltözéssel, stb-vel. A következő kb. 10 km-es szakasz lejt és többnyire aszfaltos. Aránylag gyorsan futottam rajta. Ismét találkoztam Mikivel, akit egy rövid időre elhagytam. A következő emelkedős szakaszt már vártam, mert a sok lejtő után egy kicsit éreztem a combjaim. Az emelkedőn másként „dolgozó” izmok megpihenhettek. Ez a szakasz igen sokáig tartott, sokkal komolyabb emelkedő, mint amilyennek a szintrajz mutatja. Közben ismét rákezdett az eső. Útközben csomó frissen faragott fa szobrot láttam. Olyanok voltak, mintha valaki bennünket szeretett volna feldobni a zerge, béka, vaddisznó stb. figurákkal. Közben Millersszel is találkoztam. Ahogy közeledtünk a ponthoz hangosodni kezdett a környék és ahogy Fouly előtt itt is várt Norbi. Együtt kocogtunk a hatalmas sátorhoz vezető pár méteren. 55,1km-t és 3103m szintet megtéve, immár túl voltam a táv felén. A sátorban kicsi időre volt szükségem, amíg kiismertem magam. Mi hol van, miért állnak sorba az emberek, hol találom Norbiékat. Itt jegyzem meg, hogy a mezőny közepén, ahol én voltam, igen nagy volt a zsúfoltság a pontokon. Nagy segítség volt, hogy csomószor saját készletből tudtam frissíteni, igy nem kellett kivárnom a sorokat. Halad a sor, meg pörögnek az emberek a pontokon, de ez nem volt ideális. Nem sokat fogyasztottam a verseny frissítőasztalairól. Champexnél egy kistányér levest ettem, kenyérrel. Az addigra már átázott ruhámat szárazra cseréltem, kicsit átmasszíroztam a combjaimat és a lábfejemet, felszerelkeztem a lámpákkal (fejre és derékra), közben Norbiék megtöltötték a tartályomat, elláttak elemózsiával és indultam tovább. Mindez azért kb. 30 percet igénybe vett. Amikor kiértem a sátorból szakadt az eső, talán jobban is mint korábban bármikor. Közben sötétedni kezdett. Egy rövid lejtős szakasz következett, amelyen jól lehetett futni, ott még a lámpákra sem volt szükségem. Viszont ahogy beértem az erdőbe, felkapcsoltam. A Bovine lábánál aztán teljes sötétségbe borult minden. Talán ez volt az a hegy, ahol először éreztem, hogy küzdök. Nem volt holtpontom, de igen nehéz volt a szakadó esőben, a gyakran szemből hömpölygő vízátfolyásokban, a hatalmas köveken haladni. Iszonyú nagyokat léptem, közben a botokkal is toltam magam felfelé. Időnként bokáig kellett gázolni a kisebb vízesésekben. Soká tartott, mire végleg elfogytak a fejem fölött kígyózó fejlámpák és kiegyenesedett az ösvény. Ott viszont feltámadt a szél és vacogni kezdtem, tudtam, hogy a ponton lesz leves, ezt Norbi és Lupus is mondta, vártam, hogy eljöjjön, amikor pedig eljött nagyot kortyoltam a meleg folyadékból, hogy alaposan átmelegítsen, a korty azonban égette a nyelvem és a nyelőcsövem. Még 2-3 óvatos nyelés a forró folyadékból és már iramodtam is tovább. További rövid kaptató után egy faajtón mentünk át és hirtelen lejteni kezdett az út. Hasonlóan köves és gyökeres, mint a felfele menet, legalábbis egy darabig, aztán az ösvény egyre sárosabbá vált, a cipőm, zoknim már rég átázott. Kisebb csoportban haladtunk lefelé, egy srác előzést követően nagyott esett egy nem túl meredek lejtőn. Szerencsére nem lett semmi baja, de valószínű megijedhetett, mert igen lelassult. Egy alkalmas pillanatban kielőztem őket. Viszonylag tempósan szökdécseltem lefelé. Futásnak nem nevezném, nagyon meredek és csúszós volt a lejtő ahhoz, hogy futható legyen. Pláne sötétben. De azért azon voltam, hogy amilyen hamar csak tudok, leérjek Trientbe. Trient fölött van egy kis település, ahol elmegy a mezőny, Praz de Fort. Két éve ott álltam Attilával és vártuk Norbit. Lenyűgözött az imbolygó fejlámpa-füzér, amely a hegy oldalát díszítette. Most én is a füzér része voltam.

 

Trient-be meredek szerpentinen ereszkedtünk. A talaj csúszott a sártól. A pont előtt – már szinte refrénként fújom – Norbi várt. Mellette Kerekes Csaba, Kabóca kísérője. Ott tudtam meg, hogy elmentem valamikor Kabóca mellett. Champexben még előttem volt és Mikit is elhagytam valahol. 71,1 km-nél jártam, 3908m szintet tettem meg és közel 13 és fél órája voltam úton. Cipőt cseréltem, ettem, közben a fiúk töltötték a tartályom, Kriszta tartotta a krémet, amivel a lábam kentem, Gabi kamerázott, szóval olyan kiszolgálásban volt részem, ami szinte zavarba ejtő volt. Megtudtam, hogy az UTMB-t lefújták, az időjárás miatt, a szívem összeszorult a futótársak miatt. Aggódva kérdeztem, hogy ugye a mi versenyünket nem érinti ilyesmi, mondták, hogy nem. Végül elindultam az utolsó előtti, számomra már ismerős hegyre. Tavaly Trientből végigmentem a verseny útvonalán. Tudtam, hogy milyen a Catogne. Nem vészes, legalábbis a Bovine-hoz képest. Az 5 km-es utat több mint másfél óra alatt tettem meg. Lassan haladtam, fáradtam, az eső fent a hegyen szemből esett, melyet a szél még kellemetlenebbé tett. Az időjárás egyre rosszabb lett fent a csúcsokon. Olyan nagyon fáztam, hogy szinte fájt a mozgás. Legszívesebben összekuporodtam volna egy védett zugban, míg jobbra fordul az idő. Ehhez képest izomzatilag még mindig aránylag jó állapotban voltam. Iszkoltam le a lejtőn, az erdős részbe, amely védettebb volt a széltől. Emlékszem, hogy világosban is ijesztőnek hatott ez a lefele szerpentin, éles kanyarok és meredek lejtők jellemezték. A kanyarokban most piros-fehér csíkos szalag jelezte néhol, hogy ott már nincs semmi. Közben eszembe jutott, hogy Trient óta nem ettem semmit, éhes nem voltam, de a gyomrom irányából érkező korgó hangok jelezték, hogy gyorsan ennem kell, hiába lejt az út. Félreálltam, kiszedtem egy szendvicset a táskámból, a botokat egy kézbe fogtam és lassabb tempóra váltva tovább indultam, közben falatoztam. Az édes izt már egy ideje nem kívántam, de készültem erre. Miután megettem, ismét futásnak eredtem, közben a lejtő azon szakaszára értünk, ahol ismét nem lehetett futni. Hatalmas kövek és gyökerek borították a meredek lejtőt. Szökdécseltem lefelé, ugráltam a botokra támaszkodva. Közben megpillantottam az alattunk lévő Vallorcine-t (80,8 km, 4663m). Egyelőre nagyon távolinak tűntek a fények, de legalább már lehetett látni. Máté Péter dalokat kezdtem félhangosan dúdolni. Nem volt körülöttem senki, mégsem féltem. Inkább csak szórakoztattam magam. Az ösvények egyébként kiválóan követhetőek voltak. A fény visszaverődött a szalagokon, jó előre lehetett látni, hogy mi a helyes út, a jó irány. Egy idő után emberek jöttek szemből. Ebből is lehetett tudni, hogy már nagyon közel van Vallorcine. Talán társaikat segítő kísérők másztak fel. Egyszer csak megpillantottam magam előtt egy épületet, a település viszont még mindig nagyon lent volt hozzám képest. Én viszont tudtam, hogy durva lejtővel végződik ez a hegy, és azt is, hogy az előttem lévő ház, amely mellett az út elvisz, már Vallorcine. Jó tempóban leereszkedtem a még hátralévő pár méteren aztán a lejtő alján ott állt Norbi. Én előbb észrevettem Őt, messziről kiabáltam neki. Mondta, hogy van egy rossz híre. Az UTMB-s hirek és a Catogne-on lévő állapotok után valahogy sejtettem, mit fog mondani. A versenyt 1 órára megállítják, mert az utolsó szakaszon vihar van. Azt érdemes erről tudni, hogy a Tete aux Vents és a Flegere között kb. 3 kili van, de ez a szakasz nyitott, tehát nem erdőben halad, védtelen az időjárástól, ráadásul kb. 1800 méteren van. Fáradtan ez lehet akár 30-40 perc is. Átfázva egy nyílt, szeles szakasz, tényleg nagyon veszélyes. A Bovine és a Catogne is szeles volt, de ott 10-15 percnél többet nem töltünk fent a nyílt szakaszon.

 

Nem voltam csalódott, egyszerűen tudomásul vettem. A ponton ettem, ittam, átöltöztem és vártam. Közben befutott Kabóca, Miki, Millers is. Aztán kb. háromnegyed óra múlva megtudtuk, hogy nem engednek bennünket tovább. Vége a versenynek. Autóba szálltunk és visszaindultunk Chamonixba. Közben azon tanakodtunk vajon Gergőt tovább engedték e, hol lehet, stb. Aztán megtudtuk, hogy Orsós Szabit Trient-ben érte a hir, hogy nem lehet továbbmenni, mivel ezek viszonylag kis távolságok, Norbi megfordult és visszamentünk érte. Szabi pillanatok alatt felpörgette a kissé már kifacsart depós-team-et. Kacagástól lett hangos az autó. Rám közben, rám telepedett a totális kimerültség. Jobbra-balra bicsaklott a fejem, csak távolról érzékeltem a vidám siserehadat. Közben Gergő hivta Misit, hogy lefele tart a Flegere-ről (91,2 km, 5584m). Chamonixban a főutcán Fridrich Lacival, Manóval és Athosszal találkoztunk, ők már beértek. Azt mondták, hogy nagyon durva állapotok voltak az utolsó szakaszon és jól tették a szervezők, hogy nem engedtek tovább. Kiderült, hogy tekintettel az időjárásra elismerik a teljesítést és adnak finisher mellényt. A chip leadás miatt egyébként is oda kellett mennünk a célterülethez. Akkor már kissé kedvetlenül, átvettem az ereklyét és hirtelen valami hihetetlen szomorúság lett rajtam úrrá. Valami olyasmi történt, amire nem igazán számítottam. Végig jó erőben, a vártnál sokkal jobb állapotban haladtam. Nem voltak komolyabb izomproblémáim, nem fájt a talpam, nem volt vízhólyag, nem volt emésztési probléma, a Catogne-ról lefele már számolgattam, hogy mennyi lehet a célidőm és egyszer csak vége, nem tudom befejezni azt a munkát, amelyet közel két éve elkezdtem. A hosszú órák óta pattanásig feszült idegrendszerem nem tud katartikus feloldásban megpihenni. Fáradt vagyok és azon gondolkodom, hogy azért mentem Chamonixba, mert szeretnék elereszteni valamit és szeretnék belekezdeni valami újba. De így hogy…

 

Ma, pár nappal az események után, már tudom, hogy nyugodtan megélhetem sikerként ezt a rész-CCC-t. Ami rajtam múlott, megtettem. Vallorcine-ig olyan verseny volt ez számomra, ami miatt, ha nem tudok többet rajthoz állni ezen a versenyen és nem tudok soha a végéig jutni, akkor is elégedett lehetek. Persze azért ennyire simán nem tudok lemondani róla. Jövő januárig folytatom az edzésmunkát és nevezni fogok. Ha sikerül bekerülni a jövő évi CCC mezőnybe és az állapotom is engedi, ott leszek, de akkor sem leszek szomorú, ha másképp alakul. Annak is meg lesz az oka, ebben már most is biztos vagyok.

 

Minden esetre álljon itt azok neve, akiknek sokat köszönhetek-e történet kapcsán. Norbi, aki elvitt először Chamonixba és a felkészülés során végig támogatott és elnézte nekem, hogy nincs elmosogatva, vagy pl. nincs vasalt ing a szekrényben, meg még egy csomó mást is. Attila, aki az edzőm és ennek megfelelően instrukciói segítségével lettem valódi aszfaltos futóból, emelkedőbarát, erdőt, mezőt, kispatakot szerető futó (meg aki ráadásul a spinninget is megszeretette velem). A futóbarátok közül Krisztát és Ágit emelem ki első két helyen, harmadik helyen pedig SC-t. A lányoknak sok-sok közös edzést köszönhetek, SC-nek azt, hogy bemutatta Ágit, meg sok téli fejlámpás kilométert és több kilónyi csuszát. Negyedik helyen Gergőt, akihez szintén sok közös futás kapcsolódik és sok-sok elmélkedés a versenyről, és persze sok figyelmes komment az edzéseimhez. Lupusnak köszönöm a tanácsokat, meg hogy olvasgatta és fontos gondolataival kiegészítette a versenybeszámolóimat. És végül Krisznek is fontos szerepe volt mindebben, hisz amikor időnként megjelentem nála, mindig alaposan meggyötört, hogy aztán később gond nélkül gyűlhessenek az értékes kilométerek.

2014-05 hó (1 bejegyzés)
2014-04 hó (1 bejegyzés)
2011-08 hó (1 bejegyzés)
2011-07 hó (1 bejegyzés)
2011-05 hó (1 bejegyzés)
2011-04 hó (1 bejegyzés)
2010-09 hó (1 bejegyzés)
2010-07 hó (1 bejegyzés)
2010-06 hó (1 bejegyzés)
2010-05 hó (1 bejegyzés)