Edzésleírás

Már hetekkel, hónapokkal a verseny előtt ez járt a fejemben, hisz készültem rá, még magamon meglepődve nem csak futni jártam, hanem még fitness terembe bérletet is vettem, ahol volt, amikor ezer guggolást csináltam az edzés végén, s megkérdezték, hogy mire készülök, mondtam, hogy a Balaton futom majd körbe, erre nem hitték el.
A verseny előtti héten kicsit izgultam is, hogy minden meglegyen, szállás, bicikli, s a többi dolog, ami a körbefutáshoz kell. Néha kicsit már nehéz eset voltam barátomnak Petinek, de tudta, hogy mennyire fontos a verseny nekem, így támogatott. Az ultrabalaton előtt pont egy héttel néztük meg a Toldi moziban az Ultra című filmet, ami az egyik legkeményebb ultrafutóversenyről szól a Spartahtlon 246 km-es szakaszáról, ahol megjelenik, hogy mit élhet át a futás alatt az ember ekkora távokon. Lélegzet elállító volt az, ahogy pillanatokat sikerült felvenni, megörökíteni. Magam is átéreztem nagyon is a filmet, s olykor könnyek között csak néztem s néztem a filmet.
Eljött a péntek 19.-e a verseny előtti nap. Petivel, mi délelőtt leutaztunk, már, mert szerettük volna hamar átvenni a szállást, utána elmenni Balatonaligára a verseny rajthelyszínéhez, hogy felvegyük a minket megillető ajándékokat, kedvezményeket. ( 2 üveg Varga Pincészet bor). Ezek után, kis kitérőt tettünk a Balatonvilágosi löszfalra, ahonnan Pazar panoráma várt minket a Balatonról, s azt körülvevő vonulatokról.
A vonatindulásáig, ami B.Világosról Siófokra indult, volt még egy óránk, így beültünk koccintani egy kis hangulatos sörözőbe, ahol élveztük a borsodi sör habos pillanatait, ebben a dög melegben. Vissza érkezve Siófokra beültünk a Ramirez Gyros és étterembe, ide ülök csak be, amikor Siófokon járok, mert nagyon finom, minőségi, s hatalmas adagok nagyon olcsón, ráadásul, mivel már közel 3 éve visszatérő vendég vagyok, 20%-os kedvezményem van. Peti s én is Gyros tálat ettünk, mellé szép nagy korsó sört ittunk, hogy ne száradjunk ki, s pótoljuk a folyadékot.
A Pazar étkezés után a szállásunkra iparkodtunk, ami vasútállomástól a Balaton part felé 3 utcányira volt. Egy kis apartman szoba, pont arra elég, hogy egy kényelmeset aludjunk.
A szálláson mielőtt összepakoltunk volna a versenyre, ledőltünk kicsit mert nagyon fáradtak voltunk, mert csütörtök este az Alian című filmet néztük meg 4D X-ben a Westend cinema moziban, ami éjfélkor lett vége s haza értünk kb. hajnali egyre, mert a film előtt 20 perccel érkezett meg a Peti kísérő biciklije is amit Lipcsik László (barátom, PTKE szponzorom) küldött busszal s haza a moziból Peti azzal jött én meg Mol bubi biciklivel. Mikor felébredtünk a „kis pihenőből” már este 21 óra volt, s még nem pakoltunk össze, nem fürödtünk le. Gyorsan elmentem fürdeni, majd Peti is, és elkezdtünk össze pakolni, 23 órára sikerült is. Majd fejünket álomba vertük, hisz reggel 3kor keltünk.
A verseny napja, hajnali 3 óra
Nehezen ébredtem, de 20 perc után sikerült mindkettőnknek felkelni. Ittunk egy 3in1 nesscafe-t, felöltözünk abba a cuccba, ami a rajthoz kellett, én a futó cuccomba, Peti meg a biciklis kísérőnek megfelelő ruházatba. Nagyon izgultam, hogy oda érjünk, mert az első vonat Székesfehérvár felé Siófokról 4:25kor indult, s a rajt pedig 5:00 kor volt Balatonaliga, Club Aligáról. Felszálltunk a vonatra, a biciklivel, ami tele volt cuccal, ezen kívül egy kis méretű bőrönd, egy kis utazó sport táska. A kalauzcsaj meg már úgy kezdte hajnali 4:25kor, hogy „Nem akarok kötekedni kora reggel, de a biciklinek, hátul van a helye”. Senki nem volt a vonaton minket kivéve. Mondtam neki, hogy tudom, csak mi pont egy 220 km-es Balaton körbefutás versenyére megyünk, ahol 5:00kor van rajt s így oda kell érni. Egy tompa arccal felém fordult, majd elment.
Egész Aligáig izgultunk, hogy odaérjünk, s mikor oda értünk, alig vártam, hogy nyíljon a vonat ajtó, de olyan volt mintha ki se akart volna nyílni, pedig csak 3 másodperc telt el. Kinyílt az ajtó majd én a húzható guruló bőrönddel s a utazó sport táskával kezdtem el futni, míg Peti a biciklivel sietett utánam, kis idő után a sport táskát is odaadtam neki s nálam a bőrönd maradt, amivel remekül felébresztettem Aliga lakóit, mert futásközben olyan hangos volt, mintha cross motor motorja berregett volna szüntelen, s ezzel a zajjal futás közben haladtunk a rajthoz, s lefelé mindenki nézet az egyéniek s csapatok közül, hogy hova futók, volt aki szurkolt is, és volt aki azt kérdezte, hogy ezt fogom húzni a versenyen végig, mire én, igen most járattam be .
Már minden leadva, csomag s az itt maradó cuccok, a biciklin csak azok a dolgok maradtak, amik kellhetnek a futás közben, se több se kevesebb. Amint kiléptünk az expoból, máris hívták az egyénieket a rajthoz, mert mindjárt rajtolunk. Egy puszi után Petinek mondtam, hogy az első 200 m-en nem kísérhet senkit a kísérője, így menjen fel a dombon s onnan majd csatlakozik.
Én beálltam a rajthoz, Stanitz Bernadett és István Tóth , Kőrősi Koppány futóbarátokkal beszélgettem 5 percet, majd kezdtem agyilag ráhangolódni a versenyre. Első 3 percben arra gondoltam, hogy tavaly 107 km-nél nem sikerül, mi van, ha most se sikerül, s csalódást okozok másoknak, Petinek, s legfőképp magamnak. Ezek után gyorsan ezt ki is töröltem a fantáziámból, s csak arra tudtam gondolni, hogy megcsinálom, s milyen büszke lesz rám Peti, s a többi kedves barátaim és ismerőseim. S elkezdtek vissza számolni, 3, 2, 1,…
RAJT!!!
Nem álltam se az elejére, se a végére, épp megfelelő helyre, hogy ne fussam el. Felértünk a Club Aligai dombra Petit láttam, ő is integetett mintha látott volna, majd haladtam tovább a kiválasztott tempóban, egyeletesen, figyelve a levegő vételre,
Nem volt hideg, se túl meleg még, ám gyorsan melegedett az idő. Szél volt de nem erős szél, ám ahhoz elég volt, hogy ne legyen azért kánikula. Már 10 perce rajtoltunk s Peti sehol. Kezdtem izgulni, hogy valami gáz van, majd erre rá 3 percre jött s mondta, hogy végre megvagyok, s azt mondta azt hitte, hogy valami gond volt, mert nem látott. Gondoltam én, hogy akkor kinek integetett. Haladtunk, stabilan s magabiztosan, mint katonák a harcmezőre rendíthetetlenül. Futás közben egyszer csak megpillantottam az Ultra című film egyik főszereplőjét, Bélát, akinek elmondhattam, hogy pont egy héttel ezelőtt néztük, meg s hogy mekkora hatással volt rám s Petire is a film. Ő mondta is, hogy ő tudja, hogy kivagyok, ami nagyon jól esett. Sok szerencse kívánás után haladtunk előre Petivel.
Nagyon, nagyon sokan szurkoltak, hogy hajrá, hős vagy, „Idén meg lesz” s hasonlókat, amiket megköszöntem, s mondtam is Petinek, hogy most még megtudom köszönni. Frissítésre oda figyeltem, hogy gyorsan felszívódó legyen, mert nem jó a zsíros mert azzal hosszabb ideig dolgozik a gyomor s az plusz energia vesztés. Sóra odafigyeltem nagyon, hogy nem felejtsem el. Így igazából paradicsom, olívabogyó, sajt, vajas kenyér, víz, olykor-olykor sós mogyoró, vörös áfonya s sárgabarack is volt. Peti mindig megtöltötte a kulacsot friss vízzel, így volt, hogy meg se kellett minden váltópontnál állni.
Már majdnem meg van az első 49,3 km Balatonfüred. Az idő a szél ellenére meleg, napos időnk van. Nem fáj semmi, nem vagyok fáradt, tele vagyok energiával. Gondolatom egyszer kétszer kalandozik csak el a magán élet, s a hétköznapi élet felé, de szem előtt tartva a futást. Eddig a frissítésekkel sehol nem volt gond, mindenhol kedvesek voltak, s a hangulat látszik is, hogy a tetőfokára kezd állni, mindenki mindekiért izgul, mint egy nagy család. Balatonfüredre érkezve, ahol az első meleg étel osztás volt az egyénieknek, mondtam Petinek, hogy akkor az egyik kulacsot s a másik kulacsot is töltesse meg bolognai tésztával (hoztunk két kulacsot, külön erre a célra, ami bírja a meleget, hogy abba töltessük a meleg ételeket, így nem kell leülni, hanem tudunk közben haladni). Míg Peti intézte az ételt, addig én ittam kicsit, ettem kicsit, azt elindultam, majd jött Peti is a tésztával. Elkezdtük enni, ami nagyon jól esett, s jobban is lettem tőle, majd ittam rá egy kortyot, s neki láttam futni ismét, hogy közelebb legyek a célhoz, s rengetegen sétálták a hegyet vagy a dombot, köztük néha Peti is, de ez érthető, s hajráztak egyre csak, hogy ez az, kemény vagy.
A hegyeken is tűző nap volt szinte, ami embert próbáló volt, de figyelt Peti arra, hogy igyak eleget, s hogy frissítsek rendesen. Nem sokkal később, leérkeztünk a hegyről Zánka UNK váltóponthoz, ahol én azt hittem ott lesz a meleg étel, de nem, és nem is volt probléma, mert Zánka-Köveskál-on volt, itt kicsit utol értem Kormány Lászlót, akiről én azt hittem már jóval előrébb van, szurkoltunk neki s az édes anyjának is, aztán mentünk mi is. Itt Zánka környékén mivel dél körül járt már, nagyon meleg volt.
Át értünk Zánka-Köveskálra, s itt húsleves volt, Peti töltötte máris a kulacsokat, én ittam s mentünk is. Peti s én köztem a munka annyira, de annyira összeszokott volt, hogy ha nem tudtam volna, hogy Peti 10 éve nem ült biciklin, s soha nem kísért így senkit, akkor nem tudtam volna meg mondani. Mindig tudta, hogy mit kell tennie, mondania, hogy ösztönözzen, hasson a lelkemre.
Közeledve Badacsony felé kis félelem volt bennem, egy nagyon pozitív csalódással, hisz tavaly ilyenkor már kicsit kész voltam a meleg miatt, s enyhén vonszoltam magam. Erre most meg semmi bajom nincs, csak futok, s futok, mint az erős gépszíj a motorban. Elértünk a Varga Pincészethez, ahol én úgy döntöttem, hogy lefutók a boros hordóknál vezetett pályán, meg érte, mert egy jó kép készült is rólam, Peti meg a felszínen kerülte meg a biciklivel a pincét s jött tovább hozzám.
Ahogy futottam s egyre közelebb voltam a 107 km-hez egyre csak jöttek az emlékek tavalyról, hogy melyik futóbarátom, hol kényszerült feladásra. A 100. km tulipán táblánál csináltunk egy képet, hogy hála ezen már jó állapotban túl vagyunk.
107 km-nél
Meg érkeztem a 107. km-hez, jó állapotban, energiával, s küzdeni akarással, igen, már egy célt meg döntöttem is, pedig csak a felénél vagyok. E örömre elérzékenyültem kicsit, hogy igenis meg csináltam, s meg lesz ez az egész, s Peti is büszke lesz rám, aki szintén a büszkeségtől elérzékenyült, s egymást erősítettük, könnyes szemmel, s szívvel a boldogságtól. Én voltam a legboldogabb a világon, hogy itt van velem, kísér, s értem tesz mindet meg, hogy jól sikerüljön. Tudja, hogy mennyire fontos számomra, s azt is, hogy eljutottam, abban 90% része van benne, a puszta jelenlétével, a segítségével, a szeretetével, adtam neki egy puszit könnye szemmel, s folytattam a futást. Futás közben az Ultra című filmből a hölgy, akinek a gyermeke halt meg, s a francia apa, akinek a fia is futott s a felesége kísérte, hogy mennyire boldog vagyok, hogy olyan kísér az utamon, olyannal léphetem át a határaimat, aki a legközelebb áll a szívemhez, azzal akit szeretek a világon mindennél jobban. Ezért is akartam megcsinálni.
Haladtunk a futással az úton eltökélten, küzdve a meleg, ellen s a határaink ellen. Már lassan Keszthelyen vagyunk, épp a golfpályáknál járunk, ahol egy „Sáska” traktor alatt futhattunk el, ami 2m felett kezdődött, s itt is remek képek készültek. Itt néha már éreztem a vádlim kicsit, meg a feszítőket s a bokától a lábfejemet is, de nem akartam foglalkozni velük nagyon, mert meg akartam csinálni. Csak tűrtem s tűrtem, mert másképp nem megy. UB előtt 1 héttel szombaton nyertem egy 2 órás futóversenyt meg, ahol kaptam ajándékcsomagban egy Podiart-s lábápolót, ami fájdalom s gyulladás csökkentő is kámforral, ami nagyon bevált, ezzel bekentem a térdemet, a feszítőket hátul s a derekamat s nem fájt semmi. E mellett Petit mindig kérdeztem, hogy ő jól van e, nem e fáj semmi, de ő hősiesen mindig azt mondta, hogy jól vagyok, de tudat alatt tudtam, hogy nagy kihívás neki is, s mindent megtesz azért, hogy nekem jól sikerüljön.
Beértünk Keszthelyre
Peti már töltötte is az étkezdés kulacsokat, megittuk az első kávénkat, ami isteni volt, ittam, s mentünk is tovább kajálva. Itt már éreztünk valamit, hogy nincs annyira meleg, s Keszthelytől 2 km-re felvettem egy termo hosszú ujjú futó pólót, Peti egy pulcsit s hosszú futónadrágot a biciklizéshez, illetve megkértem dobja össze az éjszakai kellékeket, hogy csak ki kelljen venni. Ő felvette a láthatósági mellényt s elő vettük még csak a fejlámpát, mert sötét még nem volt. Itt már én kicsit éreztem a lábaimat, hogy vannak s a derekam, de úrrá tudtam lenni rajta, igaz néha- néha elérzékenyültem a boldogságtól, hogy meg van s Peti is mert izgult értem. Itt valahol láttam meg Vera Ihász-t, azt a hölgyet, aki egyéniben nyomta a 220 km-t, s nagyon szépen, összetetten mozgott. Gratuláltam neki, s buzdítottam, hogy hajrá, hajrá. Mosolygott, s látni véltem, hogy jól esett neki.
Már Balatonberényben jártunk, ahol az utolsó utcától már én is felvettem a láthatósági futómellényem, s a fejlámpám. A lámpát csak akkor kapcsoltam be, amikor nagyon kellett, mert az utcai lámpa fejlesztéseknek köszönhetően, jól lehetett futva látni a sötétebb helyeken is. Még B.Berény előtt találkoztam utoljára Kozma Zsoltival, Cseke Ferenccel, akik egyénit futottak s szurkoltunk egymásnak is, sőt még Ultra Bélánkkal is találkoztam még itt, akinek mondtam is, hogy mindenképp célba fogunk érni.
Már csak 80 km volt vissza, s még mindig eltökélten akartuk ezt a 220 km-t. Ezt erősítette az, hogy ha képes voltam átlépni a 107 km-t akkor mért ne tudnám megcsinálni? Minden adott volt hozzá, professzionális kíséret, még jó időjárás is, felkészültség, s fejben is erős voltam, lelkileg megérett rá. Petit megkérdeztem, hogy jól van e, s hogy hogy van a feneke a bicikli miatt, szegény már fájt neki s kellemetlen is volt néha. 10 éve nem ült biciklin s én meg elhívom 220 km-t tekerni, lehet azért, mert láttam benne, hogy ő képes lenne rá. Ahogy haladtunk, jó érzésem volt, hogy értelmes ember este 22órakor az ágyában élvezi a javakat, mi meg kint futunk csak. Mégis e miatt éreztem magunkat különlegesnek.
Vihar kezdete
Balatonmáriafürdőn járunk a második váltópontnál. Elkezdett esni az eső, imádkoztam, hogy a szemerkélésnél jobban ne essen, s akkor még az egyre erősödő szél is kibírható. Petinek épp mondtam, hogy ettől féltem, hogy esni fog, de Peti próbált nyugtatni, hogy ne parázzak, úgy is megcsinálom, hamár idáig eljutottunk, s ez egy kis eső nem több. Próbáltam nem foglalkozni az időjárással, bár éreztem, próbáltam úgy rá gondolni ahogy Peti mondta, hogy ettől lesz értékesebb s nemesebb, ha beérek, hogy mit küzdöttem érte.
Megállt az idő, de mi meg haladtunk a szakaszokon, s egyre durvább volt a szél, már hallani alig lehetett valamit, s esni is egyre csak egyre jobban esett. Nem pánikoltam, ám már a rövidnadrágos futásomnak ennyi volt, itt fel kellett öltöznöm már amikor csak a Balaton parton mentünk a Balatontól 1 m-re, olyan szél volt, hogy néha lökött rajtam s Petin is aki biciklivel jött, a kis utcákban nem volt erős annyira a szél. Bélateleptől az egész kezdett tetőfokára állni, Fonyód felé haladva a vasúti sínek mellett haladva, nem láttam, se halottam semmit, csak futottam, itt Veronikának még szurkoltam is. Fonyód frissítésnél Veronika oda jött megfogtam a hátát kérdezve, hogy jól van e, mondta igen s mosolygott. Nem hittem el, hogy még mindig mosolygott… Petit is kérdeztem, hogy jól van e, mert miatta is izgultam kicsit, nehogy baja legyen. Már itt vagyunk Balatonbogláron, s úgy eláztam, hogy csöpögött a víz a ruhámból, ráadásul a testem remegésbe ment át a hideg miatt s a viharos szél miatt. Így le kellett vennem a vizes nadrágom, felhúzni a hosszút, s hosszú futó pólót is húztam s így mentünk, szegény Peti is elázva jött mellettem. Már csak 50 km volt vissza. Jött Boglár után megint egy parti szakasz, ahol kezdte feszegetni a határaimat az időjárás viszonytagságai.
Viharos szél, szakadó eső, lehűlt idő, ez volt, ami még talán elviselhető volt, de Balatonlellétől Balatonföldvárig maga a pokol volt. Itt már úgy szakadt az eső, hogy semmit sem láttam, ide oda lökött a szél, Petit is a biciklivel, így hát leszállt s a biciklit fogva futott velem, hogy ne keljen megállni. Próbáltunk futva haladni amennyire csak lehetett, a parti szakaszoknál azon izgultunk, hogy nehogy kicsavarja a szél a fákat s ránk essen. Szinte csukott szemmel futottam, s Petiért is izgultam kicsit, hogy minden jobb legyen. Igen most sokan azt mondanák mért nem adom fel. Mert nem akartam kibújni egy kifogással a teljesítés elől, meg akartam csinálni, így vagy úgy. Petinek is mondtam, mindjárt vége, tartsunk ki, s ő is ezzel nyugtatott, hogy meg tudom csinálni, tűrjek, s tartsak ki. Rohadt sokat számított, hogy itt volt mellettem s együtt mentünk át a legnehezebb pillanatokon.
Zamárdiig tartott az eső s a szél, majd Zamárdi után egyszer csak a szakadó eső elállt. Itt már a szél fújt, de az is gyengébben, mint eddig. Innen már csak 20,1 km volt vissza. Egy kávé és frissítés után mentünk is, hogy haladjunk, ám már nehezebb volt elindulni, mert már éreztem a boka s lábfejemet, illetve a combfeszítőim is elfáradtak, de menni akartam, így küzdöttem, hogy sikerüljön. Peti is kicsit készen volt, a vihar miatt, szegény, kifújta a szél őt is, a feneke már égett a bicikli miatt. Nem is tudom az ő helyében meg tudtam volna e tenni ezt a távot így. Hihetetlen.
Balatonszéplakon vagyunk, s már csak 13,6 km volt vissza. Itt már az ember tudta azt, hogy nehéz lesz az utolsó km-k. De igyekeztünk, hogy sikerüljön futni s futni. Elértük Siófokot. Itt végre találkoztam egy hölggyel, aki még erőt adott az utolsó km-hez, Mónika Nóthof. Megláttam, s könnyes szemmel át öleltem, hogy itt vagyok, elértem idáig. Móncsi nyugtatott, hogy nyugi mindjárt vége, s hihetetlen erős vagyok, rohadt büszke rám. Adott egy hatalmas puszit ölelve s rácsapott a seggemre, hogy akkor na menjek. Peti intézte a frissítést, s indultunk is. Futottam s futottam, ahogy csak tudtam, gondolva arra, hogy már csak 9 km. Mikor Siófok vasút menti útvonalára értünk, szinte végtelennek tűnt az út, nem láttam a végét, kezd megint meleg lenni, a cipőm tocsogott a vízben, a lábfejemet éreztem a combjaimmal együtt, Peti már alig tudott jönni a biciklivel, de még is jött s csinálta. Az utolsó 3.3 km-en már repültem s csak a lábaim vittek érzés nélkül, körülöttem a futok éljeneztek, hajráztak nekünk, hogy ez az megcsináltam, s hogy gyönyörű. Már csak az éltetett, hogy mindjárt bent vagyunk. Aztán az utolsó 800 méter jött. Futottam, ahogy csak a lábam bírta, Peti mellettem biciklivel, majd a cél előtt 50 m-re megvártam, hogy együtt fussunk be. S az utolsó 50 m, mint ha mennybe lennék, egy nagyon kemény, ember feletti harc után. S megvan!! Bent vagyunk, megcsináltuk. Mindketten könnyes szemmel ölelkezve, nem hittük el, hogy megcsináltuk. Majd lebicegtünk leülni az expoban kértem Petinek s magamnak is egy melegszendvicset, ittunk egy erdinger sört, koccintottunk a teljesítésre.

Végül 220 km 28:14:26 perc alatt teljesítettem

Tudom nem vagyok normális, de az ultrafutás ettől szép. Nem gondoltam volna, hogy sikerül, s lám tessék. Igaz a mondás, hogy merj álmodni, s cselekedni. Kicsit új ember lettem, a versenynek köszönhetően. Láttam pillanatokat, éltem át néha érzelem dús, néha emberfeletti időjárást. De a legfontosabbat, hogy boldog vagyok, hogy barátom kísért a versenyen, s hogy boldog voltam mind végig, s egyszer se jutott eszembe, hogy feladjam.
Nem tudom, hogy s mivel elégszer megköszönni barátomnak Péternek, hogy elkísért ezen a kemény versenyen. Köszönöm, Mónika Nóthof-nak, a Pécsi Testkultúra Közhasznú Egyesületnek, Lipcsik Lászlónak, Kozma Zsoltnak, Tálas Krisztiánnak, tempelfit – paulay -nak, a Maratonman depo-nak, az Ultrabalatont szervezőknek!