Sport

(verseny)

Edzés ideje

21:44:10

Távolság

119 km Szint: 5850 m

Tempó

10:58 p/km (5.47 km/h)

Edzésleírás

Lavaredo Ultra Trail – 2015

 

Először a puszta számok – aztán akit érdekel a többi, olvashatja tovább.

Táv: 119 km, 5850 m szintemelkedés

56 ország 1200 versenyzője rajtolt el, 746 ért célba (62 %).

Női mezőny 29. hely, összesített 310.

 

Ennek a versenynek sok előzménye volt. Talán a legfontosabb, hogy nekem a Dolomitok a kedvenc tájegységem az Alpokban. Többször jártunk itt túrázni is, egyszerűen nem tudok betelni vele. Aztán két éve kicsit elbénáztam a Cortina Trailt – az időjárás miatt eltolták a rajtot és a LUT mezőnyével indultam el –, azért is revansot kellett venni és nem csak figyelmetlenségből indulni ezzel a társasággal. Meg valahol az is motoszkált, hogy a tavalyi CCC-n és a mostani Mátra 115-ön szerzett tapasztalatokat mennyire tudom hasznosítani. De mindenek előtt az volt bennem, hogy hogyan tudom megtalálni az egyensúlyt az élmény és a teljesítmény között. Persze erre sokan azt mondhatják, hogy egy versenyen az ember adjon ki magából mindent, tegye oda magát 120 %-on. Igazából magashegyi tapasztalatom nem sok van, ezért az első célom maga a teljesítés volt, aztán a titkos cél, hogy még világosban beérjek. Végül is mind a kettő teljesült és az eredmény talán több erőfeszítést is feltételez, mint amennyit ott és akkor éreztem. Az endorfin mindent vitt :-).

Előre kell bocsátanom, hogy ez a verseny nekem egy kegyelmi állapot volt, elsősorban nem a szenvedésről, a nehézségekről, a meghalásról, az embert próbáló terepviszonyokról és az ember feletti teljesítményről, hanem sokkal inkább az élményről és az örömről szólt. Meg az is olyan izgalmas, hogy mindig tanulok valami újat magamról és másokról is.

Szóval a verseny:

Szerdán kora délután értünk ki, úgyhogy a délutánt és a csütörtököt is túrázással töltöttük, részben érintettük a verseny egyes szakaszait is, közben felvettük a rajtcsomagot. Nagyon flottul ment a regisztráció, de a kötelező felszerelést tüzetesen ellenőrizték. A péntek egy rövid séta után pihenéssel, ebéd utáni alvással telt. Este 8-ra bementünk a tésztapartira, ez egy kicsit soványka volt, repetázni sem lehetett. A rajtig még beszélgettünk, poénkodtunk, fényképezkedtünk, de már nagyon érződött mindenkin a feszültség, egyre nőtt körülöttünk a tömeg, szinte már mozdulni sem lehetett. Aztán óriási üdvrivalgás és hosszú sorfalak között 11-kor elrajtoltunk. Sokszor elmondtam, hogy nem igazán szeretem az éjszakát, most kifejezetten örültem neki, hogy a sötéttel kezdtünk és sokan vannak körülöttem, nem egy hosszú nappal után kell nekivágni az éjszakának. Sokszor le is kapcsoltam a lámpámat, mert páran olyan reflektorokkal jöttek, hogy semmi értelme nem volt, hogy égjen. Így az első hegy utáni technikás lejtőt is egész jól abszolváltam. Szilvi itt hagyott el másodszor :-). Aztán pár szó erejéig összeakadtam Athossal, Ildivel, Imivel, Zsolttal, Bálinttal, Gézával. Jó ez az MMT-s szerelés, még aki nem ismer személyesen, az is messziről kiszúrja :-). Elég hideg volt az éjszaka, de végül is rövid ujjúban és kesztyűben egész komfortos volt, úgyhogy nem öltözködtem, meg izzadni sem izzadtam annyira. Hamar eljött a hajnal, a madarak is elkezdtek hangoskodni, gyorsan elpakoltam a lámpát azzal a reménnyel, hogy már nem kell elővennem. Reggel 7-re értem az Auronzo-házhoz, Gézával együtt ültünk le levesezni, meg Bálinttal is találkoztunk. A pont után egy nagyon hosszú lejtő jött, és amikor éppen nem a kövekkel voltam elfoglalva, akkor a Tre Cime lélegzetelállító látványában gyönyörködtem:

 

(foto by Fairy:Futó+Fotó)

Előttem egy srác jó nagyot esett, rendesen lenyúzta magát. Viszont minden technikás résznél kinn voltak az mentők és az elsősegély-nyújtók, úgyhogy hamar ellátták a sérüléseit. Egyébként a lejtők kifejezetten jól mentek, egy csomót előzgettem. Aztán a következő pontig egy hosszú, sunyi, alattomos emelkedő jött. Egybe megfutni nem tudtam, gyalogolva meg lassú volt, így váltakozva ment a kettő. Itt zoknit cseréltem, meg a cipőmből kiöntöttem a fél hegyet, és indultam is tovább. A következő emelkedő emlékezetes a két évvel ezelőtti Cortina Trail-ről, itt ért utol a Németh Csaba – de ez egy másik történet :-).

A 75 km-es ponton egy egész magyar különítményre akadtam, mindenki elüldögélt, kedélyesen elbeszélgetett és nem nagyon akart tovább indulni. Végül Ildit tudtam magammal csalni, hogy még úgyis sétálok, mert eszem. Egy darabig együtt haladtunk, de aztán elküldött, hogy ne várjak rá, mert már nem tud ebben a tempóban jönni.

A szintrajz alapján számítottam rá, hogy a következő hegy lesz a legnehezebb és valóban, ennek a 18 km-nek nagyon lassan akart vége lenni. A folyómeder nagy kövei között nem volt könnyű a felfelé haladás, tűzött a nap, a fehér kövek visszaverték a fényt és a meleget.

 

(foto by Fairy:Futó+Fotó)

Volt folyadékom bőven a zsákban, de így is minden pataknál megálltam mosakodni és inni. A völgy végén messziről látszott a hágó, ahova még fel kellett mászni (szó szerint), de a lábaim már elég nehezen engedelmeskedtek. Próbáltam olyan tempóban menni, hogy ne kelljen megállni, ha lassan is, de folyamatosan haladjak. Viszonylag gyors levesezés és frissítés után irány a Novolau-ház és a Giau-hágó. Már messziről hallottam a morajlást, aztán a Giau felett megláttam a fekete felhőket is. Éppen a frissítő pontnál kapott el az eső, magamra rántottam a dzsekimet és nekivágtam az utolsó meredek emelkedőnek. Dörgött, villámlott és olyan szél kerekedett, hogy majdnem levitt a hágóról. A kövek közt folyt le a víz és a sár. Ráadásul olyan hideg lett, hogy a kezeim teljesen elfagytak. Viszont nem akartam öltözködéssel tölteni az időt, mert mire mindent előveszek és felhúzok, addigra szét is ázik. Igazából, bármilyen hülyén is hangzik, ez a vihar a lehető legjobbkor jött. Felrázott a kezdődő fásultságomból, elmúlt a combfeszülésem, a fáradtságom, kénytelen voltam a következő kb. 1 órát teljes erőből nyomni, ha nem akartam megfagyni. Szóval az idei tanulság ez volt: az életösztön mindent felülír :-).

A Croda-háztól felhívtam a Gézát, hogy már „csak” 9 km és jövök. Persze ez a következő lejtő vizes és sáros gyökerein nem volt olyan egyszerű történet, de egyszer ez is véget ért. Az utolsó 5 km már tényleg örömfutás volt, az egész úton végig harsány taps és „brava-k” között.

 

 

(Kép: terepfutás.hu)

Soli Deo Gloria

6 hozzászólás

gergő 3276 napja

jajj, ez de jó leírás volt! imádom ezt a versenyt, 2x is voltam, de felérni az auronzohoz mindig egy csoda. szuperül leírtad az egészet és igen, igazából ezért a kegyelmi állapotért csináljuk.. csak olyan ritkán jön :)). hatalmas gratula, favoritom vagy! :)

GR20: amit eddig tudtál a hegyekről mind mind felejtsd el. leírhatatlanul szép és ugyanennyire nehéz. de nekem a legnagyobb élményem. viszont, ha mentek, sztem 7 napnál rövidebbre nem érdemes. mi 4 nap alatt csináltuk és az azért nagyon hajtós.. 6-7 nap alatt ki lehet élvezni.

felejthetetlen lesz! lesz mjad beszámoló is, videóztunk is, csak még idő lesz, mire összerakjuk..

Boszi72 3281 napja

Szívből gratulálok Cili, óriásit futottál! Hasonló eredményt terveztem magamnak titokban, de Te meg is érdemelted, nagyon becsüllek ezért a hozzáállásért és teljesítményért, példamutató! :-)

zöldike 3282 napja

Gratulálok! Szuper időt mentél:))

 

Edina42 3282 napja

Gratulálok! Ügyes vagy nagyon! :)

stirma 3284 napja

Ismét csak gratulálni tudok!!! Szuper jól mentél!

Ainariel 3284 napja

Gigalike! :D