Edzésleírás

Atomfutás, Paks. Alig merem leírni, hogy ez volt az idei célversenyem. :( Sajnos nagyon nem úgy alakult, ahogyan elterveztem.

Röviden: Sem fejben, sem fizikálisan nem voltam felkészülve.

Hosszabban: Tandival és Fruzsival indultam el. Lazán a mezőny végén kocogtunk, hiszen tudtuk, hogy hosszú és küzdelmes út áll előttünk. Az első hegynél, ami kb 5 kilinél volt, elszakadtam tőlük. Akkor jobban esett egy kicsit erősebb tempó. A táv harmadánál kezdtem érezni, hogy nem fogom végig bírni. A bal vádlim még hajnalban begörcsölt és ahogyan fáradt a lábam, úgy rosszabbodott. Még a kompressziós zokni sem képes csodákra. :( Ezen kívül nem bírtam megkocogni az emelkedőket és a séta és lassú kocogás ellenére is kúszott felfelé a pulzusom. Végül 13 kili környékén az oldalam is nagyon beszúrt. Ekkor azonban még élt bennem az elhatározás, hogy legalább az erőműig elfutok, legalább egy félmarcsinak meg kell lennie. A versenyközpont előtt nem sokkal ért a döbbenetes hír, hogy bizony nagyon is szintidőn kívül vagyok. Nem parancsoltak be a záróbuszba. Sőt, kifejezetten kedvesek voltak. Csak jelezték, hogy az útvonalat nem fogják tudni végig biztosítani. Azért még futottam egy darabig. De minden lépésnél éreztem, ahogyan a fejemben darabokra hullik a terv és az akaraterő. Végül 15 kili után jött szembe egy UB-s csapattárs, aki váltóban futotta. Ekkor pattant el a cérna, és én bizony sírva borultam a nyakába, hogy feladom. :(

Ez volt az első alkalom, amikor futottam végig. Eddig minden egyéni versenyemet végig tudtam csinálni és legfeljebb a célban ültem le siratni az elképzeléseimet. A csapatversenyeken pedig tudtam a többiekért összeszorított foggal küzdeni. Akkor is, ha azt mondták, szálljak ki. De magamért nem tudtam. Nem voltam fejben elég erős, hogy elérjek arra a pontra, hogy már tényleg nem bírok menni sem.

Azt még mindig nem tudom, hogy jól döntöttem-e. Szerintem jobb, hogy nem vártam meg, hogy a vége előtt pár kilivel összeessek. Ne adj Isten még sérülés is legyen belőle. Persze, lehet, hogy nem lett volna. És akkor most nagyon boldog és elégedett lennék. De nem, mégsem. Mert tényleg nem készültem úgy erre a vesenyre, ahogyan azt kellett volna. Nem érdemeltem volna meg, hogy gond nélkül végigcsináljam.

A tanulság tehát az, hogy egy ilyen hosszú és szintes távra sokkal több és intenzívebb felkészülés szükséges. Testileg és lelkileg egyaránt.

Hatalmas köszönet Matyinak a fuvarért, Tandinak és Fruzsinak azért, hogy vissza akartak rángatni a versenybe, Anyának, Apának és Krisztának a támogatásért és még sok mindenkinek a szurkolásért. Jövőre újra itt a helyem és másodjára talán már nem szúrom el. ;)

1 hozzászólás

mellon 4471 napja

Moondhatnék sok okosságot, de már te is rájöttél magadtól! A nyár nagyon meleg volt, de nem lehet 3 hónapig arra várni, hogy majd csak jön a lehüléls.Új munkahely keresése  és megtalálása, beilleszkedés. ez is elvonja a figyelmet/azerőt az edzésekről. De az álmainkról le kell tudni mondani! - Idézet apától :) Te nem mondtál le és meg is szenvedted! De nincs veszve semmi sem, lesz Atom 100 jövőre is Pakson,és mi is ott leszünk! Jövőre veled ugyanitt! :)