Davos Swissalpine, K30.
Huh, ez hosszú történet, majd az érdeklődők kedvéért úgyis blogolok. 

A lényeg, hogy kicsit sem téptem magam, ha az emelkedőn belesétálni volt kedvem, akkor belesétáltam. A lejtőkön nem zúztam, hanem gyönyörködtem a tájban. Lélegzetelállító mélységek és magasságok vannak Svájcban. Megálltam egy percre, mikor jött a vonat, leültem a patakpartra kirázni a cipőmből a kavicsokat, 20 és 25 között az az igazi harmónia érzés is rámtört, mikor frankó volt a terep, (még mindig) jól esett a futás, kocogás, csodaszép volt a táj, sütött a nap, és minden olyan jól összeállt. Aztán a végén jött egy nemvárt emelkedő, ott sokat vesztettem a 6-os átlagból, a beleséták miatt, de ha most újrakezdhetném, akkor sem küzdenék egyetlen percért sem, hogy jobb legyen az időm.

Nagyon jó és nagyon szép volt, örülök, hogy ott lehettem.